Melankólia

Már írja búcsúját csüggedten a nap,
s rohamléptekkel közeleg a tél.
Kivert, éhes kóborkutya-lelkem
lassan megrázza magát: eszmél.
Szűnik a perc, lomhán száll az idő,
ma bátor árnyakat sző a csend!
Újra hallom, mint suttog a Hang!
A távolból dalol, de belőlem zeng.

Lopott, megkésett árnyak közt szállok,
jobbomon vicsorog, ugat a csend,
fognám be fülem, hogy ne halljam!
De nincs menekvés, nincs… Itt szól, idebent....
Balról megragad, rángat, tép a múlt,
s így halad zuzmók közt riadt szökkenéssel
emberöltőnyi kín, bánat és vád,
s megtorpan a holnap előtt egy kevéssel.

Két kézzel mégis kapaszkodom belé,
markomban megfeszül, tömörül a dac!
Hová megyek, miért, merre tartok
oly mindegy. Dúl bennem a harc.
Ma erre voltam, holnap már talán
nyomom sem marad, elveszett,
s hogy voltam, éltem, szerettem
jelzi majd egy sírhant, s kőkereszt.