Tavaszváró

Terhe alatt roskad a január, és a szürke ég,
lehullva a földre vakító kristály-tűzzel ég,
borzongó emberek tapossák a sáros latyakot,
félálmában a tél csak olvadó havat hagyott.

Villamos kanyarog ingadozva a szürkületben,
sáros sínen gubbasztó galamb ijedten rebben,
fiúcska botorkál, átlátszó a vértelen ködben,
ereszről a víz bojtos kis sapkájára csöppen.

Az utca fakó lakója is ébredezik lassan,
aprópénzt kolduló szutykos keze mozdulatlan.
vézna ülepe alatt bűzölgő vizelet tócsa,
most is ittas, ki sem józanodott tegnap óta.

Ez is az én városom, az élményt zsebembe rejtem,
megőrizni soha senki sem tudja helyettem.
majd szabadon hintem a világra tavasszal,
hogyha perzsel a vén nap, az mindig megvígasztal.