Mottó: Szépek, jók, okosak vagyunk, de miért ne lehetnénk szebbek, jobbak, okosabbak?
Belső béke
Kérdezik a hozzászólót, hogyhogy ő mindent mindig bátran kimond, amit csak gondol? Határozottan válaszol: „Én magammal szeretnék békében élni, nem a világgal.”
Nyilvánvaló, emberünktől távol áll a naivitás, ő így látja, hogy a belső nyugalomnak a konfliktusok vállalása az ára. Tudja: véleményének nyílt közreadásával rendre érdekeket sért, emberi gyarlóságokat bírál. Tiltakozik a restség, a maradiság, a felelőtlenség, jogok tiprása és sorolhatnám, mi ellen még.
Közben pedig hallgatnak a megalkuvók, akiknek mindenképpen szólniuk kellene, ámde ők a mindenkori helyzetüket, egzisztenciájukat, karrierjüket mindennél fontosabbnak tartják. Meggyőződésük, hogy a nyíltan szólók többnyire rosszul, pórul járnak. Így gondolják, s mégis, gyakran fogja el őket bizonyos kellemetlen érzés.
Különös dolog ez: van egyfelől a véleménymondás kockázat-teli szabadsága, másfelől pedig az irigységgel terhelt békétlenség.
Amikor csend volt
Régi, jó, kampánycsendes idők! Amikor kissé megpihenhettünk a hajszás, indulatokkal mérgezett évek után... Amikor még hallhattunk ilyesmit:
– Minden ember ember. Gondoltad volna?
Vészközelben
– Hány napi tartalékunk van még itthon? – teszi fel a kérdést a férj a feleségnek.
– Bizalomból csak egy napi – válaszol az asszony, mélyen hitvese szemébe nézve.
Most már tudjuk
A sajtótermék cikkének bevezető szövege (lead-je) közli a közelmúlt egy nagyszabású előadásáról: „Megosztotta az István, a király 30 éves jubileumi előadása az országot, bár erre számítani is lehetett.”
Mi sem logikusabb, hogy az írás címének ezt adták: „Egy ország utálja Alföldi István, a királyát.”
Hiába na, ezzel jár a megosztás: akik megtapsolták a rendezőt, azok is utálják.
Elismerésünk
Állunk jó néhányan a kirakat előtt, ellazulunk, átadjuk magunkat a szemlélődésnek. Nem megyünk be, csak időnként összenézünk. A látvány ellenállhatatlanul visszahúzza tekintetünket. Sajnálkozunk, amikor menni kell, de hát a helyünkre várnak. Továbblépünk, csettintgetünk:
– Milyen tehetséges, fejlődőképes árak!
Jókor jövő
– ... és ez az állandó lótás-futás, egyik munkától a másikig, örökös hajsza a pénzért, ma inkább csak a megélhetésért, nincs percnyi megállás, barátságos szóváltás, a félelem van helyette, hogy „jaj, rám köszön X., aztán csúszik minden, egy hétig nem érem utol magamat”, szóval, ez így ment volna még évekig, ha nem jön közbe az esemény, mit szólsz, milyen figyelmeztető...
– No igen – válaszolom –, az infarktus mindig jókor jön...
A kép Radák Eszter alkotása; címe: Ha nem égtem volna hólyagosra délelőtt, most itt lennék.
Belső béke
Kérdezik a hozzászólót, hogyhogy ő mindent mindig bátran kimond, amit csak gondol? Határozottan válaszol: „Én magammal szeretnék békében élni, nem a világgal.”
Nyilvánvaló, emberünktől távol áll a naivitás, ő így látja, hogy a belső nyugalomnak a konfliktusok vállalása az ára. Tudja: véleményének nyílt közreadásával rendre érdekeket sért, emberi gyarlóságokat bírál. Tiltakozik a restség, a maradiság, a felelőtlenség, jogok tiprása és sorolhatnám, mi ellen még.
Közben pedig hallgatnak a megalkuvók, akiknek mindenképpen szólniuk kellene, ámde ők a mindenkori helyzetüket, egzisztenciájukat, karrierjüket mindennél fontosabbnak tartják. Meggyőződésük, hogy a nyíltan szólók többnyire rosszul, pórul járnak. Így gondolják, s mégis, gyakran fogja el őket bizonyos kellemetlen érzés.
Különös dolog ez: van egyfelől a véleménymondás kockázat-teli szabadsága, másfelől pedig az irigységgel terhelt békétlenség.
Amikor csend volt
Régi, jó, kampánycsendes idők! Amikor kissé megpihenhettünk a hajszás, indulatokkal mérgezett évek után... Amikor még hallhattunk ilyesmit:
– Minden ember ember. Gondoltad volna?
Vészközelben
– Hány napi tartalékunk van még itthon? – teszi fel a kérdést a férj a feleségnek.
– Bizalomból csak egy napi – válaszol az asszony, mélyen hitvese szemébe nézve.
Most már tudjuk
A sajtótermék cikkének bevezető szövege (lead-je) közli a közelmúlt egy nagyszabású előadásáról: „Megosztotta az István, a király 30 éves jubileumi előadása az országot, bár erre számítani is lehetett.”
Mi sem logikusabb, hogy az írás címének ezt adták: „Egy ország utálja Alföldi István, a királyát.”
Hiába na, ezzel jár a megosztás: akik megtapsolták a rendezőt, azok is utálják.
Elismerésünk
Állunk jó néhányan a kirakat előtt, ellazulunk, átadjuk magunkat a szemlélődésnek. Nem megyünk be, csak időnként összenézünk. A látvány ellenállhatatlanul visszahúzza tekintetünket. Sajnálkozunk, amikor menni kell, de hát a helyünkre várnak. Továbblépünk, csettintgetünk:
– Milyen tehetséges, fejlődőképes árak!
Jókor jövő
– ... és ez az állandó lótás-futás, egyik munkától a másikig, örökös hajsza a pénzért, ma inkább csak a megélhetésért, nincs percnyi megállás, barátságos szóváltás, a félelem van helyette, hogy „jaj, rám köszön X., aztán csúszik minden, egy hétig nem érem utol magamat”, szóval, ez így ment volna még évekig, ha nem jön közbe az esemény, mit szólsz, milyen figyelmeztető...
– No igen – válaszolom –, az infarktus mindig jókor jön...
A kép Radák Eszter alkotása; címe: Ha nem égtem volna hólyagosra délelőtt, most itt lennék.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése