Az ősz rám köszönt a hét elején. Egyszerűen összefutottunk az utcán: elsétálva egymás mellett, észrevettük egymást - tökéletesen hétköznapi pillanat volt. Ha otthon talált volna, valószínűleg csak bedugta volna fejét az ajtón, hogy köszönjön és már futott is volna tovább. Csak az illatból tudnám, hogy ott járt. Mintha az aláhulló levelekből egy sóhajjal távozna a nyár: édes meleg illat, jelzi az elmúlást.
Majd újra találkoztunk. Nem vettem észre, hát egy hideg fuvallattal belekapott a kabátomba. Szinte kikérve magának, elégedetlenül sodort volna magával, mikor megborzongva összébb húztam nyakamon a sálat – tudom, hogy ettől lett elégedett.
Majd, ma reggel, maradt is.
Észrevettem járdára vetülő, sötét alakomat. Árnyékom szegélye elmosódott, elvesztette éles, nyári kontúrját, feketéje is szürkébb már. Mintha érezné az idő múlását, fáradtan nyúlik el a lábaim előtt, és azt kívánom: ne. Még ne… Tarts ki még egy kicsit! Az orrom alá dörgöli fokozódó fáradtságom, mintha nem érezném – egyszerűen láthatóvá teszi azt…
- Sokat vártál rám? – egy másik árnyék siklik az enyém mellé, felerősíti azt, sápadtsága múlóban van. Rádöbbenek, hogy megálltam egy percre – újra elégedett lehet.
- Olyan, mintha állandóan rád várnék… Kész öröm a barátodnak lenni… - még mindig az árnyékomat figyelem, élvezem, hogy a lapos napsugarak a vádlimat melegítik.
- Ha nem így lenne, nem lennél az – feleli Lilla, és látom, ahogy árnyéka a levegőben szálló tincsei után nyúlnak. Egy mozdulattal a kabátja alá söpri őket, és a kapucni védelmébe húzódik – Várunk még valakit?
- Nem. Mindenki itt van – felpillantok, azonnal tudom, hogy nem csak az árnyéka álmos.
- Jó reggelt, Napsugár! – mosolyodik el, látva, hogy most már tényleg figyelek.
- Meddig kísérsz? – indulunk el a fák árnyékában, mely már nem emlékeztet a nyári üdítő hűvösségre, de nem érkezik válasz. Mindketten a táskánkban kutatunk, mindketten könyveket emelünk ki.
- Vigyáztam rá – mondja természetesen.
- Köszönöm – mondanám természetesen, minden kétkedés nélkül… de aggódtam…
- Miért lett ilyen hideg?! – borzong meg, és körülnéz az utcán – A múlthéten még 25 fok volt…
- Akkor még a hajad vörös volt… most miért lila? – pimaszul rám nyújtja a nyelvét, és elém vág, hogy kikerüljön egy pocsolyát.
- Mert azt mondtad, olyan legyen! – vág vissza, és újra az oldalamon ballag.
- Mikor mondtam ilyet?! – kapom rá a tekintetemet.
- Hát a múlthéten. Azt mondtad: lila még nem volt. És igazad volt.
- Tényleg mondtam ilyet – emelem arcomat a napsütésbe – De mióta figyelsz oda arra, amit mondok… Különösen, ha igazam van…?
- Na jó! Érzem, hogy mondani akarsz valamit azzal, hogy olyan szemtelen vagy, mint én szoktam lenni, de… Mi az? – lelassítva visszapillant rám. Lemaradva hallgatom az ismerős hangot.
- Hihetetlen, hogy ilyen hirtelen ősz lett – pillantok az összegereblyézett levelekre. Valahol a közelben hallani az avar zörgését, elér minket az ősz vizes illata.
- Te jó ég… te mosolyogsz… Még élvezed is ezt… - borzong meg újra, és sebesen elindul.
- De Lil… - lábaim lassan visznek utána, mintha ő próbálna maga után vonszolni, talán ezért is fordul meg feladón.
- Lekésem a vonatot… Mi… Mi az?
- Szerinted… nagyon megharagudnának… ha… - nézek körül, miközben újabb sárgásbarna levelek hullnak le, és a szél átsodorja őket a járdán.
- Igen!... Óh, jaj… miért van az, hogy ha velem vagy, ennyi veszélyzóna lesz?! – kuncog – Gyere, fogd a kezem. Együtt átkelünk, rendben?
- De Lil… - engedem, hogy maga után vonjon, de tekintetem nem engedi a zörgő halmokat. Gyorsan próbál keresztülvágni a parkon, de az ösvényt mindenhol kupacok szegélyezik, lassan széthordja őket a szél, a levelek már minden irányból érkeznek.
- Jaj, ne…
- Csak egy kicsit… észre sem veszik… csak bele lépek, de tényleg… azért nem fognak haragudni…
- De én elkések… és azért haragudni fogok…
- Tényleg… tényleg nem dőlnék bele… csak… csak átgázolok egyen, jó?...
- De miért?... – torpan meg, mikor ijesztően lelassítok. Nem tehetek róla, ezt valahogy a testem vezérli…
- Mert… kell… - felelem, és ő figyeli, ahogy ácsingózó tekintetem elrévül egy pillanatba. Nem mond semmit, csak fogja a karomat, várja, hogy elinduljak – Csak kell… - vonom meg a vállam, és felé lépek.
- Dolgozni is kell… - mondja, és már hátra is lép. Utána indulok én is. Tudatom mélyre kényszeríti az érzést, az ingert, mi szinte már vágyódás. Előreugrik a percekben. Már a napon gondolkozik, mely az útjára indult. Látja előre az órákat, a lassan döcögő perceket, melyek állandó koncentrációt várnak tőle. És az ősz újra elmaszatolja a körvonalakat, az árnyak vonakodva, csüggedten követnek, ahogy Lilla oldalán tovább indulok. Mert kell…
- Mert kell… - pillantok fel rá, és tekintetünk találkozik. A szavak újra csengenek a fülében, másképp, most mást jelentenek… Visszahoznak a szürke hétköznapba, a mindennapi érzéshez, és egy pillanat tovasodródna…
Észrevehetném a villanást. Szemében az apró szikrát, mely elárulja állandó komiszságát. Láthatnám a mozdulatot is… de csak érzem…
Ahogy lök rajtam egyet, és engedi, hogy az avarba essek… Ujjaim a puha halomba siklanak, a levelek lassan hullnak vissza a föld felé, egy-egy még a hajamba is beleakad. Az ősz játszik velem.
Felkacagok, mert kell…
Egy maroknyi levelet dobok Lilla felé, mikor elégedetten, mozdulatlanul nézi, ahogy továbbra is köztük ülök, és körül vesz az ismerős illat. Arcán látom a gondolatot: ég tudja, miért, de megértem… Azok a piros kupakok…
Majd tekintete leszökik rólam, sebesen felém lép.
- Jó napot! – lép hozzá egy férfi, kezében egy gereblyét tart – Maguk gereblyézték?...
- Nem… - rázza Lilla a fejét határozottan, és rám pillant – De vállalom a felelősséget azért a mosolyért… - pillantanak mindketten rám, miközben én felállok az őszillatból.
- Bocsánat… - mondom a férfire nézve, de nem biztos, hogy komolyan veszi, nem tehetek róla, belekuncogok. A férfi figyeli, miként a földre ejtek egy-egy falevelet, utánuk nézek, a lábam mellé hullnak. Vonakodva libbennek a levegőben, mintha visszavágynának a faágakra, küzdenek az idővel, mely végül a járdára simítja őket. Velük libben a lelkem is. A fákkal együtt fogadja el a percet, mely már a hosszú pihenéssel kecsegtet, lelassuló idővel, lassan kavargó, barna teával, lassan készülő sál melegével… Felnézek, és a férfi elmosolyodik:
- Mert muszáj volt, igaz?
Majd újra találkoztunk. Nem vettem észre, hát egy hideg fuvallattal belekapott a kabátomba. Szinte kikérve magának, elégedetlenül sodort volna magával, mikor megborzongva összébb húztam nyakamon a sálat – tudom, hogy ettől lett elégedett.
Majd, ma reggel, maradt is.
Észrevettem járdára vetülő, sötét alakomat. Árnyékom szegélye elmosódott, elvesztette éles, nyári kontúrját, feketéje is szürkébb már. Mintha érezné az idő múlását, fáradtan nyúlik el a lábaim előtt, és azt kívánom: ne. Még ne… Tarts ki még egy kicsit! Az orrom alá dörgöli fokozódó fáradtságom, mintha nem érezném – egyszerűen láthatóvá teszi azt…
- Sokat vártál rám? – egy másik árnyék siklik az enyém mellé, felerősíti azt, sápadtsága múlóban van. Rádöbbenek, hogy megálltam egy percre – újra elégedett lehet.
- Olyan, mintha állandóan rád várnék… Kész öröm a barátodnak lenni… - még mindig az árnyékomat figyelem, élvezem, hogy a lapos napsugarak a vádlimat melegítik.
- Ha nem így lenne, nem lennél az – feleli Lilla, és látom, ahogy árnyéka a levegőben szálló tincsei után nyúlnak. Egy mozdulattal a kabátja alá söpri őket, és a kapucni védelmébe húzódik – Várunk még valakit?
- Nem. Mindenki itt van – felpillantok, azonnal tudom, hogy nem csak az árnyéka álmos.
- Jó reggelt, Napsugár! – mosolyodik el, látva, hogy most már tényleg figyelek.
- Meddig kísérsz? – indulunk el a fák árnyékában, mely már nem emlékeztet a nyári üdítő hűvösségre, de nem érkezik válasz. Mindketten a táskánkban kutatunk, mindketten könyveket emelünk ki.
- Vigyáztam rá – mondja természetesen.
- Köszönöm – mondanám természetesen, minden kétkedés nélkül… de aggódtam…
- Miért lett ilyen hideg?! – borzong meg, és körülnéz az utcán – A múlthéten még 25 fok volt…
- Akkor még a hajad vörös volt… most miért lila? – pimaszul rám nyújtja a nyelvét, és elém vág, hogy kikerüljön egy pocsolyát.
- Mert azt mondtad, olyan legyen! – vág vissza, és újra az oldalamon ballag.
- Mikor mondtam ilyet?! – kapom rá a tekintetemet.
- Hát a múlthéten. Azt mondtad: lila még nem volt. És igazad volt.
- Tényleg mondtam ilyet – emelem arcomat a napsütésbe – De mióta figyelsz oda arra, amit mondok… Különösen, ha igazam van…?
- Na jó! Érzem, hogy mondani akarsz valamit azzal, hogy olyan szemtelen vagy, mint én szoktam lenni, de… Mi az? – lelassítva visszapillant rám. Lemaradva hallgatom az ismerős hangot.
- Hihetetlen, hogy ilyen hirtelen ősz lett – pillantok az összegereblyézett levelekre. Valahol a közelben hallani az avar zörgését, elér minket az ősz vizes illata.
- Te jó ég… te mosolyogsz… Még élvezed is ezt… - borzong meg újra, és sebesen elindul.
- De Lil… - lábaim lassan visznek utána, mintha ő próbálna maga után vonszolni, talán ezért is fordul meg feladón.
- Lekésem a vonatot… Mi… Mi az?
- Szerinted… nagyon megharagudnának… ha… - nézek körül, miközben újabb sárgásbarna levelek hullnak le, és a szél átsodorja őket a járdán.
- Igen!... Óh, jaj… miért van az, hogy ha velem vagy, ennyi veszélyzóna lesz?! – kuncog – Gyere, fogd a kezem. Együtt átkelünk, rendben?
- De Lil… - engedem, hogy maga után vonjon, de tekintetem nem engedi a zörgő halmokat. Gyorsan próbál keresztülvágni a parkon, de az ösvényt mindenhol kupacok szegélyezik, lassan széthordja őket a szél, a levelek már minden irányból érkeznek.
- Jaj, ne…
- Csak egy kicsit… észre sem veszik… csak bele lépek, de tényleg… azért nem fognak haragudni…
- De én elkések… és azért haragudni fogok…
- Tényleg… tényleg nem dőlnék bele… csak… csak átgázolok egyen, jó?...
- De miért?... – torpan meg, mikor ijesztően lelassítok. Nem tehetek róla, ezt valahogy a testem vezérli…
- Mert… kell… - felelem, és ő figyeli, ahogy ácsingózó tekintetem elrévül egy pillanatba. Nem mond semmit, csak fogja a karomat, várja, hogy elinduljak – Csak kell… - vonom meg a vállam, és felé lépek.
- Dolgozni is kell… - mondja, és már hátra is lép. Utána indulok én is. Tudatom mélyre kényszeríti az érzést, az ingert, mi szinte már vágyódás. Előreugrik a percekben. Már a napon gondolkozik, mely az útjára indult. Látja előre az órákat, a lassan döcögő perceket, melyek állandó koncentrációt várnak tőle. És az ősz újra elmaszatolja a körvonalakat, az árnyak vonakodva, csüggedten követnek, ahogy Lilla oldalán tovább indulok. Mert kell…
- Mert kell… - pillantok fel rá, és tekintetünk találkozik. A szavak újra csengenek a fülében, másképp, most mást jelentenek… Visszahoznak a szürke hétköznapba, a mindennapi érzéshez, és egy pillanat tovasodródna…
Észrevehetném a villanást. Szemében az apró szikrát, mely elárulja állandó komiszságát. Láthatnám a mozdulatot is… de csak érzem…
Ahogy lök rajtam egyet, és engedi, hogy az avarba essek… Ujjaim a puha halomba siklanak, a levelek lassan hullnak vissza a föld felé, egy-egy még a hajamba is beleakad. Az ősz játszik velem.
Felkacagok, mert kell…
Egy maroknyi levelet dobok Lilla felé, mikor elégedetten, mozdulatlanul nézi, ahogy továbbra is köztük ülök, és körül vesz az ismerős illat. Arcán látom a gondolatot: ég tudja, miért, de megértem… Azok a piros kupakok…
Majd tekintete leszökik rólam, sebesen felém lép.
- Jó napot! – lép hozzá egy férfi, kezében egy gereblyét tart – Maguk gereblyézték?...
- Nem… - rázza Lilla a fejét határozottan, és rám pillant – De vállalom a felelősséget azért a mosolyért… - pillantanak mindketten rám, miközben én felállok az őszillatból.
- Bocsánat… - mondom a férfire nézve, de nem biztos, hogy komolyan veszi, nem tehetek róla, belekuncogok. A férfi figyeli, miként a földre ejtek egy-egy falevelet, utánuk nézek, a lábam mellé hullnak. Vonakodva libbennek a levegőben, mintha visszavágynának a faágakra, küzdenek az idővel, mely végül a járdára simítja őket. Velük libben a lelkem is. A fákkal együtt fogadja el a percet, mely már a hosszú pihenéssel kecsegtet, lelassuló idővel, lassan kavargó, barna teával, lassan készülő sál melegével… Felnézek, és a férfi elmosolyodik:
- Mert muszáj volt, igaz?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése