A levél

     

      Mint minden vasárnap, főhősünk, aki már igazán kiérdemelte, hogy nevet is kapjon, sárga sálas barátját várta.  Péter, már türelmetlen volt, fel-alá járkált kis szobájában és egyre csak arra gondolt, hogyan szidja meg barátját, aki úgy tűnik elfelejtett benézni hozzá. Idegesen, fél percenként az ablakhoz szaladt, gyors mozdulattal félre húzta a függönyt és kifele pislogott. Csak a zajos város kapkodó idegességét láthatta, a füstfelhők szürkeségén át, autók cikáztak, káromkodások szálltak mindenfelé, amik remélhetőleg nem szálltak fel az Istenig, mert bizonyára ezt a háládatlanságot már ő sem viselhette volna el, s talán dühében elpusztított volna mindnyájunkat. De mivel még mind élünk és mozgunk, gondolom még  nem ért el  káromkodás az Úrhoz, vagy ha mégis, akkor az nap kegyes kedvében volt.

       Nos, Péter türelmetlensége egyre csak nőt. Falon ketyegő ócska órájára nézve gyors fejszámítást végzett, hogy már három órája vár mindhiába. Egyre bizonyosabb volt, hogy ma már nem lesz látogatója. Dühös volt. Utált várni. Épp azon törte a fejét, hogy mi mindent végezhetett volna el a várakozás üres óráiban, amikor valaki csöngetett. Hősünk felderült, nem úgy tűnt, mint aki bármit is számon szeretne kérni bárkitől. Sietve hatalmas mosollyal ajtót nyitott. A mosoly az arcára fagyott. Átfázott, mogorva emberrel találta szembe magát, aki úgy tűnik, már teljesen átadta magát mogorvaságának. A postás volt. Átadott egy fehér borítékot, hidegen szólt, hogy a bélyeget fizesse ki, mert a feladó ezt nem tette meg. Hozzátette, hogy szép fickó lehet az is, meg hogy minek is írnak az emberek levelet a huszonegyedik században, amikor mindjárt interneten teleportálhatnak. A levél kézbesítését ellene irányuló merényletnek tekintette. Péter is meg volt lepődve, ezer éve nem kapott levelet, pontosabban amióta e-mail címe van. Gyorsan kifizette a bélyeget és becsukta az ajtót a zúgolódó postásunk mögött. Kényelembe helyezte magát egyik molyette karosszékében és ünnepélyes mozdulatokkal felbontotta levelét. Megszólításként a következőt olvasta: Kedves Barátom, Péter! A levél tartalma pedig szóról szóra a következő volt:

„ Először is bocsánat, amiért nem szóltam, hogy elutazom. Igazából az indulás előtti öt percig magam sem voltam benne biztos. Tudom, hogy megérted. Ismersz. Egyik nap itt, a másik nap ott. Már ez az életformám. Messze vagyok most, tőled, hogy hol? Az most teljesen mindegy. Azt is tudom, hogy vártál és dühös voltál rám. Azért én is ismerlek ám. Szóval azért írtam, mert okvetlenül el kell mondanom valamit. Talán nem fontos. Talán igen. Ugyan ki dönti ezt el? Szóval, most bevallom neked, s meg is jegyzem levélben könnyebb, hogy becsaptam valakit. Valakit, aki nem érdemelte meg. Az ember annyira ostoba néha, és gyáva.

Egy kislány jött szembe velem tegnap este. Sírt. Ki akartam kerülni, utálom, ha valaki sír. De megfogta kabátom szélét és könyörgő szemekkel rám nézett. Mélykék szemei voltak, mint az óceán.

 – Mi történt kislány? - kérdeztem elpuhulva.

 -  A cicám, a kiscicám – hebegte a kislány. - Eltűnt. A bácsi nem látta?

 Barátom, ha hiszed ha nem, megállt a szívem, a keringésem összeomlott és kivert a veríték. Ugyanis amikor a Rekettyés soron siettem át a Remény térre az út szélén egy macskát láttam. Feje szétroncsolt volt, vértócsa folydogált körülötte, látszott rajta, hogy több autó is átment rajta, mielőtt az út szélére került. Megborzongtam és tovább mentem. Most pedig itt van ez a kislány, aki bizonyára azt a macskát keresi. Mit mondjak neki? – tűnődtem. Azt, hogy a macskája megdöglött, hogy egy gusztustalan húscsomó a poros út szélén, mintha soha nem is élt volna… nem ezt nem tehetem. - gondoltam. A kislányhoz hajoltam, letöröltem könnyeit. S olyant mondtam neki, amiben hosszú ideje én sem hiszek.

 - Figyelj rám! – mondtam meggyőzően. - Hallottál a Mennyországról? - a kicsi bólintott, de láttam rajta nem teljesen érti, amit mondok. Folytattam.

 - Tudod, kislány az a hely ahol minden szép és minden boldog. Aki odajut, azt jelenti, hogy itt a Földön nagyon jó cica volt. A te cicád most odament, és azt üzente neked, hogy ne légy szomorú, majd kérj új cicát helyette, és szeresd ugyanúgy, ahogyan őt is.

A kislány abbahagyta a sírást, menni készültem, utánam szólt:

- Bácsi, mikor találkozhatok vele? Hiányzik. – sütötte le szemeit.

 - Soká kicsi, soká, de ne félj majd biztosan fogsz, s álmodban nem sokára meglátogat majd. Most pedig menj. Későre kezd járni, nem biztonságos az utcán.

-  Viszlát, bácsi, és köszönöm. - búcsúzott a kislány, s mosolygósan a Sétatér felé indult.

          Nekem ezután kezdődött a gondolkodás. Mit is tettem? Megnyugtattam a kis lelkét, miközben félre vezettem. Magammal sem voltam elégedett. Olyanról győztem meg, amiben nem hiszek. De milyen is az ember. Szívesebben hazudik, mint fájdalmat okozzon embertársának. De ez nem a valóság. Szabad ezt tennie egy embernek? Szabad ezt tennie egy felnőttnek? O barátom, kegyes kis hazugságokkal tele van a világ, s tele van az életünk. De hol a határ? Ez talán megengedett, a gyermeki lélek nem terhelhető túlságosan, de mi van akkor ha rájön az igazságra? Biztos vagyok benne, hogy nagyobb lesz a fájdalma, mintha tőlem tudja meg. Ha meglátja azt a dögöt, majd eszébe jutok. Gyűlölni fog. Rettegni kezdtem még a gondolattól is, hogy ez az idegen kislány gyűlölni fog. Csak, mert nem okoztam fájdalmat neki, nem festettem le rémképeket a döglött macskáról, tulajdonképpen megnyugtattam egy szép mesével, amiben valaha én is hittem. De ezzel egy időben hazudtam is neki, most pedig Barátom nem tudok dönteni, hogy melyik jobb. Melyik a helyes, az igazságos, ha egyáltalán van ilyen.  Gondolkozz el rajta hányszor cselekedtél hasonló módón, s főként azon, hogy megérte-e?

         Én erre nem tudok mást mondani, mint elferdített minden szavunk, mert a valóság túl nyers, túl vad, tapintatlan és kegyetlen. A hazugság mindent megszépít. Ezért hazudunk magunknak és mindenkinek. Gyávák vagyunk. Én is te is, nem merünk szembe nézni a valósággal. Lásd csak be, én se és te se. Senki.”

          Ennyi állt a levélben. Péter értetlenül és szomorúan állt fel a karosszékből. Nem sejtette, hogy miért mesélte el ezt a barátja pont levélben, viszont eszébe ötlöttek apró hazugságai. Az okok, a szépen csengő szavak. Hányszor mondta haldokló édesanyjának, meggyógyulsz anya, miközben tudta nagyon jól, hogy erre semmi esély. Hányszor mesélt húgának a mesebeli palotákról, melyekbe egyszer minden jó kislány eljut, miközben tudta a mesék nem válnak valóra. Fájó emlékek szakadtak föl szívéből. Az ablakhoz lépett, kitekintett rajta. Csendesen hullt a hó a már halott városra, mintegy szemfödélként borítva be mindent.       Péter túlnézett a tömbházak szürke során, túl a városon, a valóságon. A puha hópelyheken keresztül, elfelejtett álmaiba és múltjába tekintett s észrevétlenül kicsordult  érzelmei gyémántcseppje, egy óriási könnycsepp. Nem törölte le, hagyta végig folyni arcán, lehet, mert talán észre sem vette.