2013. május 12., vasárnap

Kukorica görhe

with 0 Comment


A facebook-n meghirdettek egy vers és novella pályázatot, a téma csak egy étellel kapcsolatos lehetett. Elgondolkodtam, miről is írhatnék, a család valamelyik kedvenc ételéről, netán a karácsonyi diós, mákos kalácsról, vagy az ünnepeink elmaradhatatlan püspök kenyereiről, amelyeket már egyre extrább ízesítéssel készítek, mindenkinek egy-egy rudat. Már-már beletörődtem, ez a téma nekem nem megy, amikor a rádióban a kukorica prószáról beszélt valaki. Megvan! Ez jó téma, igaz mi görhének mondtuk a prószát, de ez is olyan régi népi étel, mint a tócsni, ahány táj annyiféle néven nevezik. A pályázatra ugyan nem neveztem be, de szívesen írtam le a gondolataimat, ami a kukorica görhe révén az jutott az eszembe.
Aranysárga, a megolvadt kristálycukor a tetején fényesen gőzölög. Ez a kép jelenik meg, ha ezt a szót meghallom, vagy netán olvasom valahol, és az ötvenes évek szürke, poros szegénysége. A görhe a szegény gyerekek vasárnapi édessége volt. Alig vártuk a délutánt, hogy anyánk kinyissa a csikó lábú sparhelt sütőjét és azt mondja:
 - Na, ez megsült!
És ezzel ledobta a tepsit a konyha kőre hűlni. Mi körbeálltuk és szívtuk be az édes illatot. Ha langyosra hűlt, anyánk nagy kockákra vágta, és csak úgy tepsiből, röpke idő alatt eltüntettük, a folyton édességre vágyó gyomrunkban. Ma már különlegességnek számít, cifrázzák, feljavítják, gombócokban sütik ki. A mi gyermekkorunkban egyszerűen készítették. Finom kukoricadarát vettek hozzá, zsírt, élesztőt, egy kis tejet, és cukrot, de azt sokat, anyánk nem sajnálta a tetejéről, mert mi így szerettük. Nem vesződött a gombócozással, csak belesimította a kizsírozott tepsibe és kisütötte. Nem volt benne állagjavító, ízfokozó, csak az egyszerű természetes hozzávalók. Utána vizet ittunk a kútból, nem üdítőt, mert az csak egy fajta volt és nagyon drága, akkor még iható volt a kútvíz is.
A világ, melybe beleszülettünk, számunkra jó volt, mert gyerekek voltunk, nem ismertünk mást, pedig ha mai szemmel visszatekintek rá, mérhetetlenül szegény volt. Nem olyan szegénység, mint manapság. A gyerekek tiszta, agyon foltozott ruhákban jártak, és kivétel nélkül mindenki sújtott a nélkülözés. Szegényes, de laktató ételeket készített anyánk, például reggelire zsíros krumplit, vagy bundáskenyeret, tejjel. Ebédre, rengeteg főzeléket tojással, tésztákat. Tej, és tojás az volt bőven. Mert tyúkot, csirkét, disznót neveltünk, és a csarnokban olcsó volt a tej. Zöldségfélékben sem volt hiány, mert mindent megtermeltek a kiskertekben. Nekünk, gyerekeknek is voltak feladataink bőven, a tanuláson kívül, és szigorú erkölcsi szabályok mentén nevelődtünk fel. Hittanórára jártunk és a templomba, de nem szidták az akkori, átkosnak nevezett, rendszert sem előttünk a szüleink, igaz, el-elkaptunk egy-egy bíráló szót, de jelenlétünkben nem beszélgettek politikáról sem. Soha nem felejtem Rákosi Mátyás születésnapját, amikor kisdobosként harsogtuk dalt az iskolaudvari ünnepségen, ami egy népdalra emlékeztetett:

Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe,
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!               
       
Gyertek lányok öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe,
Pusztuljon a reakció egy szálig,
Éljen, éljen a Rákosi elvtárs sokáig!

Nekünk ez is olyan természetes volt, mint a vasárnap délelőtti áldozás a templomban. Sötétkék rakott szoknyácskánkat ringattuk a dal közben jobbra és balra. Arcunk ragyogott, mert büszkék voltunk a szereplés miatt. Fogalmunk sem volt, hogy ki is az a Rákosi Mátyás, de meggyőződéssel hittük, hogy csak jó ember lehet az, akit ilyen sokan köszöntenek a születésnapján.
A forró nyarakra emlékeztet a görhe, mert az istennek se akart kihűlni. Ott toporogtunk egy szál klott gatyában, melynek a szárába gumit húztak, ha lányka volt a viselője, és vártunk türelmetlenül. Mehetnékünk volt nagyon, mert minden percet sajnáltunk, amit nem játékkal töltöttünk. A mai gyerekek számára teljesen ismeretlen nagy szabadsággal rendelkeztünk. Csapatban játszottunk, ipiapacsot, király-király adj katonát, labdaiskoláztunk a tűzfalakon, ugróiskoláztunk, bicskáztunk, ugróköteleztünk és fogócskáztunk. Volt közöttünk három éves, arra a nagyobb testvére ügyelt, de volt tizenhárom is, az idősebbek már nem álltak le velünk játszani, külön bandájuk volt.
Vasárnaponként mindig rántott csirkét ettünk és finom húslevest, de mi annyit futottunk, hogy a görhére is szükségünk volt, hogy elverje a délutáni éhségünket. Emlékszem a kora esti gyümölcslopásokra, a ligeti nyitott kertekből, a felnőttek csak megcsóválták a fejüket, némelyik megfenyegetett bennünket az ujjával. Más büntetés nem járt érte, mert bocsánatos bűn volt, amit azért gyónáskor illett bevallani a papnak.
Estére görhe soha nem maradt, csak egy pohár tejet kaptunk egy karéj kenyérrel. A élet egyszerűnek tűnt számunkra, mert ebben a bezárt világban, csak a térképekről láttuk meg, hogy milyen nagy is valójában, és az iskolában tanultunk annyit róla, amennyi a földrajzkönyvekben volt megírva.  Még álmomban sem hittem, hogy eljutok egy szomszédos országba, ha valaki azt jósolta volna, hogy a határok is eltűnnek, hemperegtünk volna a nevetéstől.
Hát ezt juttatta eszembe a kukorica görhe, ami mára már eltűnt az étlapunkról, vele együtt egy furcsa világ, amiről, ha az unokáimnak beszélek, sajnálkozva bámulnak rám, pedig mi akkor nem is éreztük annyira lehetetlennek azt a cifra szegénységet.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.