- fejezet az Égi istálló c. regényből
Kibelezett zongora fekszik a határban. Kitört lábait a varjak piszkálják csőrükkel, billentyűit néhány tehén legeli le. Ahogy hajolgatnak, nyakukban ritmusra jár a kolomp. Harisnyákat teker a szél a fák kopasz ágaira, egy ifjú legény vasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fekteti a sárga szálakat.
Lassú, nehéz munka ez, a tél hidege szorongatja torkát. Telnek a percek, s egyszer csak feljajdul a boglya, ahogy belé fúrja a hegyes vasvillát. A fiú ijedten ugrik hátra. Rögtön a kupacnak szegezi a kérdést: – Miféle férgesség pattog ebben a tarisznyában?
Pelyhedző arcára kiül a döbbenet, amikor a boglyából egy csinos, fiatal lány mászik elő. Fekete hajából madárfészkek hullnak a földre.
– Végre rám akadtál, édes szerelmem! – kezdi trilláját a lány, miközben lesöpri magáról a jeges szalmát. – Mintha az idők kezdete óta tartana bújócskám. Már-már attól féltem, előbb találnak rám a környéken ténfergő lovak, és szigorú fogaik lelegelik a húst csontjaimról. De végre itt vagy, ó, hercegem! Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden! Ragyogni fog, akár a glória!
A legény alaposan szemügyre veszi a fruskát. Formás alakja, tejfehér arca, vadul szikrázó szeme egyből felmelegíti a szerelmet lelkében.
– Hát… Én aztán tényleg nem is tudtam, hogy téged kereslek – habogja. – De ha már így adódott a dolog, bizonyára nem tagadsz meg tőlem egy csókot.
A lánynak kedvére való ez a merész gerjedelem. Huncut kacagásba kezd, amitől kiugrálnak a mákszemek a gubákból.
– Neem – mondja, és rózsára csücsöríti a száját. A fiú közel hajol hozzá, hogy édes ajkához tapassza sajátját. Csukott szemmel csókolóznak egy ideig, a távolban harangzúgás csendül fel, de mire a legény kinyitja a szemét, a lány már sehol nincs, egyedül a kolompok csilingelése mocorog a háta mögött. Ijedten pördül meg, de a bánatosan rágicsáló teheneket és a levegőben ficánkoló gyászmadarakat leszámítva senki sincs ott.
– Hát… Te meg hová lettél? – szakad ki a torkából, de felelet nem érkezik. Mire visszanéz, azt látja, hogy ismét egyben van a szénaboglya. Mintha egyetlen szálat sem húzott volna még ki belőle.
– Ó, hogy esnének szét az iránytűk! – sziszegi mérgében.
Kilincs kopog az ajtókon. Liliomok izzanak egy üres szobában. Kártyalapokat csapnak az asztalokra valahol. Sakkbábuk lépkednek maguktól a kockás ingen.
Kibelezett tehén fekszik most a határban. Kitört, leszakadt lábai a tetem körül futkároznak, aminek egy fekete zongora legel tűzpiros húsából. Az ifjú legény vasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fekteti a sárga szálakat.
Szétfolyik az idő. Szikladarabokká változnak az anyák méhében a magzatok. Mire a fiú végez a széna kiterítésével, csalódottan roskad össze. Arra számított, egy lányt talál majd a boglya közepén, de egy doboz gyufát leszámítva nincs ott semmi. Szálka sebezte kezébe veszi a skatulyát, és messzire hajítja. Ekkor hó-ropogást, valakinek a lépéseit hallja maga mögül. Egy pillanatra azt hiszi, a szerelmese készül meglepni őt hátulról, de amikor hátranéz, elkedvetlenedik, hiszen látja, hogy csak az apja az. Lassan lépked, minden megtett lépéssel kicsit nagyobbra nő, deres szakállával a szél incselkedik.
– Hát ezt a munkát rendesen elvégezted – dicséri a fiát, amikor végre odaér. – Magam sem oldottam volna meg ügyesebben a feladatot. Most már hazajöhetsz. Elkészült az ebéd. A kinyújtott halak már a tányérban fekszenek.
A fiú összetört tekintete hamar elbizonytalanítja az öreget. A legény mesélni kezd a szénaboglyában felfedezett lányról. Az apa figyelmesen végighallgatja, majd öblösen felkacag: – Alighanem a madárijesztővel találkoztál, édes fiam! Az ő szánni való lelke kódorog ebben a határban, olykor lány alakot ölt, és a fiúkat csábítgatja. Jobb, ha nem dőlsz be neki! Csak rászedi a nadrágokat.
De a fiú hajthatatlan. Láthatóan roskadozik a szerelem alatt, szigorú tekintete hazaküldi az apját.
– Én addig el nem megyek innen, amíg újra nem látom ezt a lányt! Tapodtat sem mozdulok!
Az apa tehát egyedül tér vissza a faluba, hogy kártyalapokat dobáljon az ivókútba. Kavarog a kárhozat: víz tör elő a hajakból, a hónaljakban levágott fejű tyúkok kapirgálnak. Kibelezett zongora fekszik a határban. Ebben a zongorában egy lány fekszik, hangja, akár a muzsika, tekereg be a fiú lelkén: – Végre rám akadtál, szerelmem! Már napok óta a lovak kerülgetnek, félelmem szétszakított egy konyhát! A szétbomló varratok közül óralapok hulltak a csempére, vörös vérem összemocskolta a gyerekbakancsokat álmomban…
A fiú megcsókolni készül a lányt, de az eltakarja két kezével az arcát. Leválnak körmei, és kavicsokká változva koppannak a földön. Kopp. Kopp.
Az égen édesapja hatalmas arca lebeg át. Hangja mennydörgésként rázza a tájat: – Szánni való lélek ez! Csak bolondozik a fiúkkal, hiszen a madarak nem félnek már tőle, láthatod, már a hajába is fészkeltek. Unatkozó boszorkány! Soha nem adja oda magát, jobban teszed, ha elindulsz haza. Az ebéd már az asztalon gőzölök, lassan hidegre korbácsolják a kísértetek!
Macskák fulladnak a tejbe, nyávogásuk beköltözik egy ágyban fekvő öregasszony gerincébe. Ritmusra jár a tehenek kolompja: mintha harangzúgás reszketne a levegőben.
Fekete nyüzsgés. A határban egy ifjú legény vasvillával hány szét egy hatalmas kupac angolnát. Az állatok nyálkás, hosszú teste egészen egymásba csomósodott már. Úgy festenek, mint a kígyók, néma szájuk kívánságokat tátok az égre. A fiú átdöfi a vasvilla hegyét a csillogó testeken, véres maradékukat szétteríti a havon. Amikor végre elfogy a kupac, rálel a keresett lányra. Határozott hangon így szól hozzá: – Most aztán nem eresztelek! Hívatom a papot, rögvest házasodunk!
A kemény szavak nyomban a hátára fektetik a lányt. Mellei átdöfik az égen röpködő madarakat. Ekkor azonban hatalmas szénakupac hull rá az égből, és maga alá temeti.
Zene andalog a felhők bodrai között. Gombostűk fúródnak a kavicsokba, a kardok felszabdalják a tojások héját. Egy lány nyelve alatt zongorabillentyűk fickándoznak.
Esküvői menet táncol elő a kolompoló állatok mögül. Csokornyakkendőket dobálnak a fiúra, a magasba emelik, majd az egyik tehénen ücsörgő paphoz viszik.
– Hol az ifjú ara? – kérdezi a lelkész, felvonva a szemöldökét. Az esküvői menet egy néhány méterre fekvő hatalmas szénaboglyára mutat.
– Nosza, hát hozzátok ide, hogy összeadhassam ezzel a legénnyel! – szólítja fel őket a tiszteletes, a falubeliek pedig máris a boglyához szaladnak, és kicibálnak belőle egy magatehetetlen madárijesztőt. A karjai petyhüdten lógnak, feje hátracsuklik, az arca durva szövésű vászonzsák, amire széndarabbal szemet, szájat firkáltak ügyetlen kezek. Szakadt menyasszonyi ruha fityeg rajta.
A fiú ijedten tátog, akár a partra dobott hal. Ez nem az a lány, akit ő a szénaboglyában talált! De a falusiak máris a legény mellé, a földbe szúrják a vasvillát, és rákötözik ezt a madárijesztőt, a pap pedig már köhögi is feléjük az áldott szöveget: – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól, és be nem táncol sarkatokon a hetente kapált sírkert szaga?
A vőlegényen a sor, hogy ellenkezzen, hogy leállítsa ezt az őrületet, de a szavait túlkiabálja az esküvői menet: – Igen! Igen!
– Nem! Nem! – erőlködik a fiú, de hangja nem jut át a gyülekezet őrjöngésén.
– Elfogadod-e a szalmával kitömött gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságtokat? – folytatja a pap.
– Nem! – vágja rá a legény, de a falubeliek ismét túlharsogják: – Persze, hogy elfogadja őket! Nyihaha!
– Ígéred-e, hogy az égi lovak egyházának törvényei szerint neveled fel őket? – szegezi ezúttal a kérdést a tiszteletes a fiúnak.
– Nem, nem! – mondaná, de a falusiak újfent túlnyerítik. A szemeik fekete bogarakká változnak, négykézláb ereszkednek, és prüszkölve vágtatnak fel és alá az ifjú pár körül.
– Akkor hát száradjon le a csőrötök és peckelje ki a szemeteket a lepra! – kacag fel a pap, a feje már egy szörnyű paripa feje, orrából lángok csapnak elő, fogai között kukacok mocorognak. A fiú ekkor végtelen haragra gerjed: letépi, a földre dobja a madárijesztőt a vasvilláról, majd megindul a pap felé, készen rá, hogy a fegyvert egyenest a gyomrába mélyessze.
– Ugyan, ugyan! – így kuncog a fekete telivér, majd vidáman nyihog, miközben a hasát csiklandozza a villa. A bőrében nyílt sebekből döglégyként repülnek elő a sikolyok, de rögtön, egyetlen szempillantás alatt be is forrnak ezek az árkok. – Rajtunk nem fognak az efféle barbár-mágiák! Tartogasd heves döfködéseidet a feleségednek!
Erre aztán minden ló felnyerít, a pap fogaival kikapja a legény kezéből a vasvillát, és mélyen a földön fekvő madárijesztőbe fúrja. Éles kiáltás robbantja szét a hó alatt heverő kavicsokat. A vászonbábuból kicsorgó vér felmelegíti a havat.
– Nos hát, boldog nászéjszakát nektek! – köpik a fiú felé a paripák, majd magasra szállnak, és lerúgnak az egyik felhőről egy zongorát.
Lépés. Lépés. Tarisznyákban száradó angolnák, a bőrükhöz kártyalapok tapadnak. Lábharisnyák szenderegnek egy csónakban. Az égen légballonként repül keresztül az édesapa arca, s amit odalenn lát, attól megindulnak hatalmas könnyei.
Kibelezett lány fekszik a határban. Bőre akár a viasz, belsőségei pirosan világítanak. Távolabb szénaboglya, amibe most egy fiú mászik be, hogy örökre elbujdosson halott menyasszonya látványa elől. Bánata feketére festi a tanyákon a függönyöket, ollókat ültet a párnákba.
Az ara testéből fáradt gőzként szállnak elő utolsó szavai: – Hercegem, hercegem… Máris készítek neked koronát a szénából, amit majd meggyújtok fejeden… Ragyogni fog, akár a glória!
Kolompolás ringatja álomba a tájat.
A fiú magára gyújtja a szénaboglyát.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése