Nincs nekem hely

Undok, szürke paplanként borítja az eget, mégse melegíti a világot - nem szeretem az ilyen őszi fellegeket.
Olyan, mintha koloncként belém kapaszkodna, húzatja magát, csakhogy terhet jelentsen. Enyhén szemerkél az eső, de teljesen átáztat mindent, a csontomig hatol a hideg. Komorrá festi a hangulatomat, az egész napomat.
    Próbálok erről megfeledkezni, mikor az ismerős ajtóhoz lépek. A kis ablak elé fenyőágakból font ajtódíszt akasztottak, a karácsonyt idézi… Elmosolyodom.
A dísz közepéből, gyöngyöktől szegélyezve épp ily derű sugárzik rám. Egy tükör.
Még mindig működik: saját mosolyom mosolyogtat tovább.
Felemelem a kezemet, de nem kopogok, egyszerűen belépek.
Felakasztom vizes kabátomat, kibújok az csizmámból, minden tocsog, vízpöttyök borítják a padlót.
- Szervusz, Rubi! – kiáltom, de már be is lépek a nappaliba.
- Zsu?... Megváltoztál, kicsim…
Rubi hangja elégedetlen. Anélkül felismerem ezt, hogy meglátnám fotelben, takaró alatt melegedő alakját, még csak fel sem néz a kötésből. A konyhában leteszem a kosarat, hozzá lépek:
- Úgy látod?
Elmosolyodom, és hangom másképp cseng.
- Így már a régi – mosolyodik el Rubi is, pedig mindketten tudjuk, hogy az arcomat évek óta nem látja már, de valamit a hangomon túl mindig észrevesz.
- Hogy vagy, Rubi?
Megérinti arcán a puszim nyomát, és élvezi, hogy bebugyolálom lábát a meleg pléddel.
- Abszolút gondtalannak tűnök, nem?
Huncutul megcsípi a karomat, mikor a közelébe húzódom. Engedi, hogy a lábának dőlve elmerüljek békéjében, ha csak egyetlen pillanatra is.
- Milyen ez a fonal?
- Puha és szőrös, csak nem a cicádat kötögeted?
- Túl hangosan nyávogott, ezért inkább ezt választottam.
- Jó választás volt – bólintok, és az ölembe ejtem a gombolyagot.
- Szóval tetszik? A színe is? Ezt ajánlották…
- Kinek készül?
- A kis Gabinak, a szomszédba.
- Akkor a színe is jó. Hol van Papa?
És Rubi elhallgat - nem beszél, mégis zárkózott hallgatásba merül. Gondolatok nélkül lehetett teljesen gondtalan.
- A műhelyben.
- Mi történt?
- Hunor felhívta.
- Nem tudtam, hogy újra beszélnek.
- Azt én sem mondtam. Ha a fiam telefonál, annak csak veszekedés a vége. Most a sír miatt hívott. Egy vihar miatt kár keletkezett, rendbe kellene hozatni…
Papa a második infarktus után vette meg a hármas sírhelyet, hogy Hunoréknak ne legyen majd gondjuk ezzel… A hideg újra a csontomig hatol.
- Kimenjek hozzá?
- Kérlek…
    Lesietek a lépcsőn a vizes kertbe, és befordulok a garázs szűk ajtaján. A helyiség autó nélkül áll, olajszag, és a fa édes illata tölti meg. A huzat faforgácsot görget a betonon, elér a villanymotor hangja. Papa már a munkaasztalnál áll, egy intarziakés élét vizsgálja a lámpánál.
- Kicserélted a tükröt az ajtódíszben.
- Muszáj volt… a te szád által Pötyi cukkolt vele…
- Pötyi már nincs, de a tükör még működik… ez zseniális…
- Tart a varázslat – Papa rám kacsint, és megpöcköli a fölöttünk lógó szélcsengőt.
A tükrök a sarkokba vetik a fényt, kis pocsolyák ragyognak fel az árnyékban.
- Egyenetlen a vége… látod? – az idős vállra fektetem az államat, és végighúzom az ujjamat a pengén.
- Válasz nekem egy éleset! – hátralép a gőzölgő bögréhez - Te min dolgozol?
- Az unokáid tombolnak a fejemben. Újra elővettem azt az írásomat, mikor Eszter elkérte a kedvenc könyvemet.
- Azt a zöldet?
 - Azt a zöldet – bólintok nevetve.
Ennyi, a fő információ: egy zöld borító.
- Erről eszembe jutott, az a narancsos a süti, amit akkor sütöttem… és elkapott az ihlet… legalábbis azt hittem… Akkoriban, ha ez megesett, csak elkezdtem írni, de most már…
- Most már… - Papa nem állja sokáig a beálló csendet.
- Mintha állandóan csak javítgatnék… a novellákat, az emlékeimet…
- Naplóként működnek az írásaid, Kicsi.
- Ez az! Ez jó lesz! – felé nyújtok egy pengét, és ő szemügyre veszi a fényben.
- Igen! Ügyes kislány!
Hosszú puszit nyom a homlokomra.
- A szabadságomat töltöm írás terén – elvigyorodom, és felülök az asztalra.
Papa rám néz, kíváncsian felvonja szemöldökét.
- Csak olykor firkantok le ezt-azt… egy Galambdúcról…
- Miért nem lepődöm meg? – mosolyodik el ő is.
Nosztalgiázunk.
Pillantásom a műhely sarkába kalandozik. Valamit lepel borít.
- Befejezted? - Papa széles mosollyal néz rám, várja, hogy beszéljek még.
- Befejezted? – újra a lepelre pillantok.
- A jövő héten a helyére is tesszük.
Papa fellelkesül, együtt lépünk a letakart munkához. A lepedő alól három kép kerül elő, finom fafaragás, három portré: Reni, Eszter, Pötyi…
- Úgyis ki kell menni a törött sírkő miatt, akkor a helyére is tehetjük.
- Meseszép lett. Őszinte a mosolyuk. Mintha épp téged cukkolnának. Mindjárt összekuncognak a hátad mögött.
- Valóban… a kis pimaszok!
- Jó őket ilyen elevennek látni… Géza bácsi…
- Igen, Kicsi?
- Süssek olyan narancsos sütit?
- Az jó lenne… de lehetne, hogy Rubinak ne szólj?
- Na de, ejnye! – bököm meg a pocakját.
- Tudod, milyen az öreglány! – kuncog a bajsza alatt.
- …Ő is rajtad mosolyog, mikor nem látod...