- Kérem szépen -esdekeltem- túl nagy már a hasam, nem tudok ma este fellépni. Nem táncolok már valami szépen, az egyensúlyérzékem megromlása miatt meglehetősen esetlen a mozgásom.
A sztriptíz bár tulajdonosa megvetően tekintett rám, s csak mintegy félvállról odavetette:
– Minden jegy elkelt, a rendezvényt megtartjuk. Előbb kellett volna ezen gondolkodnia.
A műsor után a közeli templomba siettem, nem tudom meddig üldögéltem ott az első padban, szórakozottan arra gondoltam, hogy mindannyian előfizetünk valamilyen előadásra, ki itt, ki ott.. A templom színes és grandiózus díszítése szinte maga alá temetett, sosem éreztem még magam ennyire semminek. A főhajó közepéről az aranyozott Krisztus szomorúan nézett engem. “Hát hogyan tovább?” ” Előbb kellett volna ezen gondolkodnia. “- kiáltotta a fém Krisztus a bár tulajdonos gúnyos hangján. “De hát soha nem volt más lehetőségem. Az én helyzetemben már csak ez az egy lehetőség maradt. ” Ilyen és ehhez hasonló, hamisan csengő gondolataimnak nem tudtam hinni igazán én sem. “Mindig van más út, mindig van választás. És én már mindent elrontottam. Egyetlen nap alatt mindent leromboltam, amit hosszú éveken keresztül építettem.” Csak folyt végig az arcomon az élet keserű leve, csöndben és elapadhatatlanul, mintha csak félne megtörni ezt az áhítatos csendet itt körülöttem. Minden elcsendesedett, lassan, nagyon lassan bensőm is feltöltődött ezzel a jósággal.
Imádkoztam? Talán…
Nemsokára egy nagyon furcsa teremtmény jelent meg, “nyilván angyal” gondoltam.
- Kérem szépen! Én nem tudok így élni! Én nem akarom, hogy a gyermekem mocsokban nőjön fel.
- A paráználkodás főbűn, a hét főbűn egyike, nincsen bevált gyakorlat a bocsánatára, ezért nem is járhatok közben az érdekedben, sajnálom. Belekapaszkodtam a ruhájába, de az angyal ellökte a kezemet. Szép arcát gonosz vigyor torzította el. Láttam már valahol ezt az arcot, talán éppen ma este a bárban, elbizonytalanodtam.
Sírtam. És a következő pillanatban észrevettem, hogy nincs körülöttem a templom, homályos utcákon szaladtam haza felé, alig láttam valamit, hosszú kabátomból hatalmas darabokat szaggatott ki valami kerítés. A kerítés egész végig, hazáig húzódott, köztem és a házak, az emberek otthonai között. Aludt a város, de az én háborgó lelkem nem talált megnyugvást. Haza akartam érni, és soha többé az utcára ki nem lépni. Ez volt minden, amire vágytam.
Aztán eltűnt a kerítés, eltűntek a házak, kopott konyhakövön ültem, ez volt az én otthonom, bár eltartott egy ideig, amíg erre ráeszméltem. És megint ez a megmagyarázhatatlan kétségbe esés, csak ez az, ami állandó itt, gondoltam keserűen. “Hát milyen ember vagyok én? Milyen értéket adhatok én át a gyermekemnek? ” Ősöreg fáradsággal latolgattam a jövőt, aztán inkább már nem akartam látni. Nem akartam tudni többé semmit.
Éles fény tolakodott a szempilláim mögé, a tudatom nagyon messziről lopakodott vissza. Nem tudom mennyi idő telt el. “Ó, hát csak egy rossz álom volt az egész!” -sóhajtottam fel. Megkönnyebbülten kuporodtam össze, és tudtam, hogy ez a nap már végleg elveszett számomra, ezek a kusza álomképek tönkreteszik majd a világ összes örömét. Lassan persze ezek is elhalványultak, áttetszők lettek, kevésbé félelmetesek, de a jelenlétüket szorosan a nyakamon éreztem, még kicsit a hatásuk alatt voltam.
Újabb nap telt el. Éreztem, most már fel kell kelnem, hiszen dolgoznom kell, minden jegy elkelt biztos megint….
A postaládámban kifele menet egy nagy, színes borítékot találtam, benne rövid levéllel:
Tisztelt Pánti Mária!
Paráználkodásért Önt a Szent Inkvizíció máglya általi halálra ítélte tegnap előtt.
A (ki)végzés nem halasztható hatályú , fellebbezésnek helye már nincs, a rendezvényt rossz idő esetén is megtartjuk.
Helyszín: Művészetek Palotája. Utána Ünnepi Körmenet, fakultatív programok. Hívja meg Ön is ismerőseit a Facebook-on.
Felriadtam.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése