Lepketánc

Mucika, hatalmas testével, a héten már másodszor botlott meg a lépcsőn, és indult rendhagyó útjára – lefelé.
Eleinte még tudta fogni bal kezével a vaskorlátot, vadul hadonászva jobb kezében szorongatott szatyrával, aztán mikor a levegőben hasra fordult, már érezte, nem tudja tovább a korlátot markolni.
Nem is tévedett. Végigszállt vagy nyolc lépcsőfokot, karjaival csapkodva, mint egy vidám lepke.
Aztán a katartikus erejű becsapódás…
Még a vaskorlátok is beleremegtek, földszinttől, padlásig.
Az elsőn, a nyitott konyhaajtó mögött főzögető Rózsika, egy pillanatra kinézett a folyosóra, látván a reszkető, csengő- bongó vaskorlátot, odaszólt a tűzhely mellett heverésző kutyájának: Hallottad, Lidércke. Mucika megint leesett.
Az eb, fejét megemelve a gazdájára nézett, okos szemeiből Rózsika látta a választ. Mert a hasától nem látja maga alatt a lépcsőfokot – válaszolták a kutyaszemek, és nagy sóhaj kíséretében visszaejtette fejét két mellső lábára.

*

A kis macskaköves utcán, csak úgy csattogtak, szikráztak a sarkantyúk.
A tollforgók és díszruhák csillogtak, lobogtak az augusztusi délelőttön. Az aranypaszományos csákók ellenzői alatt, öntelt, átszellemült tekintetek, kipirult arcok, vad hitek és áradó meggyőződések viharzó kavalkádja összecsapott a kürtök és harsonák fülsiketítő hangjaival, csak részben elnyomva a díszlépések dörejét.
A nézők eufórikus ordítozása sem tudta elnyomni a mindent elsöpörni akaró vonulás zaját.
Hijj – milyen felemelő és megható látványa az erőnek, a hitnek! Mintha megindult volna a föld!

Ma már csendes a keskeny utca, kövein nem vetnek szikrákat a sarkantyúk, nem csattognak rajta díszlépések.
Néha végigdöcög egy szamaras kordé, a hajdani fácskákból fák lettek, amik lombjaikkal jótékonyan beárnyékolják az úttestet, a rajta kódorgó sápadt emlékekkel.
Néha erre sétál az idő, hangtalan lépteit csak a vén fák hallják.
Mert minden elmúlik, talán csak a macskakő - ami örök.

*

Vili - csak Vilimanónak szólították a ház lakói, alacsony termete miatt -, hiába berzenkedett, csak kinevették. Élt maroknyi garzonjában és valójában nem tudtak róla semmit.
Vilinek kóros mániájává vált, hogy nyaranta, ha éjszaka vihar tört ki, kisietett a tetőteraszra nézni a villámokat.
Rendszeresen figyelemmel kísérte a meteorológiai jelentéseket, nehogy lemaradjon bármiről.
Ha vihart jeleztek, már délután kikészítette összecsukható vadásszékét, zseblámpáját, viharkabátját, mit lehessen tudni…
Tréningruhába bújt, úgy feküdt végig az ágyán. Aztán várt.
Az első dörgésre úgy ugrott talpra, mint egy katonaló a kürtszóra és rohant ki a tetőteraszra.
Az izgalomtól teli várakozástól szemei villogtak, kivörösödött az arca.
Úgy bámulta a sötét égboltot széthasító villámokat, mint egy hipnotizált béka.
Egész lelke énekelt, súlytalannak érezte magát, együtt száguldott a hatalmas és kérlelhetetlen erőkkel, ő is villámmá változott vad fantáziájának kavalkádjában.

Egyik csendesnek induló, meleg éjszakán, akkora vihar tört ki, hogy még az öregek sem emlékeztek ekkorára. Gizi néni, halálra ijedten állt a zárt konyhaablakában, hálóingben mezítláb, és döbbenten figyelte a folyamatosan csapkodó villámokat, amik nappali fénybe vonták az eget.
Látta Vilimanó apró alakját, széttárt karokkal állni, égnek emelt arccal.

Még napokig keresték, de nem találták sehol. Mindenféle magyarázat látott róla napvilágot, de Vilimanó csak nem került elő.
Ahol éjszaka állt, ott is csak egy sötét égett folt volt a teraszon, ami ma is rejtély.

*

Merthogy valami meddig illat és mettől bűz, az egyéni megítélés kérdése. Na meg attól is nagyban függ, hogy kitől és honnan származik. Erre több szavunk is van, ami elhangzásakor arra enged következtetni, hogy honnan érkezik az ominózus élmény.
Ha állatról van szó, akkor dögszag. Ha emberről, akkor hullaszag. Nagy ember esetén, az enyészet nehéz illata lengi körül megrendült valónkat.
Egy szép női tetemet, a távozás fájó illata vesz körül. Egy ellenség teteme, egyszerűen csak büdös. Egy baráté, életre szóló fájó emlék, ami – legyünk őszinték – szex, vagy ebéd közben,- ha előjön szagemlékeinkből, hát nem éppen inspiráló. Akit mégis feldob, az aberrált, vagy maximum boncmester.

Az illat… az egészen más. Az valami bódult gyönyörszerű érzéseket kelt, zenéket a lélekben, rőzsedalokat, kantátákat. Wágneri dübörgéseket, mikoris jön a csónak a hőssel, aki mi vagyunk, az illat kedvezményezettjei, evezgetve a bódulat tengerében, és minden gyönyörű és megható.
Infantilis érzeteket plántál lelkünkben, míg a szag, racionalitást, és tisztánlátást eredményez.
Költői ihletettséget is biztosíthat, ami nem gyakori, például: Hol van az a bűz, ami karjaidba űz? Sok mindennek van illata, vagy szaga. A molyirtóé más, mint a disznótoros lakomának. Ez illatnak is nevezhető, bár egy vegetáriusnak bűz.
Az egész élménysort viszont tönkreteheti egy nátha, aholis csak a látvány képei idézhetik fel a szagélményt, ami édeskevés.
Mondta Konrád, és beszivárgott a spejz polcai közé.

*

Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem – sóhajt Petőfi bele a világba.
Ez szépen hangzik, felemelően tiszta emberi érzés, a lélek óhajtása…
De zökkenjünk vissza a földre. A szabadság élménye pénzfüggő, pénztelen ember csak magányos lehet.
Na, egy ilyen „Magányos” figura, milyen szerelemre gondolhat? Eleve nincs abban a lelki állapotban, hogy gondjai súlya alatt a szerelmen morfondírozzon.
Mikor valaki nyakig ül a lében, sok mindenre vágyik, csak szerelemre nem. Egyszerűen eszébe sem jut. Persze, ha normális. Ha meg nem az, akkor mindegy.
Mert a szerelem, a lélek luxusa, és ami luxus, az pénzfüggő. Ki az a hülye női hölgy, aki egy egygatyás nincstelenbe szeretne belehabarodni, és netán eltartani?
Egész nap bámulni, a sikertelenségnek ezt az élő szobrát, aki sápadt képével, még álmában is kísért?
Petőfinek ez az óhaja, nem is olyan szerény. De kellemesen érinti az olvasót, és nem gondolja végig. Hiszen a végig nem gondolása a dolgoknak, mégiscsak bocsánatos bűn, egy jogos önvédelem…
Mondta Konrád, és elszenderedett.

 *

Az opera varázsa…
A közönség izgatottan ül székében a drága jegyéért, és feszülten várja a kezdést. Elbűvölő, csodálatos dallamok, egy másik világ, aztán felharsan a Toronyária például, ami gyönyörű, csak szépséghibája az, hogy egy toronyba zárt szerencsétlen ember búcsúja az élettől, attól, amit nagyon szeretett volna folytatni.
Pihenés képpen feltűnik Szarasztró, aki letörten, fáradtan és magába roskadva énekli, hogy majd alszom én, ha véget ér e kín…
A háttérben a gyönyörű kert az erkéllyel, alant Rómeó, fent Júlia, majd megvadulva egymás szerelméért. De nem, nincs kegyelem, a lírai élmény drámává fajul.
A közönség megrendült lélekkel, felére zsugorodva lóg a székén, tisztán látva, hogy nem érdemes semmit még elkezdeni sem, mert idáig azt hitte, hogy minden út Rómába vezet, és most rádöbbent, hogy dehogy, csak a halálba vezető út az egyetlen, amin viszont kötelező haladni.
A katartikus felismerése a valóságnak elhalkítja a Rajna tündérének csábos énekét, elnémul a mit nekem te zordon Kárpátoknak vadregényes tája, csak a kilátástalanság cunamija dühöng a lélek útvesztőiben, mert elszúrt opera előadásokat érdemes csak nézni és hallgatni, az nem vág földhöz, azon csak röhögni lehet, nem tépi fel az érzelmek rejtett sebeit. Itt van a lapos zeneköltők fontossága, mert élve kell maradni, amit egy pompás operai élmény nem ösztönöz.
Mondta Konrád, fejét elrejtette felhajtott kabát gallérjába, mikor hazafelé döcögött az Operából.


 *

Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, a bennük tekergőző álmok, beteljesületlen vágyak vibráló lidérceivel, azt csak a lélek szeme látja.
Ez a szem mindent lát, mindent érzékelni képes, amit a nappal világossága eltakar. Nem értelmez, nem értékel, csak láttat.
Beszivárog az ablakok résein, betakarja az alvót, belecsorog álmainak menetébe, az álom történeteit kedve szerint irányítva, hol szép, hol meg rémes álmokat gerjeszt.
Elviszi az alvót más vizekre, ami még csak nem is emlékeztet a nappalok eseményeire, a megszokott történések szilárd talajára.
A szellem kiszolgáltatottan hánykolódik az ismeretlenben, védtelenségében szűkölve próbál megmaradni, és ez addig tart, míg megszánja valami és felébred.
Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, jelentéktelenekké és értelmetlenekké válnak a nappal fontosságai, hiszen valójában minden fontos, na meg semmi sem az, beleszédítenek egy más világba, ahol a ki nem élhető vágyak megvalósulhatnak.
A nappalok problémái, fontosságai valahova a távoli vibráló horizont mögé buknak, mert minden emberi történet oda kerül, ami egy gondolat és vágytemető lehet, ahonnan többé nincs visszaút.
A visszafelé élésben amúgy sincs köszönet, elerőtlenít és megzavar a továbbot illetően.
Csak a horizont mögött van állandó nyugalom, személytelen béke. Az állandóan jövő–menő szelek hordozta altatódal szól, mindig ugyan az, ami örök álomtalan álomba szenderít.
Mondta Konrád, a tárt ablakban könyökölve, nézve a néma éjszakát.

*

Vendigo kijött az indiántemető düledező fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját. Az üde, reggeli napsütésben madarak kiáltoztak, meg egy sivalkodó női hang a távolból, ordenáré szövege elképesztette.
Hejjj. Ezek a sápadt arcú szukák – morogta berozsdásodott hangján, mert már nem is emlékezett, mikor szólalt meg utoljára - ezek a pokol fajzatai.
Oszloplábai nyomán kisárgult a fű. Ahogy elhaladt a lombkoronák mellett és vállai érintették a leveleket, ágakat, minden elszáradt.
Távolról nézve, élesen utat vágott nyomában az enyészet, csapása kanyarogva vezetett fel a hegygerincre, ahol benyelte torz alakját a sűrű erdő.
Nehéz lépteinek tompa döngését még sokáig lehetett hallani, a mély hallgatásba dermedt környéken.
Vendigó kijött az indiántemető fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben, minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját…

*

„Ne csak igazad legyen, de eszed is…” – mondta nagyapám vénséges vén ügyvédje, akire még gyerekkoromból emlékszem.
Mostanában eszembe jut ennek az alacsony, vékony öregembernek ez az igazsága, akinek emberismerete az évtizedek folyamán hatalmasra sikeredett.
Az igazság - ha létezik egyáltalán -, sok összetevőből áll.
Mennyire vagyok a tárgyalt ügyben érintett, állásfoglalásom érdemi haszna milyen és mekkora. Megfelel e a külső elvárásoknak állásfoglalásom, ellenfeleimet be tudom e taposni az agyagba. Stb.
Miután nem vagyunk az igazság szónak valódi értelmével tisztában, az egész ügy nézőpont kérdésévé válik.
Bizony drága Károlyom…
Őszinte hittel és jobbító meggyőződéssel is lehet falnak vinni bármit. A jó szándék? Semmire sem garancia. A jó szándékú, ha kátyúba viszi szent ügyét, még mindig ráér bűnbakot keresni, mert csak a sikerre van programozva, akkor pedig nem ronthat el semmit.
Jól bemagolva a könyvekből tanultakat, és Jololai Ignác keresztényinek hitt dogmatizmusának szellemében, eszelősen képviseli önmaga barkácsolta elméleteit, mindenkit saját arcára akarván kényszeríteni, magaköré toborozva az alázkodó nyájat, a bizonytalanokat és karakter nélkülieket.
Öncsodálatának gőzeiben képzelt hermelinpalástját maga után vonszolva, élete katasztrófájának éli meg, hogy nem tud egyedül szülni utódokat, erre a célra, egy hölgyet kell megkérnie…
Így él, éldegél, saját maga gyártotta bűvöletében, önmagába vetett vak hitében lubickolva.
Fel sem merül benne, hogy a tanultak - kellő intelligencia hiányában- fabatkát sem érnek, a hirdetett bölcsességeihez nem tud hozzátenni érdemben semmit, mert nincs miből.
Aztán elmossa az idő, mintha sosem létezett volna.
Lehet, hogy nem is volt?

 *

Hogy mi volt, mi van, és mi lesz?
Hát ez egy elég kusza téma. A volt is folyton változó, az idő eleve elhomályosító tényező. Először csak jelentéktelennek tűnő, apró részletek kerülnek feledésbe, aztán esetleg az események sorrendje is, aztán az idő múlásával az ízlések és szemléletek változásával átértékelődik minden.
Az új események, lassan feledtetik a régieket, új generációk új múlandókat igényelnek.
Aztán legendává kékülnek a régmúlt dolgai, vagy igazak voltak, vagy kitalációk, mesék, már elfelejtett tanulságaikkal.
Hogy mi az ami ténylegesen van, ebből mit ismerünk el valóságnak és mi elhagyható káprázata a félreértett látványnak,  ez megállapodás kérdése.
Mert nem mindegy, hogy az illető mellélépett a kötélnek, vagy netán lökték, vagy üzemi balesetként áramot vezettek bele, vagy csak egyszerűen elpattant, lévén semmi nem tart örökké. Így lehet azonnal átlendülni a voltba és ott köddé válni idővel.
Ugyanakkor reális megközelítésben mégis mindegy, mert a következményen nem változtat.
És hogy mi lesz?
Ez, egy hiten és reménykedésen alapuló nem létező, ami nélkül nem élvezhető a van, mert nélküle az alagút végét jelenti, amire még gondolni sem akar senki.
Pedig mindenki tudja, hogy az alagútnak van vége, de nem igazán illik beszélni róla.
A lesz, egyben egy vígasztalódási lehetőség, akinek nem sikerül valami a mostban, annak a lesz dob egy lelki mentőövet, mondván, sebaj, majd a továbbiakban sikerül.
Aztán rendszerint nem jön be neki, de sebaj, mert idővel változtatott a sikertelen vágyán és most, az új verzió eljövetelét várja.
Így botladozunk, idétlenkedünk a mában, a volt és lesz kusza egyvelege közé szorulva.
S közben, „Az évek szállnak, mint a percek,
                 Véred kiontott harmatával,
                 Irgalmazz nékünk Jézus herceg”  ( Faludy- Villon…)

 *

Mostanában gyakran üldögélek a Styx parti szikláin. Nézegetem éjfekete vizét, vizslatom a horizontot, ahol a víz találkozik az éggel.
Csak a néma visszautasítás árad felém a messzeségből. még Káron csónakja sem látszik sehol, bár néha, mintha evezők távoli, halk csobbanásait hallanám.
Lehet, hogy tényleg hallom, vagy csak bennem csobbannak a lapátok, lévén tudom,hogy jönni fog.
Az ember összevissza hall mindenfélét, aztán nem tudja, mi abból a valóság, és mit fantáziál össze.
Amit nem értünk, arról kikiáltjuk, hogy nem igaz. És honnan a fenéből vagyunk ilyen tájékozottak? Attól, hogy valamit nem értünk, silány fantáziánkkal nem tudjuk követni, attól az még lehet létező, és mert a vakon tapogatózásaink félelmet és bizonytalanságot okoznak, az nem ok, hogy hülye és meggondolatlan badarságokat beszéljünk.
Mert van folyó és van evezős, és mindig jön is a csónak, amibe be kell szállni, és huss, ennyi volt, megyünk tovább.
Ahogy távolodunk a megszokott parttól, úgy közelít a valaha távoli horizont, halványan kirajzolódó hegyeivel. Mert, ahogy zsugorodik a múlt, úgy bővül a lesz, mert ez egy végtelenített folyamat, ahol a stációk egymásból táplálkoznak.
Ahogy távolodunk a voltból, úgy ürülnek ki emlékeink, és megérkezvén, tiszta lappal szállunk ki a csónakból.
Mert nem lehet befogadni az újat, régi emlékeink súlyával lelkünkben.
A Stix csak hallgat. Sötét vize élettelen tömeg, Áthághatatlan határ két világ között, amiről csak fantáziálunk, amit még senkinek nem sikerült megfejteni.
Mostanában gyakran üldögélek a Stix parti szikláin. Nézegetem éjfekete vízét, vizslatom a horizontot, ahol a víz, találkozik az éggel.

 *

A teremben, még este is nagy volt a hőség. Csak a folyosóra nyitották ki az ajtót, hogy jöjjön be némi dögletes és áporodott levegő. Ablakot nem volt tanácsos kitárni, a huzat végett.
Az alulvilágított ablaktalan cső, a sűrűn sorjázó kórterem ajtókkal, monoton nyugalmat és közönyt árasztott. Üres volt, már mindenki ágyában matatott, készülve az éjszakára.
A nehéz, álomtalan álmok nyugodtan várakoztak a vaságyak között.
Az éjszaka sötét köpenyében lassan végigsétált a folyosón, be- be, nézve a kórtermek nyitott ajtaján.
Az eseménytelen és fülledt csendet, csak a hármas szobából kiszakadó, hörgéssel vegyített, nehéz légvétel tördelte össze. Ez a küzdelmes hang, a levegőért folytatott kilátástalan harcával, dögkeselyűként ülte meg a csendet.
Az ajtón belesve, egy idős férfi feküdt a hátán, látható módon nem volt magánál, már valahol félúton járhatott a két világ között.
Az ágya mellett, az ajtónak háttal egy asszony ült. Csak görnyedt testtartására emlékszem, nem láttam az arcát.
Aztán felszakadt egy nagy és hosszú hörgő sóhaj, amit olyan csend követett, ami semmihez nem fogható…
Megálltam a folyosón és az volt az érzésem, hogy elsuhan valami homályos alak mellettem. A szobából libbent ki, és karjaiban vitt valamit.
Finom szelét mintha éreztem volna arcomon.

 *

Gyere csak kedveském – mondta a pók a légynek…
Ennél szeretetreméltóbb, hívogatóbb mosolyt a légy még sosem látott.
Nahát – motyogta suttogva, pedig nekem azt mondták, hogy minden pók gonosz.
Látod, látod – így a pók. Ilyen rosszindulatú bogarak vannak és azoktól riasztanak el, akik pedig meg sem érdemlik. Így aztán könnyen elkövethetsz magad ellen egy jóvátehetetlen hibát, pont azokkal leszel gyanakvó, akikre éppen szükséged lehet.
Nagy szerencséd, hogy találkoztunk – szólt, és maga volt a szeretet.
Gyere, ugorj fel a hálómra – szólt a pók, meglátod, ebben a lágy napfényben, milyen jól lehet hintázni rajta.
És a légy, megnyugodva, a hálóba röppent...

 *

Gusztáv nagyon büszke volt. Hogy mire, hát arra, hogy ő rasszista.
Nem ért el életében semmit, nem is volt semmije, sem lakása, sem családja, ami nem csoda, hát ki az a hülye nő, aki egy ilyen senkire ácsingózik.
Ahogy öregedett, úgy lett egyre magányosabb, kiürültebb és szürkébb. Az a férfi lett belőle, akivel legalább tízszer kellett találkozni, hogy felismerjék vonások, karakterjegyek nélküli arcát.
Van ember, aki akármit is csinál, igazán nem megy ötről- hatra. Aztán belekeseredik és választ magának egy témát, ami visszataszító és otromba. Feltámaszt egy gyűlöleten alapuló klikket, hiszen mindenre van vevő.
Ismerté válik, ki kiröhögi, ki lelkesen tapsol, és végre reflektorfénybe kerül, dagonyázik, lubickol sikerében, mert ő egy őszinte orákulum és végre valaki.
Mindent elkövet, hogy ne kelljen tükörbe néznie, mert fél, hogy meglátja a valóságot, egy gátlástalan, silány barmot, aki még szánalmas is, aki mindenre büszke amit a természet csinált helyette. Arra, hogy nő a szakálla, korpás a haja, tíz ujja nőtt a két kezén.
Hogy a megrágott ételt le tudja nyelni, ami a megszokott úton távozik is.
Aztán meghal, vagy így, vagy úgy , eltemetik, mint egy döglött kutyát, még azt is elfelejtik, hol a sírja.
Hátha ez a valami, én nem biztos, hogy közéjük akarok tartozni.
Mondta Konrád, és hatalmasat sercintett, még srác korában tanulta mikéntjét a jeges kocsistól.

*

Mikor Bernadett, kertjében, a konyhaablak előtt álló tulipánfán észrevette a lepkéket, egészen elképedt. Sokan voltak, és egyre csak érkeztek az erdő felől.
Nagyok és színesek, hosszú farkuk, egy paradicsommadarat idézett. Mikor már befedték testükkel a nagy bokor összes ágát, egyenként szárnyra kaptak, és spirál alakzatban, elkezdték a fát körbe repülni. Felérve a csúcsig, ugyan úgy lefelé indultak.
Az egyidejűleg fel, és lefelé mozgó spirál olyan látványos volt, hogy Bernadettet egészen elbűvölte a káprázatos látvány. Kavargó, lebegő mozgása a lepkék tömegének, az erdő felől az esti szellő sodorta muzsika hangjaival, Bernadett érezte, súlytalanná válik.

Keresték szomszédjai, el sem tudták képzelni hová tűnhetett.
De ők is észrevették, a minden késő délután, az erdő felől érkező lepkefelhőt, megcsodálták a fa körüli táncukat, különösen azt a lepkét, ami sokkal nagyobb, és színesebb volt a többinél.