Mondja, hogy szeret

Lakva ismerszik meg az ember, tartja a mondás – kezdi az oktatást Gyuri barátom. – De miért is kell megismernem a másikat?

Nem válaszolok, okos ember, nyilván érti, miért somolyog.

Folytatja is. Hát csak azért, hogy biztosan tudjam, amit ösztönösen egészen jól alkalmazok?

Például a feleségem. Én már meg nem lepődöm, hogy milyen apróságok miatt lesz dühös. Kiabál, csapkod, hosszasan háborog. Ilyenkor csitítom, nyugtatgatom, s várom a pillanatot, ami el is jön: egy jól eltalált szavamra ellágyul, s én máris kenyérre kenhető vagyok. Örülök, hogy már nem olyan, mint volt.

Bután nézhetek rá, mert nem enged tovább az értetlenségben.

Vagyis ezután azt vesz, azt tesz, amit csak akar.

És még neked is kijut a jóból – vélem, hogy lendítsek a beszélgetésen. És értésére adjam: jóvoltából máris okosabb vagyok.

Rám néz, érti a szót. És somolyog.

Hogyne, háláját mindig kifejezi; ismerned kéne a nejemet. Volt, hogy kétszer is mondta, szeret.