Csentelenül

Imába zárom lelkemet,
fájdalma, bús könyörgésbe.
S ha nem liliomok közt ébredek,
panaszt írok az égbe.

Zsoltáros ének zengedez,
de a világ robaja elnyeli.
Ezernyi út cikáz előttem,
de melyikre érdemes rálépni?!

A levél

     

      Mint minden vasárnap, főhősünk, aki már igazán kiérdemelte, hogy nevet is kapjon, sárga sálas barátját várta.  Péter, már türelmetlen volt, fel-alá járkált kis szobájában és egyre csak arra gondolt, hogyan szidja meg barátját, aki úgy tűnik elfelejtett benézni hozzá. Idegesen, fél percenként az ablakhoz szaladt, gyors mozdulattal félre húzta a függönyt és kifele pislogott. Csak a zajos város kapkodó idegességét láthatta, a füstfelhők szürkeségén át, autók cikáztak, káromkodások szálltak mindenfelé, amik remélhetőleg nem szálltak fel az Istenig, mert bizonyára ezt a háládatlanságot már ő sem viselhette volna el, s talán dühében elpusztított volna mindnyájunkat. De mivel még mind élünk és mozgunk, gondolom még  nem ért el  káromkodás az Úrhoz, vagy ha mégis, akkor az nap kegyes kedvében volt.

       Nos, Péter türelmetlensége egyre csak nőt. Falon ketyegő ócska órájára nézve gyors fejszámítást végzett, hogy már három órája vár mindhiába. Egyre bizonyosabb volt, hogy ma már nem lesz látogatója. Dühös volt. Utált várni. Épp azon törte a fejét, hogy mi mindent végezhetett volna el a várakozás üres óráiban, amikor valaki csöngetett. Hősünk felderült, nem úgy tűnt, mint aki bármit is számon szeretne kérni bárkitől. Sietve hatalmas mosollyal ajtót nyitott. A mosoly az arcára fagyott. Átfázott, mogorva emberrel találta szembe magát, aki úgy tűnik, már teljesen átadta magát mogorvaságának. A postás volt. Átadott egy fehér borítékot, hidegen szólt, hogy a bélyeget fizesse ki, mert a feladó ezt nem tette meg. Hozzátette, hogy szép fickó lehet az is, meg hogy minek is írnak az emberek levelet a huszonegyedik században, amikor mindjárt interneten teleportálhatnak. A levél kézbesítését ellene irányuló merényletnek tekintette. Péter is meg volt lepődve, ezer éve nem kapott levelet, pontosabban amióta e-mail címe van. Gyorsan kifizette a bélyeget és becsukta az ajtót a zúgolódó postásunk mögött. Kényelembe helyezte magát egyik molyette karosszékében és ünnepélyes mozdulatokkal felbontotta levelét. Megszólításként a következőt olvasta: Kedves Barátom, Péter! A levél tartalma pedig szóról szóra a következő volt:

„ Először is bocsánat, amiért nem szóltam, hogy elutazom. Igazából az indulás előtti öt percig magam sem voltam benne biztos. Tudom, hogy megérted. Ismersz. Egyik nap itt, a másik nap ott. Már ez az életformám. Messze vagyok most, tőled, hogy hol? Az most teljesen mindegy. Azt is tudom, hogy vártál és dühös voltál rám. Azért én is ismerlek ám. Szóval azért írtam, mert okvetlenül el kell mondanom valamit. Talán nem fontos. Talán igen. Ugyan ki dönti ezt el? Szóval, most bevallom neked, s meg is jegyzem levélben könnyebb, hogy becsaptam valakit. Valakit, aki nem érdemelte meg. Az ember annyira ostoba néha, és gyáva.

Egy kislány jött szembe velem tegnap este. Sírt. Ki akartam kerülni, utálom, ha valaki sír. De megfogta kabátom szélét és könyörgő szemekkel rám nézett. Mélykék szemei voltak, mint az óceán.

 – Mi történt kislány? - kérdeztem elpuhulva.

 -  A cicám, a kiscicám – hebegte a kislány. - Eltűnt. A bácsi nem látta?

 Barátom, ha hiszed ha nem, megállt a szívem, a keringésem összeomlott és kivert a veríték. Ugyanis amikor a Rekettyés soron siettem át a Remény térre az út szélén egy macskát láttam. Feje szétroncsolt volt, vértócsa folydogált körülötte, látszott rajta, hogy több autó is átment rajta, mielőtt az út szélére került. Megborzongtam és tovább mentem. Most pedig itt van ez a kislány, aki bizonyára azt a macskát keresi. Mit mondjak neki? – tűnődtem. Azt, hogy a macskája megdöglött, hogy egy gusztustalan húscsomó a poros út szélén, mintha soha nem is élt volna… nem ezt nem tehetem. - gondoltam. A kislányhoz hajoltam, letöröltem könnyeit. S olyant mondtam neki, amiben hosszú ideje én sem hiszek.

 - Figyelj rám! – mondtam meggyőzően. - Hallottál a Mennyországról? - a kicsi bólintott, de láttam rajta nem teljesen érti, amit mondok. Folytattam.

 - Tudod, kislány az a hely ahol minden szép és minden boldog. Aki odajut, azt jelenti, hogy itt a Földön nagyon jó cica volt. A te cicád most odament, és azt üzente neked, hogy ne légy szomorú, majd kérj új cicát helyette, és szeresd ugyanúgy, ahogyan őt is.

A kislány abbahagyta a sírást, menni készültem, utánam szólt:

- Bácsi, mikor találkozhatok vele? Hiányzik. – sütötte le szemeit.

 - Soká kicsi, soká, de ne félj majd biztosan fogsz, s álmodban nem sokára meglátogat majd. Most pedig menj. Későre kezd járni, nem biztonságos az utcán.

-  Viszlát, bácsi, és köszönöm. - búcsúzott a kislány, s mosolygósan a Sétatér felé indult.

          Nekem ezután kezdődött a gondolkodás. Mit is tettem? Megnyugtattam a kis lelkét, miközben félre vezettem. Magammal sem voltam elégedett. Olyanról győztem meg, amiben nem hiszek. De milyen is az ember. Szívesebben hazudik, mint fájdalmat okozzon embertársának. De ez nem a valóság. Szabad ezt tennie egy embernek? Szabad ezt tennie egy felnőttnek? O barátom, kegyes kis hazugságokkal tele van a világ, s tele van az életünk. De hol a határ? Ez talán megengedett, a gyermeki lélek nem terhelhető túlságosan, de mi van akkor ha rájön az igazságra? Biztos vagyok benne, hogy nagyobb lesz a fájdalma, mintha tőlem tudja meg. Ha meglátja azt a dögöt, majd eszébe jutok. Gyűlölni fog. Rettegni kezdtem még a gondolattól is, hogy ez az idegen kislány gyűlölni fog. Csak, mert nem okoztam fájdalmat neki, nem festettem le rémképeket a döglött macskáról, tulajdonképpen megnyugtattam egy szép mesével, amiben valaha én is hittem. De ezzel egy időben hazudtam is neki, most pedig Barátom nem tudok dönteni, hogy melyik jobb. Melyik a helyes, az igazságos, ha egyáltalán van ilyen.  Gondolkozz el rajta hányszor cselekedtél hasonló módón, s főként azon, hogy megérte-e?

         Én erre nem tudok mást mondani, mint elferdített minden szavunk, mert a valóság túl nyers, túl vad, tapintatlan és kegyetlen. A hazugság mindent megszépít. Ezért hazudunk magunknak és mindenkinek. Gyávák vagyunk. Én is te is, nem merünk szembe nézni a valósággal. Lásd csak be, én se és te se. Senki.”

          Ennyi állt a levélben. Péter értetlenül és szomorúan állt fel a karosszékből. Nem sejtette, hogy miért mesélte el ezt a barátja pont levélben, viszont eszébe ötlöttek apró hazugságai. Az okok, a szépen csengő szavak. Hányszor mondta haldokló édesanyjának, meggyógyulsz anya, miközben tudta nagyon jól, hogy erre semmi esély. Hányszor mesélt húgának a mesebeli palotákról, melyekbe egyszer minden jó kislány eljut, miközben tudta a mesék nem válnak valóra. Fájó emlékek szakadtak föl szívéből. Az ablakhoz lépett, kitekintett rajta. Csendesen hullt a hó a már halott városra, mintegy szemfödélként borítva be mindent.       Péter túlnézett a tömbházak szürke során, túl a városon, a valóságon. A puha hópelyheken keresztül, elfelejtett álmaiba és múltjába tekintett s észrevétlenül kicsordult  érzelmei gyémántcseppje, egy óriási könnycsepp. Nem törölte le, hagyta végig folyni arcán, lehet, mert talán észre sem vette.

  
  

Néha nehéz (KK-N)

- Mit búslakodsz? Azt gondolod, használ, ha sajnáltatod magad? - kérdezte nyersen barátjától, aki feltörő könnyeit visszanyelve, sértődötten elfordult.

- Nem értheted. Fogalmad sincs, most min megyek keresztül. Te soha nem szerettél senkit.

- Áucs, ez fájt. - gúnyolódott - sok mindent nem tudsz még az életről. Meggondolatlanul csevegsz itt össze-vissza. Ugyan már! - legyintett, és kissé bosszúsan folytatta - Elmondjam, mit érzel? Csak, hogy lásd nem vagyok vasból. Vannak érzéseim, de az élet megtanított valamire, amire téged még nem - elhallgatott, a választ várta, de mivel Péter meg sem mozdult szedelőzködni kezdett, nyaka köré tekerte hosszú kopott sárga sálját és indult az ajtó felé.

- Várj, ilyen időben nem engedhetlek el, és hallani akarom, amit mondani óhajtasz.

Tamás visszapillantott Péter szenvedéstől elgyötört arcára, valami sajnálat félét érzett iránta, de még magának sem vallotta be. Soha nem vallaná be, túl sok minden van már a háta mögött, olyan tapasztalatok, melyek nem engedik ki érzelmeit, amelyek mögé képes elbújtatni őket. S az egyszerű halandó, csak annyit lát rajta, hogy tűnődik, de selytelme sincs miről.

Visszaült a kályha melegébe, mélyen a lángokba nézett, dobott pár fát a tűzre, nagy levegőt vett és elkezdte:

- Tudom, hogy mikor minden összeomlik, elmúlik, amit szerettél, amiben hittél, nehéz erősnek lenni. Nehéz erősnek lenni a leggyengébb pillanatokban, mikor semmit se látsz, semmit se érzel, csak a fájdalom lüktet mellkasodban. De ilyenkor van a legnagyobb szükség a belső erődre. Én tudom, hogy benned megvan. Tudom azt is, hogy most azt látod csak, hogy örökre elmegy, eltűnik, s bár eddig sem volt a tied, most még úgyse lesz, mint eddig. Csak a nagy üresség marad utána, egy meggyötört szív, emlékek, egy reményvesztett ember. Egyedül. Egyedül a világban, az életben. Egyedül legbelül. Ezután mindennap megtapasztalod a semmi gyilkos és üres ölelését, azt, hogy milyen érzés, amikor nem keres senki, nem számítasz senkinek. Ha éjszaka közepén felriadsz, hiába tapogatod magad mellett az ágyat: hideg és kemény. Rá döbbensz egyetlen társad a sötétség.

Nehéz erősnek lenni, s ilyenkor az a kérdés is feltevődik, hogy minek? Miért? Kiért? Tudod, ha üressé válsz lelkedben, s közömbössé a világ felé, akkor már nem kell semmi. Nem kell a jó, nem kell a rossz, sem az ellenség sem a barát, sem az élet, sem a halál. S bár nem feltétlen keresed a magányt, Ő mégis rád talál.

Nem értesz semmit, a sötétben tapogatózol, de kiutat nem találsz. Az emberek nem érdekelnek, megszűnik minden, csak te vagy és a végtelennek tűnő szomorúság. Nem leled örömöd az életben, semmiben, literszám iszod a kávét és gondolkodsz. Az agyad jár éjjel nappal, nem hagy nyugodni, már aludni sem tudsz. Keresed a választ a miértekre, arra, hogy hol rontottad el. De miután kifogynak könnyeid, egyik sarokból a másikba ülsz, a semmibe nézel, már nem keresel választ, ami az előbb halálfontos volt, most értéktelen, csak az arcát látod, már nem akarsz felejteni, csökönyösen ragaszkodsz hozzá, de az már nem is Ő, csak az emléke. Ő már rég messze jár, s talán a nevedre sem emlékszik. S tudod, barátom, majdnem biztos, hogy soha nem is szeretett, s ha mégis, akkor fele annyira se, mint te Őt.

Elhallgatott, Péterre nézett, aki láthatóan saját érzéseit hallotta megfogalmazva. Felugrott, barátja nyakába borult és sírt. Sírt, mint egy gyermek. Tamás alig tudta lehámozni magáról. Nem próbálta megnyugtatni. Intett fejével, hogy már ideje mennie.

- Köszönöm.

- Nem azért tettem, hogy megköszönd. Most tudom, hogy magányra vágysz, de ha kell valaki én itt vagyok.

Péter hálálkodni próbált, de ő elhárította.

- Te is ezt tennéd, erről szól a barátságunk, nem a hálálkodásról, és álszenteskedésről, meg a csöpögős jelenetekről. Itt vagyunk egymásnak, mindketten tudjuk. Ez bőven elég. Viszontlátásra, batátom!

Kilépett a zimankós decemberi estébe, arcába fújt a szél, az ajtó becsapódott mögötte. S a nagy hideg ellenére, szíve körül melegséget érzett, ebben az egész nagy cudar világban van egy ember, aki számit rá, aki talán szereti: a barátja, és ő nem is akar ennél többet.

 
 

Néha nehéz, de... (KK-N)

- Mit búslakodsz? Azt gondolod, használ, ha sajnáltatod magad? - kérdezte nyersen barátjától, aki feltörő könnyeit visszanyelve, sértődötten elfordult, két szót odadobva a ´kedves´ barátnak.

- Nem értheted. Fogalmad sincs, most min megyek keresztül. Te soha nem szerettél senkit.

- Áucs, ez fájt. - gúnyolódott - sok mindent nem tudsz még az életről. Meggondolatlanul csevegsz itt össze-vissza. Ugyan már! - legyintett, és kissé bosszúsan folytatta- Elmondjam, mit érzel? Csak, hogy lásd nem vagyok vasból. Vannak érzéseim, de az élet megtanított valamire, amire téged még nem - elhallgatott, a választ várta, de mivel barátja meg sem mozdult szedelőzködni kezdett, nyaka köré tekerte hosszú kopott sárga sálját és indult az ajtó felé.

- Várj, ilyen időben nem engedhetlek el, és hallani akarom, amit mondani akartál. -A készülő barát rápillantott szenvedő társára, valami sajnálat félét érzett iránta, de még magának sem vallotta be, soha nem vallaná be, túl sok minden van már a háta mögött, olyan tapasztalatok, melyek nem engedik ki érzelmeit, amelyek mögé képes elbújtatni őket. S az egyszerű halandó, csak annyit lát rajta, hogy tűnődik, de fogalma sincs miről.

Visszaült a kályha melegébe, mélyen a lángokba nézett, dobott pár fát a tűzre, nagy levegőt vett és elkezdte:

- Tudom, hogy mikor minden összeomlik, elmúlik, amit szerettél, amiben hittél, nehéz erősnek lenni. Nehéz erősnek lenni a leggyengébb pillanatokban, mikor semmit se látsz, semmit se érzel csak a fájdalmat. De ilyenkor van a legnagyobb szükség a belső erődre, én tudom, hogy benned megvan. Tudom, hogy most azt látod csak, hogy örökre elmegy, eltűnik, s bár eddig sem volt a tied, most még úgyse lesz, mint eddig. Csak a nagy üresség marad utána, egy meggyötört szív, emlékek, egy reményvesztett ember. Egyedül. Egyedül a világban, az életben, egyedül legbelül. Ezután mindennap megtapasztalod a semmi hideg és üreg ölelését, azt, hogy milyen érzés, amikor nem keres senki, nem számítasz senkinek.

Nehéz erősnek lenni, s ilyenkor az a kérdés is feltevődik, hogy minek? Miért? Kiért? Tudod, ha üressé válsz lelkedben, s közömbössé a világ felé, akkor már nem kell semmi. Nem kell a jó, nem kell a rossz, sem az ellenség sem a barát, sem az élet, sem a halál. S bár nem feltétlen keresed a magányt, Ő mégis rád talál.

Nem értesz semmit, a sötétben tapogatózol, de kiutat nem találsz. Az emberek nem érdekelnek, megszűnik minden, csak te vagy és a végtelennek tűnő szomorúság. Nem leled örömöd az életben, semmiben, literszám iszod a kávét és gondolkodsz. Az agyad jár éjjel nappal, nem hagy nyugodni, már aludni sem tudsz. Keresed a választ a miértekre, arra, hogy hol rontottad el. De miután kifogytak könnyeid egyik sarokból a másikba ülsz, a semmibe nézel, már nem keresel választ, ami az előbb halálfontos volt, most értéktelen, csak az arcét látod, már nem akarsz felejteni, csökönyösen ragaszkodsz hozzá, de az már nem is Ő, csak az emléke, Ő már rég messze jár, s talán a nevedre sem emlékszik. S tudod, barátom majdnem biztos, hogy soha nem is szeretett, s ha mégis, akkor fele annyira se, mint te Őt.- Elhallgatott, barátjára nézett, aki láthatóan saját érzéseit hallotta megfogalmazva. Felugrott, barátja nyakába borult és sírt. Sírt, mint egy gyermek. Alig tudta magáról lehámozni a sálas barát. Nem próbálta megnyugtatni. Intett fejével, hogy már ideje mennie.

- Köszönöm.- szorította meg hálásan a kezét szenvedő barátja.

- Nem azért tettem, hogy megköszönd. Most tudom, hogy magányra vágysz, de ha kell valaki én itt vagyok. - barátja hálálkodni próbált, de elhárította- Te is ezt tennéd, erről szól a barátságunk, nem a hálálkodásról, és álszenteskedésről, meg a csöpögős jelenetekről. Itt vagyunk egymásnak, mindketten tudjuk. Ez bőven elég. Isten veled.

Kilépett a zimankós decemberi estébe, arcába fújt a szél, az ajtó becsapódott mögötte. S a nagy hideg ellenére, szíve körül melegséget érzett, ebben az egész nagy cudar világban van egy ember, aki számít rá, aki talán szereti, a barátja és ő nem is akar ennél többet.

  
  

Rossz napok

Vannak rossz napok. Igen azt hiszem, ezzel mindenki kénytelen egyetérteni. A világ ellenünk van. Keresünk valamit, valakit, aki észreveszi, hogy belül valami mardos. Reménytelen hajsza. Velünk lehet mindenki, mégis eszeveszetten egyedül érezzük magunkat. Átölel a magány, beköti szemünk, megfagyassza szívünk. Utáljuk a sötétséget, de mégis abban maradunk. Kényelmesebb. Valljuk be, könnyebb így, s talán erre is tanít a modern 21.-dik század. Nem. Nem utálom a kort, amelyben élek, de nem vagyok vak. Látom milyenek a kapcsolatok, milyenek a hozzáállások, milyenek vagyunk mi. Néha fáj az, ahogyan élünk. Rohanás, felületesség, hitetlenség. Miért jó ez? Hol vannak a régmúlt idők, hová lettek az erős, harcra termett emberek. Miért bánunk így az élettel, ha ajándék? Valaki tudja a választ? Én szeretek élni, hiszek Istenben és mégis néha nehezen tudok elviselni egy-egy borongósabb napot. Talán, mert ilyen az ember…

 
 

Csak jőne már a tavasz (KK-V-FE)

Hiába ontott könnyeim porba hullanak,
Maszatos arcom nem látják, csak
ha mosoly ül rajta.
Hideg világ! Bár tudnám meddig várhatok.
A megváltás csak elképzelt csoda,
de talán eljöhet...
Nézhettek. Úgy fetrengenék lelkem őrültségében.
Megölhetne a vágy. Ó, mardos.
Élek még, nem kérhetek semmit már.
Hallgat az élet. Csilloghat a vér, de
jaj por hull rám.
Sikolt a csönd bennem, megfagytak a szavak.
Elhagyhatnak, el is menekülhetnek...
Nem fáj. Csak jőne már a tavasz!
  
  

Talán felébredek végre (KK-V-NYK)

Hiába ontott könnyeim a porba hullanak,
Maszatos arcom nem látják, csak
ha mosoly ül rajta.

A világ közönyös. Nem tudom meddig várjak.
A megváltás egy egyszerű ígéret. Bűn,
könny, vér eláraszt és fullaszt.

Gyalázat élni. Harc a sötétben magamért,
a végtelen éjben. Fetrengek, lelkem őrjöng,
húsomba mar a gőg s a kéj.

Még élek, most nem kell semmi.
Távol a világ. Csak alvadt vér szivárog,
a por szemembe hull.

Elforduló arcom hideg veríték önti el,
Hirtelen ismerős illat támad...
Talán felébredek végre!
  
  

Haláltusa (KK-V-NYK)

Hiába ontom könnyeim, csak a porba hullnak.
Maszatos arcom senki nem látja, csak ha mosoly
ül rajta. A világ csupa közöny. Nem tudom
mit várok. A megváltás oly távoli csoda.
A bűn, könny, vér, hús karnyújtásnyira.
Gyalázat az élet. Harc a sötétben magammal.
Soha nincs vége. Egyedül fetrengek, lelkem
őrült őrjöngésbe kezd, húsomba mar a gőg
s a kéj. Még élek. Nem kérek semmit.
Hagyjon a világ. Sötét vértócsa mellettem,
a por szemembe hull. Arcom elfordítom:
Lám ragyog a Nap!