2012. június 1., péntek

A piros masni

with 0 Comment


I.

Bizarr, vad reszketéssel vette a kezébe. Utoljára tízévesen. Mikor apjával a Balatonra mentek. Mikor… Mikor még hol volt ez a mai nyögvenyelős múltba-kotorászás, fáradt-ideges motozás a szekrényben. Akkor viselte. De megvan végre! A masni! A Drága, örömest arcát, bőrét tépné le. Óvatosan érinti csak – ingó bimbót a lepke -, hosszú, száraz ujja kéjesen megremeg. A piros, a bársony, a gyermekkor, a lányság könnyű vére, cseresznye-puha íze. Lé, éden, dicséret. „Hol hagytatok engem el?” Nem ér rá bíbelődni, bármely pillanatban itt lehet a leány. Jaj, miért hozza ilyen helyzetbe?! „Lecsókol rólam mindent, semmi maradok, tátongó-üres odú, vagy annyi sem. Tűzhetem kontyba a masnit, gondosan illeszthetem, egykettőre leszabja majd, bizony, le! Szaggatná inkább a szilvafát, vagy fogdosná egy csinos fiú kemény farát! De nem, neki csak én kellek. Boldogtalan gyermek! Nem tudod, kire, mire vállalkozol! Nem állok majd ellen, meg ne sértselek, hogy hiába ne várj, de már előre megbánom. Szánom, bánom, mert szánni fogsz és bánni fogod. Két éve húzott-halasztott légyott. Cicám, négykor, a kapuban, ahogy megbeszéltük: légy ott! Pontban akkor, mutasd meg, milyen úriember vagy, és mi oroszlán-bátor! Nem harap a néni, ne izgulj, te jámbor!” Hiába nyújtják a rétest, csak ott köt ki a tálon.
„De hova gondolok? Gyerek még, húsz éves szegénykém. Más, mint a többi, nagy rajta a pecsét. Engem szeret. Engem? Istenkém!” Utolsó pirosítósimítások a hatvanas sápadt arcon. Összetört-újraenyvelt porcelánbaba izzó szeszély-ravatalon. Szeszély? Fekély? Kipirult őrület? Vagy immár kötelesség? Feneketlen tó, álomtávol kékség!? Vörös, alkonyuló ég. „Ég! Te hatalmas! Hát ma van itt a napja, hogy elérjen a vég? Úgy, ahogy éltem. Becstelen, s becstelenítve. Bűzhödt színházi parfümmel, halállal merítkezem. A bor, jövendő órák bugyborékoló nevetése, élet, tűz, már nem valók énnekem!”
Vagy mint a bója, körbetáncol, mielőtt a hűs tükörben végképp elmerül. „Szép volt az élet, és jussa tán üdv lenne, ha a kísértés elkerül.” Piros masni… Szénsötét haj, mély, majomszerű szemgödör. Olajosbarna bőr, villódzó fogsor, nagy, élesfehér metszők. Kiálló kulcscsont, mint kiszolgált öszvéré. Azt mondták régen: „Gyönyörű nő, íme, a Nő!”

Íme a nő: nyomorult, tehetetlen váz, test, kínnal telt kísértetjárta ház. Beléköltözött a fájdalom, vérben szüli az ordító semmit. Tehetetlen? Semmi? Telhetetlen, ennyi! Fáj a „lenni”, a „Jó-nak lenni”. Masni, cipzár, fűző, combfix. Tűsarkú, ránctakaró; fonnyadó-újranyíló bimbó. Bimbók. Duzzadó vérkörök. Hangját próbálgatja: úgy szóljon a gyermekhez, mint a tilinkó!

II.

Így kezdtek ők ketten, mesteri-naív táncba. Kerengő ravasz kis tündérek köröttük a légben vidáman cikáztak. Fenéken gyúlt komoly tüzek a szemekben, hajakba-fülekbe bútt csiklandó bogárka. A masni billegett, a piroskockás ruhának leszakadt a pántja.

Izzva s ki nem forrva. Meggyújtva, el nem oltva. Képek, hangok peregnek az asszonyban, eltáncolt táncok, elhúzott nóták, ezernyi önbecsapások. Álmok peregnek a lányban, levelek hullnak a tudásfáról. Markolni, ízlelni akar, mohó csecsemő, nőbe, mint anyjába kapni; szép kerek dinnyébe végre beleharapni. Túl sokat vártak erre a percre, ó, megromlott, túlcsorduló, kibukkanó-kibuggyanó Szerelem! Akár meginduló pallos a főre, végzetes a Te hatalmad! Ifjúság! Halál leskel tebenned! Erőtől duzzad, kitörni vágy a test; délceg vékony fácska, orkánban lengedez.

Sír az ágya, tollat, pelyhet kitartón veret. Pőre nőre, keszkenőre, aranysujtás-szemfedőre. Sír az ágya. Piros a képük, miképp piros a mező illó virága; piros, miképp ha csalánt ér a gyerek lába. Piros, miképpen piros az ősz késői viránya. Pirosak a vállak, pirosak a szájak. Már nem ringat a keringő dúdolása. Mefisztóé már ez ujjak, ördög arája, azok lettek, nincsen gyógyír rája.

Szegény pára nem tudván mit tesz, mintha egykori önmagát csókolná, úgy omlik a lányra. S amaz örömest takarója lesz a rózsavizes halálnak. Mert halál lakik benne: hogy a zöld foltokat elrejtse, centis púdert rak képére – valami bűzlik -, s levendulazsákot varrt masnis fejékébe. A leány csak táncol. Nagyon várta, kívánta már e táncot. A találka előtt így szólt: „Csak egyetlen órára lehessek férfi!” Így a Hölgye: „Uram, egy csekély hatvan perc fiatalságot!”

Megkapták. Kéz a kézben. Röhögő puttók a falon prüszkölve trombitálnak. Repedeznek. Félnek.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.