Meddig ülhetett a megsemmisülten földön észre se vette Márti. Csak a szobába bekúszó szürkület ébresztette öntudatára. Pici még az oviban van! Felkapott magára egy kabátot, és rohant a gyerekért. Nem késett el. Amint megpillantotta őt Pici, röpült hozzá, és átölelte puha kezecskéivel anyja lábát. Márti mellé kuporodott, s majd összeroppantotta a drága kis testet. Kibontakozva az ölelésből Pici büszkén mutatta legújabb szerzeményét.
- Nézd, anya, piros pontot kaptam!
Márti könnyivel küszködve mosolygott kisfiára, és megsimogatta szöszi kis buksiját. Az óvoda udvarán még kettőt csusszant Pici a csúszdán, majd elindultak hazafele. Egyfolytában csacsogott az úton, de Márti most nehezen követte kisfiát. Valami nagy fáradtság öntötte el, s mintha ólomból lettek volna a lábai.
Otthon Pici pillanatok alatt szétdobálta a játékait, s mélyen belemerült egy kisautó szétszedésébe. Márti most nem szólt rá. Csendben gubbasztott mellette,lelke sebzett madárként vergődött. Egyre csak Gyuri hangját hallotta, s azt a becsapódó ajtót. Istenem, mi lesz ezután? Hogyan mondja el Picinek, hogy az apja már nem lakik velük!
- Hol van apa? Mikor jön?- kérdezte Pici, s közben az autó utolsó darabját is kiszedte.
Mártiban benn akadt a szó. Még a lélegzete is elállt. Mintha órák teltek volna el a kérdés óta. Aztán nyugalmat erőltetve suttogta:
- Jön, jön, talán….
Az esti mese hamar álomba ringatta a kicsit, s a békésen alvó gyerek látványa megszelidítette Márti dübörgő szívét.
Másnap, harmadnap gépiesen végezte a munkáját, de a fejében összekuszálódtak a gondolatok. Pici is kérdezősködött az apjáról. Várta, leste mikor érkezik haza. Olyankor Márti szíve majd megszakadt. Már nemcsak az ő fájdalma volt Gyuri, hanem a Picié is.
De Gyuri nem jött. Talán jobb is volt ez mindkettőjük számára.
Pici már nem emlegette az apját. Kinőtte az óvodát, iskolába járt. Szeretett oda menni, különösen büszke volt arra, hogy már ismerte a betűket. S míg társai a vonalkákat rajzolgatták, ő más feladatott kapott. A tanító nénit pedig rajongásig imádta.
Mintha visszazökkent volna minden a régi kerékvágásba. Csak Márti lelkében nem engedett fel a jégpáncél. Úgy tűnt, nem soha se lesz vége szívében a télnek. Bizalmatlan lett. Félt a csalódástól, egy újabb kudarctól.
De az élet sugarai észrevétlenül olvasztgatták azt a jeget. Amikor új szerelem lopakodott a szívébe, megindult odabent az olvadás. S a felhők közül egyszer csak kikacagott Mártira a nap.
- Nézd, anya, piros pontot kaptam!
Márti könnyivel küszködve mosolygott kisfiára, és megsimogatta szöszi kis buksiját. Az óvoda udvarán még kettőt csusszant Pici a csúszdán, majd elindultak hazafele. Egyfolytában csacsogott az úton, de Márti most nehezen követte kisfiát. Valami nagy fáradtság öntötte el, s mintha ólomból lettek volna a lábai.
Otthon Pici pillanatok alatt szétdobálta a játékait, s mélyen belemerült egy kisautó szétszedésébe. Márti most nem szólt rá. Csendben gubbasztott mellette,lelke sebzett madárként vergődött. Egyre csak Gyuri hangját hallotta, s azt a becsapódó ajtót. Istenem, mi lesz ezután? Hogyan mondja el Picinek, hogy az apja már nem lakik velük!
- Hol van apa? Mikor jön?- kérdezte Pici, s közben az autó utolsó darabját is kiszedte.
Mártiban benn akadt a szó. Még a lélegzete is elállt. Mintha órák teltek volna el a kérdés óta. Aztán nyugalmat erőltetve suttogta:
- Jön, jön, talán….
Az esti mese hamar álomba ringatta a kicsit, s a békésen alvó gyerek látványa megszelidítette Márti dübörgő szívét.
Másnap, harmadnap gépiesen végezte a munkáját, de a fejében összekuszálódtak a gondolatok. Pici is kérdezősködött az apjáról. Várta, leste mikor érkezik haza. Olyankor Márti szíve majd megszakadt. Már nemcsak az ő fájdalma volt Gyuri, hanem a Picié is.
De Gyuri nem jött. Talán jobb is volt ez mindkettőjük számára.
Pici már nem emlegette az apját. Kinőtte az óvodát, iskolába járt. Szeretett oda menni, különösen büszke volt arra, hogy már ismerte a betűket. S míg társai a vonalkákat rajzolgatták, ő más feladatott kapott. A tanító nénit pedig rajongásig imádta.
Mintha visszazökkent volna minden a régi kerékvágásba. Csak Márti lelkében nem engedett fel a jégpáncél. Úgy tűnt, nem soha se lesz vége szívében a télnek. Bizalmatlan lett. Félt a csalódástól, egy újabb kudarctól.
De az élet sugarai észrevétlenül olvasztgatták azt a jeget. Amikor új szerelem lopakodott a szívébe, megindult odabent az olvadás. S a felhők közül egyszer csak kikacagott Mártira a nap.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése