Requiem egy lotyóért...

Requiem egy lotyóért.     
Érzem az enyészet édeskés-borús leheletét, a végleg elmúlt valaminek jelenlétét, ami visszafordíthatatlan és örök.     
Egy halott embernek nincs neme, mindegy mi volt életében, sikeres vagy sem.     
Nincs jelentősége gátlástalanságának vagy erényes voltának, nincs értelme viselt dolgait mentegetni sem felmagasztalni, egész földi pályafutása száguldva eltűnt a horizont mögött,     és feltehetően ugyanott kötött ki ahol mindenki aki volt.     
Ott, a végtelen messzeségben lehet valami gyűjtőtábor féle- oda érkeznek Popriscsin holt lelkei-valami spermabank féle, picire zsugorodott lelkek hihetetlen tömege hibernált állapotban-öntudatlan várva a rendelkezést. A várakozás földi idővel nem mérhető. Aztán,     hogy fuj é kürtöt az angyal, és van e feltámadás, azt nem tudom. Valami biztos történni fog,     de mikor és mi…
Ebben a hibernációs kamrában nem mérlegelnek senkit és semmit. Nem is lenne értelme,     tiszta lappal indul mindenki-ha igaz.     
Aztán bármi lehet az illető következő életében, a súlyosan elmarasztalók közül is lehetett bárki örömlány előző életében-csak nem emlékszik rá és ha igen, úgyis letagadja.     
Rossz nőnek lenni nem illik.     
Egy halott, az halott. Egy legenda, ami igazán senkit nem érdekel.     
Hozzátartozói-ha vannak- talán kicsit szomorkodnak, aztán elfelejtik. Nem mondanak rá rosszakat, halottról vagy jót…vagy amit érdemel. De ezt csak gondolni merik, mert mit szólnának mások.     
Pedig bármit mondhatnának, mert a néhait távolról sem érdekelné- vihogna ha hallaná- de nem hallja.     
Mindenkinek élni kell valamiből, és akit ez a státus zavar, az ne csinálja.     
Ilyen egyszerű.     
Nem is szólva a rengeteg „Tisztességesről”- aki ócskább belül mint az elhunyt, csak az elhaltban volt annyi kurázsi, hogy nyíltan merte vállalni önmagát.     
Nagyon kell vigyázni a minősítgetésekkel.     
Requiem egy lotyóért….     
Igazán szép gondolat volt tőlem, hogy ezt a megemlékezést felvállaltam.     
Hát tessék.