Látod fiam, hamar jött el az ősz,
nem hívtam, mégis betolakodott
nyirkos hűvösével a szobába,
eszembe juttatva eddigi életem,
felidézve az okot, amiért mostanában
bősz eltökéltséggel utazom a múltban,
elgondolkozom, mit tehettem volna jobban,
s olykor mit rontottam,
milyen töretlenül hittem
megismételhetetlen önmagamban.
Sejtjeimből faragott szobrod,
a büszke szülő piedesztáljára emelt.
Húszéves voltam, mint te most,
gyerek-anya, anya-gyerek.
de mára, kicsi fiam hová tűntél,
talán a férfi szilárd burkába zártad.
Keresd, tudom megtalálod,
még benned él,
de szögletes lett arcod-lelked,
mikor történt, hogy az áradat,
elédesgetett tőlem, nem tudom,
de remélem te leszel,
ki engem utoljára burkol
meleg nyugalom-takaróba,
és te fogod majd a kezem,
mikor önnön képére fest a végtelen.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése