Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2012. június 13., szerda

Húsvét

with 0 Comment


I.
Kora tavaszi finom este volt. A szél aludni tért vackába, a macskakapart üregekbe és a terakottaszín-cserepű házakba. Bevette magát az egekig nyúló tornyokba, a fekete kéményekbe. A csend sem úgy hallgatott, mint máskor. Fájdalom osont a bokrok alatt, fürge hangyák hátára kapaszkodva besurrant az otthonokba. Be az ajtókon, ablakokon, melyeket kitártak, hogy bőrükön érezhessék a langy március simogató ízét. Élvezték. Nem is sejtették, közülük egyesek mennyire megfizetnek érte, s hogy őértük egyenként is mennyire megfizetnek.

Dityke olyan eszeveszetten szórta ki féltve őrzött ruháit, ahogyan egyébként sose tette volna. Zsákokba gyűrte a múltat, a kupacok a plafonig értek. Új kell már, mindenből más és új! Magában egyet még mosolygott, és hanyatt, a szőnyegen zuhant mély álomba. Feje fölött kis festmény függött, egy szőke fürtös angyalkát ábrázolt. Fiút, lányt? Ki tudja. Arra tisztán emlékezett mindvégig, kitől kapta – egy hőn szeretett kisdiáktól – karácsonyra. Ezen az éjen megint, - mint már majd egy éve rendszerint – róla álmodott. Kirándultak és almát szedtek kosárba, vérbő, lédús almát. Kacagtak, hasfájásig nevettek és orrvérzésig szaladtak. Megölelte az ifjút, aki egy koszorút tett ősgöndör fejére. Cserébe a nő megkínálta almával. A gyermek kitalálta, játsszanak olyat, hogy Dityke feldobja a legszebbet, legpirosabbat, és aki elkapja, az kóstolhatja elébb. Repült az édes gyümölcs, mint egy piros labda, egyenesen az ég felé, majd mint egy lassított felvételen, vissza. Dityke érezte, amint üstökön találja. Felült fektéből, s lám, a kedves szentkép darabokban hevert mellette. Lámpáért nyúlt, de a fény nem gyulladt fel. Kinézett az ablakon. Riadt tekintetét sanda vigyorral állta a hold kaján szenvtelensége. Mintha egymásra kacsintottak volna, de a nő már többre nem emlékezett; émelyítő virágillat szédítette a tarkabársonyú kerevetre. Tudta, ettől a naptól fogva máshogy nem fog járni, csak virágos ruhában és illatosan. Sötét volt bár az éj, mégis a zsalukat gondosan behúzta, és a képecske megmaradt szilánkjait süppedt keblére fektette. Csillapodhatatlan zokogással szorította. Homloksebébe mártotta ujját és hosszasan nyalogatta. A gyermekre gondolt, senki másra. Neki nem volt sem férje, sem gyermeke. Úgy tudta, betegeskedik, talán épp húsvétra gyógyul meg a kis Pepe. De akarja egyáltalán látni? Jó-e látnia? Szeretné becézni, simogatni, mert oly jó. És gyűlöli, mert olyan sokat dicsért, oly ügyes; a semmiből is alkot, barátai vannak és jókedve. Nem viselheti, mert oly Jó. S hogy nem az övé, az a legszörnyűbb benne. Hangja a világ legangyalibb muzsikája, ő mégis beléfojtaná a nevetést. Nem tud nem rá nézni, és nem bír nem elfordulni tőle. Túl sokat tud az ifjú, túl szép. Túl szerető, túlságosan szeretett. Kevély, magányos a nő, szürke vénleány, szeretetlen. A hatalom élteti némiképp, tervez, szervez és kedvet színlel. Tavaszra torkig lett vele. Élet kell neki, a tiszta, a gyönyörűség, szerelem! Ezért lomtalanít, ezért kerüli a munkahelyet. Virágzás, zamat, fel-felkorgó éh, csillapított szomjúság! Levetkőzés! Tavasz! Húsvét! Megújulás!

II.
Dityke április első napjától lett igazgató. Egy évtizede várt erre a pillanatra. Minden megaláztatását kárpótolva érezte. Győzött. Sárba tiporta a konkurenseket. Ígéretei, miszerint bővíti az egyházi iskola épületét, új, magasabb és díszesebb tornyot ad a kerti kistemplomnak, és ellentmondást nem tűrő fegyelmezési rendet vezet be, a szavazatok sokaságát szerezték számára. Vártak valamit tőle és féltek… Csupán reggeli kávézása közben nyugtázta időnként, hogy megint egy hazugságra épített nap elé kell nézzen. Hazudott? Nem, nem így van egészen. Valóban fel fog mindent építtetni, a fedezet már ott lapul szekrényében. Gazdasági irodás korában is számolt az igazgatósággal; várt, s tudta, hogy ha eljön az ideje, meg fogja vásárolni magának. Sikerült, minden „rendben”. Csak a tenyere izzad néha, csak a homloka fehéredik a gyűléseken. Az őt éltetve istenítő tanárkollégák, ha tudnák, az ő át nem utalt pénzükből épül a templomtorony, és az új emelet! Szegény szolgák tettek királlyá egyet maguk közül; egy számító és kegyetlen őrültet. Minden az övé. Mindent és mindenkit megvehet. Csak becsületet nem.
A misékre eljár még néha. Áldozik is, ahogy egy jónevű egyházi iskola vezetőjéhez illik. Mióta kinevezték, egészen elfelejtette a Gyermeket. És el a virágokat is. El a labdázást, cseresznyézést, pázsitot, aranyhalas medencét, fagyit, a szelíd-meleg kemencét.
Pepe időközben az iskola büszkeségévé érett: végignyerte mind a tanulmányi versenyeket; festményeiért a fővárosi galériák is, mint „a csodagyerek” műveiért versengtek. Egyre többet beszéltek róla. A Szent Lukács nevét mintha Pepe fémjelezte volna. Még fel sem épült az „égigérőnek” csúfolt torony, már rég ki sem törődött vele. Amit még megjegyeztek néha; a kamasz freskóit a belsőfalon.
Az előtt a húsvét előtt is ziláltan, bolondosan dúltak a böjti szelek. Dityke bíbor dzsekijét fázósan húzta össze. Elszaladt mellette a gyermek, akár egy ódon vágy, vagy mint egy emlékező, hiábavaló, késői mosoly. Köszönt. A nő is bólintott mattkék, üveges szemekkel. Nehezére esett a viszonzás, mint mindig minden, amit kértek, elvártak tőle. Maga előtt is szégyellte, tudta, érezte, rég odavan a „jó kereszténysége”. Mi köze is Hozzá? Nem az övé. – ezt ismételgette gépiesen. Mindennel rendelkezik, Vele nem. Szabadon futkos és vidáman koptatja a padokat. Nől, szépül, ragyog, és egyre több lesz.Úgy emelkedik, hogy az már tűrhetetlen. Pedig szegény fiú, egy ruhája van és egy pár cipője. Utánabámul az őszülő igazgatóasszony ennek a szilaj csikó-tüneménynek. Láttára szokatlan lágyság ömlik el benne. Lehajol egy marok fehér harangvirágért, koszorút fon belőle. Valami piroslik, kerekedik a bokrok alatt. Előbb riadtan hátrahőköl - dúvad a paradicsomi mezőben -, majd kíváncsin veszi szemügyre azt a kicsiny valamit. „Hát persze! A nebulók már elrejtették a tojásokat a holnapi közös kereséshez. Holnap az utolsó tanítás húsvét előtt, tényleg!” Közelebb hajol a tojáshoz. Kézbe veszi: festett! A nő felcsattanó dühében porrá roppantja össze. Vasmarkából kiejti az árva szirmokat, lehullanak, közöttük élesen rikítanak a héjdarabok, mint havon a megszáradt vércseppek.

III.
A nagypénteki istentisztelet egy ideig rendben zajlott. Vagyis megszokottan, semmitmondón, kövéren és üresen. Mígnem a pap felordított: „Ellopták az Oltáriszentséget!” Mint egy szétpukkanni készülő rothadt szilva, úgy bugyborékolt, kékült a feje. „Valami kölyök lehetett, átkozott ördögfattya, vagy mifene!?” Dityke felocsúdva a hang forrása felé kapta tekintetét, idáig hol a gyermekre, hol a semmibe meredt. Kavargott agyveleje, ez a felduzzadt, sáros, megzavarosodott folyó; már alig kellett egy kevés, hogy medréből végre kilépjen és rázúdítsa magát erre az álságos mindenségre. A nőt kínozta valami kimondhatatlan örjöngő vágy, valami irigy kevélységgel vegyült tehetetlen, parázna gyalázat. Ölelne, csókolna, de nem teheti, többé nem, nincs az életének kenyere. Íme, ott viszik már a bárányszelíd kisfiút az emelvény felé, súlyos vaskereszt alá viszik. Lökdösik, taszítják és kérdik: „Te vagy-é akit keresünk?” „Igen”, feleli higgadtan, „Én vagyok.” „Te vagy, aki elkövetted a gyalázatot?” „Én vagyok.” – Itt szomorún lefelé pislantott. „Igazgatónő, mi legyen sorsa a Fiúnak?” Fals hangok a fülben, guvad, fáj a szem, nyelv megakad, pattognak az erek. Gyilkosan, szerelmesen pattognak. Kinn félreverik a harangokat. Kígyóméreg ömlik valahonnan, a nyomorult kínlódva nyeli. Háta mögött gyerekek zsizsegnek: „Valljuk be, míg nem késő, még helyettünk megbüntetik!” Az igazgatóasszony hallja, mégis csendre inti őket. Majd: „Fiú, én is, utoljára megkérdem: Te tetted? Vállalod?” „Vállalom!” – sikítja gyerekesen, bár ajka pityergőn áll, és magában Atyját hívja, hogy segítsen. „Add elő az ostyát!” A Gyermek hallgat, nincs nála a Krisztusteste. Dityke mögött az előbbiek tanakodnak: „Nálad van?” „Nem!” „Nálad?” „Nem!” „Akkor hol van, hová lett?!” Erre az Igazgatónő túlharsogja őket: „Nem, nem kell az ostya, elég az, hogy bevallotta; tán megette!” A tanárok kórusban: „Úgy van, nem érünk rá, folytassuk a misét, hoznak másik ostyát helyette!” – Készek rútul örökre elvetni az eleddig legkedvesebb gyermeket. Dityke habozik még. Átfutnak rajta az álmok, a szép emlékek. A hiú remények. Senki az a fiú, egy senki! Ahogy ott áll az oltár előtt remegő vékony térdekkel, ekkor látja csak mily kicsi, mégis mi hatalmas. Sírva, tébolyodva üvölti: „Takarodj innét, sose lássunk! Véged!” Megroggyan a Fiú. Méltósággal, beleegyezőn bólint. Egyetlen óriás gyémántkönnyet hullajt csupán; mintha nem is a szeméből, hanem egyenest a szívéből jönne. Elárulja ő, éppen ő, akit annyira szeretett. Fájdalmában szótlanul meghasad a Szíve, és ugyanígy tesz a templom kárpitja is Vele.

Utószó

Az ostya nem került elő, és tovább nem is érdekelt senkit. A tanárok azóta is, mint annakelőtte, élnek és tanítanak. Az egykori igazgatónő azon a bizonyos húsvéton örökre eltűnt valahol egy messzi erdőben. Azt beszélik, megőrült és öngyilkos akart lenni, de nem sikerült neki; súlya alatt leszakadt a virághurok. Egy ősz hajú, fogatlan koldusasszonyt gyakran elűznek a templomokból, mert nem szól, s ha kérdik nem válaszol. Csak a freskókat nézi hályogos szemével szüntelen.
  
  

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.