A hiú hóemberek

Volt egyszer, hol nem volt,
volt egy ház, kicsi volt.
Kicsi háznak nagy-nagy kertje:
ott történt meg ez a mese.


Hullt a hó, fújt a szél,
kegyetlen volt a tél:
csikorogva dérbe fordult,
mérgelődött, fagyot dúlt-fúlt,

jégcsapot dermesztett,
hópelyhet csipkézett,
állat, ember kinn nem maradt, 
melegedett tető alatt.


Éjfél jött, és a hold
egy felhőből pislogott.
Ám egyszer csak mit vesz észre?
Két hóember áll a kertbe’!


Hó pocak, hó csoda;
répából az orra!
Állnak büszkén arra várva,
ki áll meg, hogy megcsodálja?

Hopp, egy kis nyúlgyerek!
Kerítésen át esett,
menekülve a farkastól.
Összerezzen az árnyaktól,

s eléjük hempereg.
- Nini! hó-… emberek!
És az orruk sárgarépa!...
Összefut a kis nyúl nyála.

-  Kedves hóemberek!
Itt vidéken lehet,
nem hallották kegyetek tán:
hogy is mondjam… nem divat már…

ez a sárgarépa.
Divatosra szabva -
minden modern hóembernek –
nem haragszanak kegyetek?...-


picike az orra,
s nem ilyen otromba!
Összenéz a két hóember,
hogyan  is lehetne  siker


csodaszép külsejük,
ha ily’ csúf a fejük!
Szól az egyik: - Kérlek, nyuszi,
segíts nekem megszépülni!


Legyen pisze orrom,
répámat utálom!
Legyek szép, s divatos végre,
és ne legyek nevetsége

városi rokonnak!
- Ne érezd jogodnak,  –
csattan föl a másik ember,
s szájából a hó kifreccsen,

ahogy háborogva
kiált a másikra -,
hogy a kedves nyuszi gyerek,
előbb téged szépítsen meg!

 - Nyugalom, nyugalom,
nem kell az izgalom!
Tudjátok mit? Majd fölváltva
szabok kettőtök orrába

divatos szépséget.
Hasztalan mérgetek!
Tudjátok, én mester vagyok,
s egy-kettőre készen állok!

Azzal két lábra áll,
 s felváltva farigcsál.
Később tele hassal piheg...
Két hóember illeg-billeg,

s várják, a nap keljen,
s összemérjék ketten,
ki lett a legszebb az éjjel,
nem tudják, hogy: „többet ésszel”…

Sugarait nyújtva
kél a nap és gyújtja
vidám madár seregeknek
üde dalos jó kedvüket,

s uramfia, mit lát!
Két karikatúrát;
két hóember alig-orral,
veszekszenek épp nagy garral,

melyikük a szebbik,
és pont azon perlik
egymást, s minden arra járót,
mondják meg nekik a valót…,

de hiába minden!
Döntőbíró nincsen.
Erre a két hóemberünk
így szól: - Legyen bíránk nekünk


fenn a magas égen
Nap uraság. Nézzen
ránk, és aztán határozzon,
s elfogadjuk, bármit mondjon…

- Drága butuskáim…
Minek ez a nagy kin…
Szebbek, jobbak nem lettetek -
Ítélkezzek? Szeretnétek?

Felhőt sóhajt, legyint,
havat szitál megint,
s dönt, bár nehéz, kimondja;
akit megérint sugara,

az legyen a győztes.
Arca előtt szőttes,
úgy nyúlnak ki a sugarak,
s olvadozik a két alak…

- Ó, de boldog vagyok,
sóhajtottak nagyot…
- Érzem, hogy a napsugarak
engem, engem cirógatnak!

- Ne hidd! –szól a másik,
s lassan olvadozik,
szétterülve az udvaron .
Érzem minden porcikámon,

én vagyok a szebbik…
Mind a ketten zengik,
s mire a nap véget ér már
elolvad a hóember pár.

Kacag a nap rajtuk:
érdekli is bajuk!
Szétárasztja meleg fényét,
ünnepli a tavasz jöttét -

földből virág sarjad,
ágon bimbó fakad,
fű serken a fagyos kertben,
s volt, nincs már a két hóember.

Ennyi volt, s nincs tovább…
Értsd meg: nincs ostobább,
mint ki többre tartja magát,
s pereli a másik… orrát.