2013. augusztus 21., szerda

A hosszú éjszaka

with 0 Comment


Két hónapja munkálkodtam remekművem vonásai fölött, mire megelevenedtek ujjaim alatt a gyöngyök és a csillogó festékvonalak. Az álarc egészen az arcomra szabott volt, s velencei stílusban még inkább magamhoz alakítottam, a belső személyiségemhez. A minták hűen tükrözték lelkem rezdüléseit, s az emberek rólam vélt tisztaságát voltak hivatottak hirdetni az igazgyöngyök. Ezüstszínű préselt levélminták futottak végig a széleken, kacskaringós indákkal övezve, s vörös színű hatalmas szempillák díszelegtek a szem számára szabaddá tett két lyuk körül. A pillák végén fehér hegyikristály tündökölt, s fénye elborította az arcomat, amint a tükör előtt magamra illesztettem a tökéletes maszkot. Abban a pillanatban én voltam én, mégis egy teljesen új személyiség, melynek álarca mögött megbújtam csendesen. Amikor magamra öltöttem az álarcot mosolyogtak a szemeim. Sohasem láttam önmagamban ezt a csillogást azelőtt, csupán az álarc hozhatta ki belőlem ezt a csodát. Lenyűgözött a maszkon táncoló fénysugár, mely határtalan erővel szaggatta át függönyöm fátyolát, hogy megleshessen, titkon, s hogy belophasson még több mosolyfényt a szemembe.
 Boldog megrészegültség volt, ahogyan a remekmű a kezemben tekintett vissza rám. Éppen jó időben lett kész, éppen a megfelelő pillanatban. Akkor kezdetem el, amikor még Matt-el voltam… sosem gondoltam volna, hogy lesz erőm befejezni, és hogy nem a szomorúság emléke fog rám köszönni belőle. Csak a fájdalom maradt, semmi más, és a szeretet. Megtanultam helyesen szeretni, önvád és mások megvádolása nélkül, türelmesen, elengedve, de folyton őrizve az igazságot, az emlékeket. Azóta két év telt el. Mire két hónappal ezelőtt a kezembe akadt a maszk, már jól tudtam, hogy be fogom fejezni, be kell fejeznem és viselnem kell a Személytelenség ünnepén, ahogyan én nevezem. Megtanultam tisztelni azt, ami az enyém és azt, ami a másoké. Ez a maszk a miénk volt, a mi emlékünk, a mi beteljesedésünk lett, ahogyan elkészült s így mindennél jobban tiszteltem magát a tárgyat is. Mára már elfogyott a könnyem, csak valamiféle harmóniát próbálok magamra erőltetni, de az örvénylő összezavarodás ott kavargott a gyomromban, forgószélként felzavarva a gyomorsavat. Ilyenkor fájdalmaim voltak. Fizikai és lelki fájdalmat. Rohamok és eszméletvesztések. Ezeket nagyjából kihevertem, már ura tudok lenni önmagamnak, hiszen már több mint két éve mindennek…
A gardrób ölelő sötétségéből előhúztam egy vörös tüll ruhát ezüst és fehér mintákkal, és az ízlés keretein belül még megférő mennyiségű fodrokkal és habbal. Egészen pontosan illet a maszkhoz, tökéletes párost alkottak együtt. Azt hiszem az ég is azt akarta, hogy éppen a maszkhoz illő ruhára bukkanjak. Ma este ezt a ruhát fogom viselni. Ma este kiállok a társaság elé, és szórakozni fogok. Elengedek minden rosszat az életemből és magamra öltöm az új valóságot.
Először a harisnyakötő került föl a lábaimra, mellyel bajlódtam egy kicsit, mégis tökéletes érzés volt nőnek érezni magamat, vonzó, kívánatos nőnek. A fűző melyet magamra húztam tökéletes alakot formált nekem és szép ívet adott a ruhának, mely fölébe került. Az alsószoknya meghatározta a ruha esését és lehulló, omló zuhatagként terült szét körülöttem. Talán még szépnek is láttam magamat. Felhelyeztem végül a maszkot és tökéletes harmónia teremtődött bennem attól a pillanattól kezdve hogy rám került.
Egyedül léptem be a várkastély óriási udvarába, ahol szépséges virágoskertek hirdették a tavaszt, s lámpásokkal megvilágított út vezetett egészen a lépcsőig. Onnan fölfelé égő fáklyák vezettek, melyek pattogva táncoltak a félhomályban, örök szenvedőként, hogy sosem érhetik el az eget, sosem egyesülhetnek a csillagokkal. Holott a tűz egyetlen álma, hogy egybeolvadhasson a parányi kis csodákkal. A kapu mélyen barázdált, hatalmas ívű vasszerkezet volt, tele angyal és tündérmintákkal. A kis hegyes fülű teremtések békességben megfértek az oltalmazó szárnyú fenséges lényekkel, s egyfajta nyugalmat, békét sugároztak a belépő számára. Azt hiszem ezek a kis lények varázslattal töltötték fel az emberek szívét. A varázslat végtelenül egyszerű dolog. Ha képes vagy őszintén szeretni az már maga a varázslat.
 A vár ajtaja, a hatalmas famonstrum recsegése hallatszott a muzsikaszó mellett. Amint bepillantottam, ezer és ezer pár járta a szerelem táncát az éjszakában. Egy fekete maszkos nő kéjsóvár tekintettel pillantott rám, s szinte felfalta a testemet a szemeivel. Mintha egy orgia kellős közepébe csöppentem volna úgy falták egymást a testek tánc közben, s úgy érintkezett a csípő a kézzel, mint a megfoghatatlan szenvedély tapintható és érzékelhető kivetülése. Én magam is éreztem a forró levegő lüktetését és egy pillanatra tömény pára zúdult körém, mint éjnek idején a fülbe lehelt szerelmes szó. Megborzongtam a csapongó érzelmek hadától és bennem is fellángolt a vadság, a mámor. Fürkésző pillantások zártak kelepcébe, s mint a keselyűk a halott állat fölött körbe- körbe jártak körülöttem, versengve egymással ki csap le rám legelőször. Egy férfi szinte ajánlatot tett a mosolyával és hívogató tekintetével, mint az út menti szajhák a gyenge akaraterejű férfiaknak. Sok mindent odaadnának egy éjszakáért az itt lévő emberek. Egy maszk elfedi a valóságot, s ami ezen az éjjelen történik akár mintha meg sem történt volna. Anélkül, hogy tudnának bármit is a másik személyazonosságáról szenvedélyes kalandokba bonyolódnak, kiélik legrejtettebb szexuális vágyaikat és mintha mi sem történt volna, távoznak. Isten tudja, mennyi férjes asszony kavarog a nős férfiak között, mennyi szerelmespár szakadt szét egy este erejéig, és hány magányos nő vagy férfi kész lecsapni bárkire, aki kicsit is vonzónak tűnik a számára. Két év alatt megfeledkeztem ennek az egész estének a varázsáról, a hazugságok összefonódásáról, a titkok leple alatti ismeretlen emberek vágyainak találkozásáról. A Személytelenség ünnepe új meglepetéseket tartogat tehát számomra. Újra átélni ezt a borzalmat, ami egykoron nekem is mámort és felszabadulást ígért. Sosem bonyolódtam forró szerelmi kalandokba, vagyis ha meg is történ sosem jutottam el a szerelmeskedésig. Folyton határt szabtam magamnak, hiszen nem voltam képes valaki olyannal lenni, akiről semmi fogalmam sincs. Vonzott az ismeretlenség, de annál jobban taszított a tudat, hogy mennyire bánnám a dolgot az azt követő napon, héten, hónapban, évben… minden évben erre emlékeznék… Ma éjjel talán minden másképpen alakul. Ma éjjel talán én is olyan lánnyá változom, akiket ringyónak neveztem egész életemben…
        Hirtelen fulladozni kezdtem a hőtől, ahogy a testek hozzámértek, ahogy a tömeg körbevett, ahogy a túlfűtöttségtől szédülni kezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam kisiettem az udvarra és mélyeket lélegeztem a hűvösebb levegőből. Egy picit reszkettem, de valahogy éppen ez a reszketés tette bennem helyre az érzéseket, a benyomásokat. Megigazítottam a maszkot az arcomon, és egy apró sminktükörben ellenőriztem a vörös rúzst az ajkaimon. Hibátlan volt és szinte lemoshatatlan. Az, hogy szinte vérnek tűnt az ajkaimon csak még szenvedélyesebbé tette megjelenésemet. Szememben elszánt kockázatvállalás, egy kis móka fénye csillogott. Bevonultam vissza a terembe s az iménti fekete maszkos nő már az ajtóban várt rám. Most már én is kívánni kezdtem őt és heves szenvedélyében az ajkaimra vetette magát. Sosem csókolóztam az előtt nővel. Sokkal érzékibb volt, mint egy férfi csókja, sokkal lágyabb és magával ragadóbb. Ölelése befedte a testemet, és körmeivel végigszántotta a hátamat, melyet a ruha szabadon hagyott. Egy darabig élveztük egymás társaságát, s mire úgy érezte már megkapott és elég volt belőlem tovább állt, másik áldozatot, fényes kis játékot keresett magának, mellyel kedvére játszadozhat. A csóktól megrészegülve vetettem bele magamat a tömegbe s megvallom kissé elveszetté váltam az egymáshoz tapadó párok között. Már maga a tudat, hogy egy nővel csókolóztam is különös érzést váltott ki belőlem. Szokatlan volt, nem illett hozzám ez a viselkedés, de tetszett, hogy az álarc mássá tett. Nem a megszokott önmagam voltam. Csak forogtam körbe és hagytam, hogy bekerítsen valami, a zene, az emberek, az illatok, az iménti csók íze, valami, ami határos volt az igazi mámorral. Karjaimat széttárva pörögtem, a ruhám széle föl- föllibbent, s meg sem álltam mindaddig, mígnem beleütköztem valakibe, aki az ütközés pillanatában teljesen a karjába zárt. Egy férfi mellkasára hajtva fejemet eszméltem önmagamra. Egy lágy, nem követelőző, nem sürgető kéz tartotta kezemet, s egy ismerős szempár tekintett le rám. Holott biztos voltam benne hogy nem evilági lélek lakozik a testben. Nem támadott le, nem próbált vágyat kelteni bennem, nem ért hozzám, csak a kezemet fogta és nézett rám. A korábbi forgásomhoz képest egy megnyugtató, biztos pont voltam a tömegben, nem egy elveszett, csapongó kis esőcsepp a többi között. Erős voltam és teljes, büszke és merész. A férfi nem szólt egy szót sem, csak a kezemnél fogva kivezetett a teremből úri méltósággal, s a kert felé vettük az irányt. Nem szóltunk egy szót sem, csak vezetett egészen a kertben elterülő aprócska tó partjáig. Megfogta a másik kezemet is, és finoman a vállára helyezte, magéhoz húzott, s mindent a szemével irányított. Egy szó sem hagyta el az ajkait. Az a szempár tökéletesen elárulta minden egyes vágyát, hogy elepedve óhajtja ajkamat, de még nem akar közelíteni felém. Átölelt és táncolni kezdtünk. Egész pontos helyem volt az ölelésében, mintha mindig is oda teremtettek volna engem a közé a két kar közé. Lassú tánc volt, de biztos kezek irányítottak, s anélkül hogy észrevettem volna képes voltam olyan táncokra, melyekre azelőtt sosem. Tehát mégis a partneren múlik- gondoltam. Ujjai lágy vonalakat húztak gerincem vonala mellett, s olyan mozdulatokat tett, mintha kibontaná a hátamon a ruhát, holott csak végigjártatta ujjait a madzagokon. Jobban vágytam rá ezután, hogy kibontsa őket, mint bármi másra. Önkéntelenül sóhaj szakadt ki az ajkaimon, s elégedettséget láttam az arcán. Boldog mosoly terült szét a szemeiben. Olyan volt ő, mint egy büszke hattyú a tollászkodó flamingók között. Egyszerű, tiszta és színtisztán fehéren erkölcsös vonások hálózták be a lelkét. Az ölelés egyre ismerősebbé egyre szokványosabbá kezdett válni, mint a megszokott rutin, vagy egy felsejlő emlék, mely folyton a tudatalattinkban lappangott.
Ebben a pillanatban egy fotósát láttunk rohanni a többi ember között, aki vidáman kattogtatott a túlhevült arcok között, a szenvedély lángját örökítve meg fotóin. Egy pár perc múlva hozzánk is elért, s csendes ölelésben bújtam az ismeretlen férfihoz, éppen úgy, ahogyan egy szerelmes a párjához. Oldalt álltam, derekát átöleltem, vállaimat enyhén felhúztam és elbújtam az oltalmazó ölelés boldogságába. Mire a fotó megszületett már tudtam ,hogy ez az ölelés Matt ölelése kell hogy legyen. Azért volt ilyen ismerős. Könnyek futottak végig az arcomon, s a halott szerelmem képe özönlött szét a fejemben. Matt meghalt… nem lehet ő… miért is jöttem el ide? …tudhattam volna, hogy nem állok készen… sosem fogok készen állni. Összerogytam a földön az elmúlt egy órában megélt érzelem rengetegtől és az éppen engem ért sokkos felismeréstől. A férfi csendesen állt mellettem egy percet, majd szót nem emelve nyújtotta felém az egyik kezét, másikkal csendre intett és lassan felemelt a földről. Zokogtam s a karjaiba volt, megnyugtató tekintetében pedig Mattet láttam. Hát lehetséges ez?- ezt kérdeztem magamtól. Az elmém egy egészen elborult pillanatában megcsókoltam őt és feltétel nélkül elhittem, hogy Matt karjaiban vagyok. A csók tökéletes mása volt az ő csókjának. Az ölelés, a kezek, mintha az ő kezei volnának…
Mindeközben heves zivatar zúdult le az égből, egyik pillanatról a másikra ránk támadt a sötét éjszakában. Futva menekültünk be a várkastélyba, a tömeg pedig összezsúfolódott a teremben. Lélegzetem enyhén fuldoklóvá vált, s a férfi bevezetett egy üres szobába. Bezárta az ajtót. Nem bántam, biztonságban éreztem magamat vele, hiszen ő volt Matt. Ki más is lehetett volna? Nem járnak errefelé ilyen csendes gyilkosok. Az én Matt-emnak kell lennie. Szinte úgy éreztem kezdek megőrülni. Egy órát ült mellettem teljes csendben, s láttam, hogy töpreng valamin. Egy pillanatig, mintha harag futott volna át az arcán. Fogalmam sem volt miért gondoltam ezt. Még mindig biztonságérzet tombolt bennem, még mindig feltétel nélkül hittem az idegen férfi oltalmában. Egyik pillanatról a másikra hatalmas villám csapott le a kertben álló fára s ketté hasította annak törzsét. Gyorsan leoltottam a villanyt és áramtalanítottam a szoba berendezéseit. A sötétben teljesen más volt ez a helyzet. Az ágyra ültem, oda ahol korábban voltam, s a férfi leheletét egyre közelebb éreztem magamhoz. Ajkai rátaláltak újra az ajkamra és szabad kezével, mely éppen nem derekamat fonta át ledobálta a párnákat az ágyról és helyet teremtett számunkra. A hátamra fektetett és végigcsókolta a nyakamat. Teljesen olyanok voltak, akárcsak Matt csókjai. Ekkor már tombolt bennem a vágy, hogy újra együtt legyek régóta eltávozott szerelmemmel. A férfi fölé térdeltem, és tüzes szenvedéllyel csókoltam a nyakát. Sohasem voltam képes korábban erre, erre a szenvedélyre, kizárólag csak Mattel. Hát most újra itt van, a sötétben akár ő is lehetne, akár az ő teste is lehetne, az ő ölelése, az ő szívdobbanása. Egy szemvillanásnyi ideig elhittem, aztán pedig már biztos voltam benne, hogy nem egy idegennel szeretkezem. Ugyanazok a mozdulatok, az érintések, tudta mit szeretek, hogyan, és éppen úgy csinálta, ahogyan korábban Ő. „Hát lehetséges ez?” Pörgött az agyamban. Lehetséges - és valami, még a sötétben is fémesen villogó tárgyat adott a kezembe. Egy kés volt… hát itt van, visszajött értem, és elhozta az örök éjszakát.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.