Belváros

Vakolathullató

szürke házfalak,

tapintható idő.

Az utcán nyüzsgő

forgatag.

Stukkóval díszített

épületek,

néhány bérház

lehangoló,

piszkos festéke

pereg.

Jól megfér egymással

a luxus és a kosz,

ez az igazi

belváros.

Elfeledett

mellékutcában,

régi időket idéző

girbe-gurba macskakő

domborul lábam alatt,

réseiben a kakaslábfű

szabadon nő.

Eresz alatt gubbasztó

foszlott tollú galambsereg,

korláton könyököl

egy öregasszony,

sanyarú sorsán

magában kesereg.

Valahol zongora szól,

dallama keveredve

a lecsó illatával,

lebeg a roskadó

kémények fölött.

Körfolyosó,

csenevész ecetfát

ölel körül,

lombja a magasba tör,

ringó ágain hangos

verébcsapat ül,

egymást taposva,

a napfénynek örül.

A hőség a házak

közt reked,

minden ablak nyitva,

az ebéd már fő,

asszonyok dúdolnak

önfeledten

a lábas fölé hajolva.

A Bajza és a Szondi utca

hajdan ápolt

szoborkertet

fog közre,

tanítványok képzelt

alakjai

hevernek itt

szerteszéjjel,

félig kifaragott,

örökre kőbe fagyott

mozdulatok,

negyven éve a

a befejezést várják.

A Ferenciek terén,

egy utcai kegyárus

a templom előtt,

már kora reggel

hasztalan árulja

portékáját,

majd egybeolvad

az arctalan tömeggel.