2012. szeptember 26., szerda

Ébredés

with 0 Comment


Anyukám reggel bekopogott az ajtómon. Én még mindig nem mozdultam, hallani se akartam a felkelésről.
- Kisfiam. Már hét óra van - mondta szelíd hangon. De akár milyen szelíden is mondta, nekem összetörte vele minden egyes porcikámat. Olyan érzés volt, mintha valaki meg akarna fosztani a kényelmemtől. És valóban ez történt. Meg akart fosztani a kényelmemtől.
    A következő pillanatban belépett a szobámba, és szó nélkül felhúzta az ablakon a redőnyt. Úgy éreztem magamat, mint egy kivégzésre vetett vámpír, aki a nap fényétől minden ízében sisteregni kezd. A szemhéjaimat hiába próbáltam még erősebben leszorítani, a fény akkor is irritált. Már csak szenvedtem, mint egy partra vetett bálna, és dacoltam, mint egy öszvér. Az álom végleg kiment a szemeimből. Szomorúan és dühösen hagytam el az ágyamat, és részeg módjára szédelegtem végig a folyosón a fürdőszoba irányába. A gyomrom égett a reggeli hiányától. Nagy nehezen megmosdottam, majd a konyha felé vettem az irányt. Anyukám már ott tüsténkedett, pakolta a reggelit az asztalra. És amikor meglátta, hogy belépek a helységbe, akkor csillogó szemekkel rám nézett és a következőt mondta:
- Na, itt a kis álomszuszék! Kicsi bogaram - mondta, és már jött is felém, hogy megöleljen, de Én kitértem előle. Bosszantott, hogy megfosztott az alvástól és az is, hogy iskolába kell hamarosan indulnom. Nem kívántam az ölelését. Hogy is ölelhetne meg valaki, aki az előbb még a halálomat akarja?! - gondoltam.
Csendben elfogyasztottam a reggelit, aztán vettem a táskámat és elindultam az ajtón kifelé.
Lehorgasztott fejjel léptem át a küszöböt, mire anyám utánam kiabált:
- Köszönés?!
Igen. Köszönést nem terveztem. De most muszáj volt.
- Addig úgy sem hagy békén - gondoltam.
Elköszöntem és porrárombolt lelkemmel elindultam az iskola felé.
A hatodik osztályosok már ott rohangáltak az udvaron. Ha nehezen is de eltelt a nap. Még piros csillagot is kaptam, amiért jól viselkedtem órán. Én ennek ellenére még mindig szomorú voltam. Hazafelé menet, gyorsabban telt az idő, talán mert el voltam gondolkozva.
Csak gyalogoltam, s közben a földet bámultam. Csoda, hogy nem mentem neki semminek.
Amikor már közel jártam a házunktól ,akkor egy sötét ruhás embert pillantottam meg a házunknál. Apukám volt az. Fekete öltöny és nadrág volt rajta. A szemei olyan furcsák voltak. Mindkét szeme piros volt, és remegett az egész arca, a szája szélétől a szeme sarkáig.
- Gyere kisfiam - ívott be remegő hangon.
Egyre több ideg feszült bennem, de nem mertem szólni egy szót sem.
Apám leültetett a nappali kanapéjára, és megállt előttem.
- Fiam! Anyukád többé nem ébreszt fel Téged. - ha akart volna se tudott volna többet mondani, mert elcsuklott a hangja.
Kis idő múlva összeszedte magát és tovább folytatta:
- Ő most elment aludni. Elment és többé nem ébred fel. - fejezte be a mondanivalóját nagy nehezen, majd arcát a kezeibe temette és hozzá fogott zokogni.
Én nem értettem teljesen mindent, de a szemeimből nekem is könnyek szaladtak ki. Felugrottam a kanapéról, és tiszta erőmből átöleltem apámat.


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.