2013. június 19., szerda

A DÖGLÖTT ÁLMOK HÁZA

with 0 Comment


A DÖGLÖTT ÁLMOK HÁZA

A vénember mindig álmaiban élt igazán, a nappalok, csak az éjszaka várására voltak jók.
Ahogy felébredt, elintézte kötelező teendőit, reggelizett, takarított, megetette állatait, és kiült a gesztenyefa alá.
A csend, és a szellő ringatásában megbúvó suttogások, dallamok visszasegítették előző éjszakájának álmaiba, csukott szemei előtt megjelentek a már ismert figurák arcai.
Szerencséjére már ébren is megtanult álmodni, de csak az utolsó álmát tudta visszaélni, időnként folytatni.
Ezzel a félálomban merengéssel telt el a nap, és érkezett a várva várt éjszaka.
Egészen elszakadt a való világtól, már csak álmaihoz ragaszkodott, mint egyetlen életteréhez.
Ez sem kevesebb, mint a nappal valósága, de legalább csak az enyém- mondta a gesztenyefának, aki megértően susogott.
Sosem voltak rossz, nyomasztó élményei, felül volt emelkedve minden emberi kicsinyességen, és gonoszságon.
A nappalok nehézségeit mi csináljuk, szenvedünk tőlük, és mégsem változtatunk rajta, holott az állítólagos ébrenlét, és az álom ugyanúgy az élet tartozéka, mert aki nem él, annak mindkettő eltűnik- mondta.
Az álomlétet csak azért nem tették még tönkre, mert nem tudják, hogy kell.
Így maradt egy kiskapu, amin el lehet menekülni a nappalok terhei elől, ahol szabadon szárnyalhat a gondolat, ahol minden megtörténhet, ami az ébrenlét elviseléséhez erőt ad.
Egy vigaszt, ami kárpótol az elviselt valóságért.
Felemelő érzés, mikor bealszom, súlytalanná leszek, egész lényemmel érzem a közeledő álom jelenlétét, betöltve egemet, lágyan átölel.
Elrepít a végtelenbe, régi jó ismerősként üdvözölnek a történetek szereplői, örülnek nekem, és én nekik. Egyre inkább hozzájuk tartozom, minden reggel fájó szívvel térek vissza a jelenbe.
Aztán minél előbb igyekszem a fa alá, kényelmes nyugágyamba, és visszaálmodom azt, amit a reggeli napfény megzavart.
Mostanában egyre többet alszom, bosszant, amikor felébredek, de érthető, mert nincs közöm ahhoz, ami a fényes világban van.
Az idő múlásával, a vénember egyre kisebb lett, áttetsző alakja mindinkább beleolvadt szürke vásznú nyugágyába.
Már nem törődött a házzal, szobáiban örök álmukat aludták az elhasználódott, megfakult álmok. Mert az álmok sem tartanak örökké, ugyan úgy megkopnak és elhasználódnak, mint minden.
Már napok óta be sem ment az épületbe, nem akarván megzavarni az elpusztult álmok örök nyugalmát, csak távoli- halvány emlékeik visszfénye lebegett mozdulatlan halmaik fölött.
Az ajtóban állva, hosszan nézte őket, évtizedeinek emlékké torzult maradékait, életének immár néma tanúit.
Töpörödött, egyre áttetszőbb alakja már alig látszott nyugágyának öblében, a hatalmas fa dús koronája ráhajolt, és óvón eltakarta székestől a világ elől.
Néha még felébredt, fáradt szemeit végighordozta az elvadult kerten, aztán újra elszenderült.
Egyik reggel hiába kutatták a kert kíváncsi madarai, üres volt a nyugágy.  




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.