Megkeresni valamit annyi, mint meg is találni. Az igekötő bizonyos értelemben pozitív tartalmat kölcsönöz a szónak, egyben el is helyezi az idő sodrában: befejezetté, múlttá teszi. Túl vagyunk rajta. Megtalálni annyi, mint egy elveszettnek hitt, vélt tárgyat, bármit hirtelen, különösebb keresés nélkül fellelni, vagy rálelni, rátalálni. Nem feltétel, hogy történjék előtte módszeres vagy bárminemű keresés.
A táska az egyik otthonom. Este, amikor hazaérek, leteszem, reggelig többnyire hozzá sem nyúlok. Leltár, rend, rendszer: kulcsszavak, - történet. Belenézek. Fontos és nem fontos dolgok, papírok, könyvek, cetlik, jegyzetek, levelek. Ilyesmik. Állandó rekvizitumok. Bezáratlan táskában. Egyszer majd kirabolnak. Addig: én a táska vagyok. A táska én vagyok. Én táska is vagyok. Szabadon választott szabadon választható tőmondatok.
Véletlen? Anélkül, hogy keresném, vagy a választásban lényeges szerepet játszana, - olykor nem is tudom – egy ideje, mindig oly könyvekbe, filmekbe botlom, melyeknek alkotója valamely kisebbséghez tartozik. Zsidó, cigány, homoszexuális stb. Létezik-e véletlen, avagy csak annak tüntetjük fel a sorsszerűséget. Túl vagyok a pozitív előítéletek korszakán. A triviális még fennáll. Egyik nagyapám cigány volt, a másik zsidó. Nagyanyáim vélhetően magyarok. Többnyire a bal kezemet használom. Mindettől én és bárki más nyugodtan lehet középszerű is. Intuíciók vannak. Érezzük egymást. Kivételezés nincs. Csak a minőség számít választásaimban.
Mindannyiunknak vannak jó mondásai, bölcselmei, csak éppen az emberiség nagyobb része nem veti papírra, más meg nem jegyzi fel helyettük. Andy Warhol szerint az ezredfordulón minimum tíz percre mindenki lehet sztár. A kezdőrúgás jut eszembe. Ahogy egy jól öltözött úriember a mérkőzés elején formálisan belerúg a labdába, s ez megér neki potom 40-50 ezer forintot. Pedig kívülálló, hisz különben miért helyeznék újra a középpontra a labdát, s miért kezdenék el újra a bíró sípjelére most már hivatalosan is a mérkőzést. Mire jó ez? Kiélni hiúságunk, elterelni hétköznapiságunkról a figyelmet, ámítani magunk?
Avval az egyszerű és ősi mondással, miszerint: „Senki sem próféta a saját hazájában.” - el is lehetne söpörni egy könnyed mozdulattal az idegenkérdést. Az idegenség problematikája. Ez újabb kérdéseket vet fel. Mert mi van avval, hogy hasonszőrű hasonszőrűt szeret, meg a gyökereinkkel, meg a fejlődésben lévő identitástudattal? Én csak felvetem, anélkül, hogy végiggondolnám, válaszolni másnak kellene rá. A jelenségek bonyolultabbak és egyszerűbbek, semmint látszanak.
A tájaknak keretük van. Festményeken, fotókon. A valóságban tovább látna, nézne, kúszna a szem. A keret, a határ azonban lezárja a tájat, a látványt. Minden tájkép hasíték, szegmentum, különösen, ha modell után készült. A bokrot, a tájban megbúvó embert mintegy megszegi, szétszakítja, vagy szelíden és észrevétlenül lezárja egy fa növekedését, s ezzel megszabja a tekintet határát is, legyen szó síkságról, alföldről, vagy hegyről akár. A keret olykor szerencsétlen megoldás, még ha a hagyományból, vagy holmi praktikumból fakad is.
Óriási vásznakra festette képeit. A képzeletbeli és a valódi festő is. Eleinte a falra aggatta őket. De a fal is elfogyott lassanként. Óriási vásznakat fel lehet tekerni, s tárolhatók is így, de minek? A képeket nézni kell, s nem tárolni. Bekeretezni, és méretüknél fogva szállítani majdhogynem lehetetlen. Mert akkor hogyan tovább? Egy léc felülre, egy alulra, egy akasztó középre, egy szög a falba, ha van még fal. Ahová indultunk, odaérkeztünk, mondhatjuk utólag, mélyen elfedve és elhallgatva a tudatlanság és tanácstalanság redőit.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése