Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com) váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2012. július 15., vasárnap

Kaktuszcsapoló

with 0 Comment


A Mesterlövész rádöbbent, hogy le kell lőnie a lovát. Kicsit fájt a szíve érte, de látta, hogy reménytelenül beteg, csak vonszolja magát mióta elhagyták a sivatagszéli várost. Valószínűleg az az átkozott városi víz fertőzhette meg, még szerencse, hogy én csak whiskyt ittam – gondolta egykedvűen, majd leszállt, hogy jobban szemügyre vehesse. Beesettek és véreresek voltak a szemei, a szájából hab csorgott.
– Isten veled, drága barátom! – motyogta. Éles dörrenés a sivatagban. A Mesterlövész sokáig ült a tetem előtt, cserepes száját néha meg-megnedvesítette a kulacsban kotyogó vízzel.
– Hosszú az út a következő városig. Aligha lesz elég a víz gyalogosan.
Ekkor különös dolog történt. A ló hasa egyszeriben felpuffadt, kiemelkedett, mint a takaró, mikor felül az ágyban valaki. Hamarosan vörös repedés jelent meg a jószág hasán.
– Hát ez mi – motyogta, és készenlétbe helyezte a revolverét.
Seb nyílt a lóban, amin keresztül kiömlöttek a forró belek. A belek mögül egy vértől mocskos lány mászott elő. A cowboy alig akart hinni a szemének.
– Ne haragudj rám – nyöszörögte a fiatal nő kétségbeesetten – Ne haragudj – ismételte meg, mintha fohászkodna.
– Ki vagy te? És mit keresel a lovamban? – A Mesterlövész próbált higgadt maradni. Sok furcsaságot látott már a sivatagban, de ilyet még elképzelni se tudott volna.
– A városból jövök – szipogta a lány, kezével tisztogatva magát, – ahol te is megszálltál. Kérlek, ne haragudj!
A férfi lejjebb eresztette a fegyver csövét, de még nem tette a tokjába. Boszorkányságra gyanakodott.
– Miért másztál a lóba?
– Rögtön rabul ejtetted a szívem, amikor belovagoltál a városunkba. De éreztem, hogy nem fogadnál el társadul, hisz híres vagy a magányodról. De én veled akartam jönni! Az egyetlen megoldásnak azt láttam, ha elbújok a lovadban.
– Megölted a lovamat.
– Sajnálom – mondta a lány lehajtott fejjel.
– A ló elpusztult. Az út borzalmasan hosszú, bármerre is indulunk. A nálam lévő víz még magamnak is kevés így gyalogosan, hát még kettőnknek. Nagy hülyeséget csináltál. De hát lesz, ami lesz. Induljunk.
Elindultak a következő város irányába, úgy sejtve, hogy az van közelebb. A lány csacsogva elmesélte, hogy mit érzett, amikor először megpillantotta a Mesterlövészt, azt is elmondta, hogyan jutott be a lóba, hogyan varrta el belülről finom öltésekkel a sérülést, mesélt az éhségről, ami végülis rákényszerítette, hogy lassanként felhasználja útközben a ló vérét, és a belső szervek egy részét. A Mesterlövész hallgatagon ballagott mellette. Gondolatai a kulacs körül jártak. Képtelen lett volna rá, hogy a lány előtt úgy igyon, ne adjon neki egy cseppet sem a vízből. Ahogy útközben az alvadt vér lepergett a lányról, egyre vonzóbbnak látta, hallgatva a csacsogását kedvesnek, de egyre erősebben gyötörte a szomjúság. Egy idő után a lány is kérdezte, nem ihatna-e keveset a colt mellett fityegő kulacsból.
– Le kell lőnöd! – figyelmeztette egy belső hang a férfit. – Csak így maradhatsz életben. Ha nem lövöd le, mind a ketten szomjan haltok. Ha megitatod, te halsz szomjan, de ő is elpusztul a sivatagban tévelyegve.
A Mesterlövész belátta, hogy a belső hangnak igaza van. Gyors, szenvedésmentes halál, minél előbb, mielőtt még jobban a szívéhez nőne.
Pihenőt tartottak. A lány épp egy hatalmas, messze-messze az egyetlen kaktusz árnyékában ücsörgött, ujjaival jeleket rajzolgatva a homokba. A cowboy félrevonult ellenőrizni a tárat.
– Sajnálom! – mondta, és meghúzta a ravaszt. A golyó átfúródott a lányon, majd a lány mögötti kaktuszon. A kaktuszból áttetsző víz spriccelt elő.
A Mesterlövész a kaktuszból feltörő forrás alá tartotta kulacsát, hogy megitassa belőle a lányt, aki vadul nyelte a kortyokat, de egy idő után a víz szélesedő patakokban folyt le a szája mellett, az arcán. Meghalt.
A kaktuszból az utolsó csepp víz is kicsordult, a száraz homok elnyelte azt is.
Nem volt már lova, nem volt kísérője, nem volt vize sem. Csak a végtelen szomjúság fullasztó érzése, és a soha-soha ki nem csorduló könnyei, amiket már a szemsarokból felszárított a sivatagi nap.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.