Alapvetések

Részlet a "Gyökerek" című kisregényből (1)


===========================
Köszönetet  mondunk   szom-
szédunknak, Simon-nak, hogy
miután kizárta magát ablak-
pucolás  közben,  végzett a
miénkkel is.

         Trish, Tyne & Wear
   /Kilbourne Times, aprók/
===========================


Néha úgy teszünk, mintha semmi jelentősége nem lenne egy új napnak. Kettős életet élünk mindahányan. Egyikben szerepeket erőltetünk magunkra, mígnem egy óvatlan pillanatban aztán mégis megmutatja magát az a másik én, aki ott lapul az ablakaink függönye mögött. Ábrándozik, álmodozik, vágyódik és figyel.
      Egyik énünk nem foglalkozik a holnapokkal, mert éppen akkor és ott kell megállnia a helyét a mában. Nem hagyjuk odaférkőzni a pillanatot, amikor beláthatnánk, hogy nap mint nap azért csak belefáradunk az életnek nevezett játékba. Kamuzunk önmagunknak, és félrevezetjük a többieket is, csupán hogy annak lássanak, amire teremtetni éreztük magunkat: egy működő láncszemnek a világnagy gépezetben.
      Pedig a háttérből valaki ránk mered, s ott dekkol a szóig, egy elejtett jelig, hogy átvegye szerepünkben egy elgyengült, holnapokra váró helyét, s megpihenjen velünk… bennünk.
      A holnap jelenthet beteljesülést. Jelenthet próbát, megtisztulást, új lapokat egy megíratlan könyv fehéren ásító gerince mögött, és feledést vagy megbocsájtást is. Hordozni fog magában boldog folytatást, fellélegzést, s kinek-kinek megannyi szimbólumot, míg az a nap egy új nap lesz, s míg a világ világ marad.
      Csak ha ugrunk egy történelemnyi időt visszafelé – mert rá kellene térnünk pár szó erejéig a fémekre is (beszélni fogunk róluk most már évekig) –, vajon mit jelképezhetett annak a holnap, aki ráébredt, hogy a völgyből felcipelt őzsutával a rézhegyű gerely kiválóan végez? A válasz egy lehetett: másnap biztos több áldozat lesz. De fegyverek már a kőkorszakban is voltak, évezredekkel korábban, sőt foggal s körömmel is pusztíthattak. Mégis – közhelynek illő, mert eddig is sokat ismételtük –, a fémek jelentették a fejlődést, még ha tízezer éve, az először felismert csillogó és a tűzben megolvadó kövek, az arany és ezüst, még csak ékszerek lehettek vagy a pénz. Mit érezhettek a vadak – az állatokra gondolunk –, mikor a rézedényből nyílhegy született? Vagy a nyílhegyből edény…?
      Rájuk nézve mindegyik végzetes. Védekezhettek-e az áldozatok – bármikor is? Avagy csupán egy dolguk lehetett: tehetetlen a kések, dárdák és nyílvesszők útjába keveredni, vagy onnan el. Félő, hogy egyszer visszasújt a múlt, és megfordul a természet történelme. Egyszer meglehet, a fémek lesznek leküzdendő ellenségek.


Simon Baladiernek az új nap a megbocsájtás jegyében kezdődött. Vágyott egy bocsánatra. Megszokásból. Talán kicsit késve gondolta át, talán nem is tette. A harmincas évei (egyúttal a családi fészek) küszöbén álló, szőkésbarna, zselézett rövid hajú férfi bizonytalanul támolyogva keresett támaszt a kertvárosi ház bejáratának kilincsén. Nyolc felé járhatott, s az ajtónak már nyitva kellett volna várnia.
      „Katie biztos készülődik, s ha fenn van, és nem talált ott…” – futott át csikorogva induló agyának hajtókerekein. – „Talán meg fog még bocsájtani!”
      Nem volt mit szépíteni. Elaludt. És nem otthon, és nem is épp egyedül.
      Lázas sietségében s a felismerés birtokában még Helennél öntött le pár pohárnyi Chivas-t, ami hajnali kávé helyett nem feltétlen élénkítőként funkcionált. Azonban ez a félig-meddig célja vesztett lendület fennakadt, ott az ajtóban. Mert az zárva volt.
      – Drágám, megjöttem – szólalt meg fennhangon, ahogy szédelegve kulcscsomót keresett, kinyitotta az ajtót résnyire, hogy befigyeljen (mit tudni, mi repül?), majd embernyire nagy nehezen, s az előszobába lépett. Kiáltani sem mert, inkább csak maga elé bökte a szavakat. Talán csak magát akarta megnyugtatni –, itthon vagyok! Merre vagy?
      Nem érkezett válasz. Aztán mégis, mintha valami nyöszörgés szűrődött volna le az emeleti hálószobák felől. Biztosra venni nem is lehetett, mert a nyitva hagyott bejárati ajtón át a Wahlberg Crescent reggeli zajai – a varjak, a sirályok és a galambok ébredéselegye, s az utcán dolgára siető pár kisvárosi polgár hangja – halványan körülölelték a ház neszeit. Az égbolton csak apró folt volt, közelebbről helikopter lett volna, az is ott sustorgott. Ám ami az ember kezében eddig, most a szőnyegen landolt, s ő lélekszakadva kaptatott fel az emeletre. Egy pillanat alatt magához tért.
      – Simon mondja… – szólalt meg Katie, de hangja megcsuklott, s törékeny alakját reszketés fogta el. Teljes testében zokogott. Néma elkeseredés, tanácstalanság, fájdalom sugárzott kivörösödött szemeiből. Ott ült az ágy szélén hálóingben, s a szőnyegen nyugvó lábai akár egy félbemaradt mozdulatba merevedtek volna. Nem volt természetes, ahogy elhelyezkedett.
      – Simon mondja, hogy sajnálja, és nem is tudja, hogy teheti jóvá – hangzott a válasz. A férfi egy pillanatra tudomásul sem vette a látottakat. Mintha a játék most is segíthetne. Mintha most szavak segíthetnének. Pedig csak végig kellett volna néznie hitvesén, a feje búbjától a lába hegyéig. A lába helyéig… igen.
      Azok a karcsú lábak ott a szőnyegen, arra a reggelre béklyóba temetkeztek. Széttörhetetlen gipszcsizma szögezte őket a talajba: a gipsz is csak közelítő hasonlat lehet, akár ha csupán gyertyaviaszról beszélnénk. Csontfehér, arannyal erezett, a padló felé szélesedő, burjánzó csatornák marasztalták az asszonyt, egy moccanást sem engedve lábával megtenni.
      A férfinek végtelenül hosszú másodpercek kellettek, hogy észrevegye, s minden igyekezete ottrekedjen. – Szentséges szűzanyám! Feljutottak ide is?
      – Nem tudom, nem… – igyekezett Katie válaszolni, de felszakadó zokogása nem engedte egy szavát sem egészbe formálni –, a konyhában martak meg. Nem vettem észre őket, a kutya úristenit – s közben elkeseredetten a lábát ütötte –, de még a nyakláncot sem volt időm letépni.
      Simon a gyökerekre meredt. Szinte már szánalmas buzgalommal törte a fejét, ki segíthet rajtuk… rajta.
      – Nagyon fáj, beteg egerem?
      – Meleg…