A kövér költő kísértete

Már aludt ott minden mikor megérkeztem.Kezem a húsból tépett új időhatárt. Nem nyújtottál nekem több kaméliát, ez a pár év is csak ellohadt a pislák rabságában. Felállítottad, sátrad leverted szögekkel hogy a föld bennem remegett és fájtam mint egy sebmadár. Arcodnak holdrögtönzött mása, röntgenkép egy tajgán lékelt szépián. Hol néma pingvinek tanyáznak, ott égsz te máglyát a sűrű éjszakának.
Amíg harisnyámon el nem pattant az az oly' kitartó szem, sebesen szaladva mély meredek ívén a léleknek hívott léknek. Ott maradtam, ott maradtam s térdem még szilárdan de szám már kongott. Mielőtt nyelved hegye beérhetett volna.. a csavar kilazult s a hajókorlát súlyomtól fogva pergett bele a kék színű Dunába. Fejem még a felszínen törtpercig tükröd lehetett. Amint ott hetykén magasodsz a szőrmegalléros vászonkabátban és hajad Szkülla mód lobog a vizek sajgó városában.
A hínárbársony paplanban megbújni de kellemes. A tudat szíved mélyén hogy nincs aki itt megleshet.
Tolsztoj súlyos alakja úgy bukott ki a Néva fodraiból mintha lomha tengeri tehén, cammogott a folyóból kifelé. Már újjá kelve körvonalazódott zsebéből lelkes áhítattal húzva elő egy égő villanykörtét. Hogy ez maradt volna csupán, az bizton nem állítható. Ámbátor nem volt vele a nimfomán orángután.
Elegánsan hágta meg az akácost hogy lába nyomán frakkos disznók peregtek. Majd megállapodott egy tekintélyes tölgy alatt és elkiáltotta magát.
- Kerülj elő, ó te nyamvadt rinocérosz! Elém most! Se perc, ütött a lóra! Nedvesedj! Vagy bánom is én csak jelenj meg!
Az illatlombok habcsók halma szétesett s azoknak kövér glóriáiból elősápadt a rinocérosz. Hosszan hümmögött, ajkai szóra nyikorodtak de a hatalmas szarutömb úgy se mozdult meg. Lev megcsapolt türelmétől indítva elővette a lompos szablyát és lesújtott. Az állat holtan esett össze és teteme gyorsan fogyatkozni kezdett míg nem hamvas leánytestté karcsúlt. Rőt hajának sellői álmos fátyollá sültek melle gömbjein.
A költő térdre rogyott és egy langyprémes altatódalt dúdolva, megbecstelenítette az eszméletlent.

A csöndben habzó áhítat mi törtként nekünk itt maradt.
Harisnyámon, egy férfi sem teremthet újra szálakat.
Az ajkad őszi csendbogár, a pettyek megfakultak már.
Ha beáztatom emléked, a foltja mégsem szublimál.
A bokám tört roncs nélküled, torkomban pusztapók remeg.
Hogy ha elnyúlnál a parton, előkezeld a lelkedet!
Ne érje lopva semmi kár, a bűntudat ha inhalál.
Egy belső választ indukál.
A hajótört kalózmagány.