A kávé filozófiája

„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből. 

Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és szülőszobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen megtörténik. Csupán éreznie szükséges.

Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás együtt jelen van, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.

Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.

Külön bája van annak, mikor valaki az esőben úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.

Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta intimitást, és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.

A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó kifejeződése. Itt a nők hölgyekké a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó.

Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet.