UGRÓISKOLA

UGRÓISKOLA.


Elgondolkodtam ezen a toronyugráson.
Ez egy marha szó, mert az ember arra asszociál, hogy valaki felmászik egy bazi nagy toronyra, és leveti magát a feledésbe.
Én nem mondom, ennek is meglehet a charme-ja, csak úgy suhan az ember lefelé, mint egy fel- feldobott kő, a becsapódás élménye kizárva, mert az olyan gyors, hogy észre sem lehet venni.
A torony tetején lehet nézelődni, énekelni- lásd toronyária, kristálytisztán görögnek a hangok szanaszét az éterben, aztán elhalnak, és olyan, mintha nem is énekelt volna.
A zuhanás generálta katarzist csak elképzelni lehet, valami fergeteges szabadságérzés, fütyülő széllel körítve.
A hangyáknak tűnő járókelők egyre nagyobbnak látszanak, mindjobban kivehetők az apróbb részletek, de szemlélődni nem enged a sebesség, aztán puff.
A földet érés deformáló eredménye biztosít arról, hogy ne is ismerjenek fel, de ez így a normális, mert a tett magánügy, nem kell ezen csámcsogni a közönségnek.
Persze, az egésznek a rákfenéje a nehézségi erő, ha a történés közben kikapcsolná valami, az egész átmenne egy súlytalan lebegésbe, ott csapkodna kézzel,- lábbal az ürge, és felszabadultan vihorászna, az intelligensebbje szavalhatna, mondjuk Rilkét.
Persze alulról nézve, ha valakin fent nagyot löknek, és esni kezd, pontosan az a látvány, mintha ugrott volna.
A magas tornyokról ugrani azért praktikusabb, mert van idő végiggondolni az egész életét.
Idős ugrónak, a magas torony kifejezetten javallt, mert hosszú élet áll mögötte, több idő kell a végiggondolásra.

Az ugrás okozta bűvöletet, a medence felett terpeszkedő ugrótorony
némileg pótolja, csak a magassága, az élet végiggondolásához kevés.
De ez nem baj, mert egy toronyugró sportoló annyit gyakorol, hogy megőrülne az idegességtől, ha annyiszor leperegne előtte élete filmje, amit úgy unna, mint a szart.
Nagyon fontos, hogy ugrás előtt ellenőrizzük, hogy van e a medencében víz.
Gondolom,- mondanom sem kell, hogy miért fontos ez…

A híd,- mint visszatérő téma, mindig jelen van.
Például a „Hídavatás”, a „Híd a Kwáj folyón”- nem tudom hogy írják pontosan-  „A Szent Lajos király hídja”és folytathatnám, csak most nem jut eszembe más. Talán még a „Pokoli torony”, de az nem híd.

Vannak kifejezetten hídugrók, ezek jó magasra másznak a pillérek tetejéig lehetőleg, aztán vagy zsupsz, vagy hagyják magukat lebeszélni, és lepiszkálja őket a tűzoltóság.
Ezek gyermeteg, és meggyőződés nélküli puhány fickók, feltűnési viszketegségben szenvedve.
Nem érezvén át, a szándék fennkölt misztériumát, csak hülyéskednek, ami elítélendő.

Na és az ejtőernyős ugrás…
Az egy eszement szórakozás, végigéli a zuhanás hatalmas élményét, csak jól bebiztosítja magát, mert hátán az ernyő.
Ez kicsit olyan, mint egy műanyag cápával hadakozni, és megpróbálni átélni annak a helyzetét, mint aki a nagy fehérrel találkozott.

Igazából nem is értem miért építettek, és építenek ma is tornyokat.
Vagy szét akarnak nézni róla, vagy közelebb akarnak lenni az éghez?
A ráfordított energia nem éri meg azt- amit nyújtani tud, ha meg eldől, beláthatatlan pusztítást végez, agyoncsapva rengeteg embert, akit nem is érdekelt a torony.
Miféle igazság ez?

A negatív tornyok is veszélyesek, például egy kút, vagy egy bánya kürtője, annyi a különbség, hogy abba beleesni, és nem leesni lehet.
Az eredmény ugyan az, mármint az ugróra nézve.

Az ember katasztrófája, hogy mindig ugrál. És mindig ráfizet.
Aztán veri a fejét, hogy minek ugrált, keres egy bűnbakot, akit hibáztatni tud a történtekért.
Ettől némileg megkönnyebbül, áldozattá avanzsál, és nem főállású hülyének érzi magát.
Menti, ami menthető…