Azt mondják, az élet írja a legjobb történeteket. Az alábbi sorok egy nagyon valós, nagyon mai és nagyon szomorú történetet írnak le egy anya szemszögéből, aki egyetlen gyermekétől búcsúzik, igaz, csak egy időre kényszerül elengedni őt. Történetük nem egyedi, egyre gyakoribb jelenségről van szó. Mindenkinek vannak személyes vagy távoli ismerősei, akik jövőbeni boldogulásukat messzi tájakon kénytelenek megkeresni. Az okokat felesleges lenne felsorakoztatni, aki a jelenben él, tökéletesen tisztában van a mai elkeserítő viszonyokkal. Török Edina leírása, amit most módosítás nélkül adok tovább, sokak keserűségét, csalódottságát és fájdalmát fogalmazza meg. Az írás nem lázítani szándékozik, hanem a tényeket közli, ami ha tetszik, ha nem, a mai hazánkbeli állapotokat tükrözi. Egy anya sorokba öntött szomorúsága ez, aki nem ilyen reményekkel hozta világa gyermekét.
Elvitte a vonat a fiamat
Tulajdonképpen nem ért bennünket váratlanul, készültünk jó pár napja. Benne rezgett a levegőben, egész nap vittük magunkkal ennek tudatát már legalább két hete.
Mégis, mikor ez a reggel megérkezett, szokatlanul izgalmas volt. Nem csak Ő, én is készülődtem. Ő, a Fiam pakolással, én lelkiekben. Beszélgettem magammal jó helyre megy, biztonságban lesz, várják.
A Jó Isten úgy is vigyáz rá, nem történhet baja. Nyugalom! A tanácskozást eredményesnek éreztem, elégedett voltam önmagammal. Közben olyan gyengédséggel köszönt el kutyánktól és macskánktól, ami boldogságot öntött a szívembe – nem véletlen az én Fiam!
Buszra fel, indulunk az állomásra!
Ezalatt igyekeztem sok fényképet készíteni, megörökíteni életének ezt a fontos pillanatát. Nagypapa korában legyen mit megmutatnia a csemetéknek.
Pár percünk még maradt, felkísértem a vonatra. Lepakolt, leültünk egymással szemben és vártunk. Vártam. Nem volt mi elterelje most már a figyelmem a fájdalmas, élesen hasogató tényről. A föld másik kontinensére utazik a fiam. Húsvétkor láthatom talán.
A vonat félig tele Pestre tartó emberekkel, de nekem könny szökik a szemembe. Nézek jobbra-balra, veszek pár mély lélegzetet hátha abbamarad és senki fia észre nem veszi. Nem igazán sikerült, így meg is jegyzi - anya ne sírj már nem a világ végére megyek. Bólogatok, és tudom is, hisz tényleg nem oda megy. De ott a vonaton minden keserű érzés, minden szomorúság, minden bánat egyszerre rám omlott. Mert tudom, nem kéne elmennie és Ő sem akarna elmenni, ha a helyzet nem ilyen lenne. Ha a helyzet nem a pénztelenséget, munkanélküliséget, fillérezést, sárga csekkhalmozódást, embertelenséget, élhetetlenséget jelentené itthon, a mi hazánkban. Akkor nem menne el. És akkor örülhetnék is az elutazásának. Akkor megélhetném jól is, örömmel. Hisz világot lát, utazik, kipróbálja, megméretteti magát, barátokat szerez, tanulja az életet. De a csudába! Nem így van!
Ölelem, ölelem és minden jót kívánok neki, a világ legboldogabb emberének szeretném tudni.
Elvitte a vonat a fiamat, és elvitte szívem egy darabját is.
Indulok a buszhoz, hisz a semmi fizetésért dolgozni kell. Méreg, indulat, düh forrong bennem és veszekszem már a Jó Istennel is. Felrovom neki minden keserűségünket, nem csak az enyémét, a többi ezt megélő családét is. Mikor fordít egyet a sorsunk kerekén? Segítsen már jobban nekünk! Hát nem látja? Nem látja milyen fájdalom ez? Gyermeket világra hozni majd elveszíteni azért, mert nyomorba döntik a saját nemzetüket emberek? És nem látja, hogy mi mindent megteszünk a változásért? Hogy erőn felül tesszük a dolgunkat, hogy legalább egy egyensúlyi állapotot tudjunk fent tartani?
Szeretném tudatni veletek emberek! Hogy ezt nekünk, anyáknak, apáknak, szülőknek és gyermekeknek együtt kell megoldani. Együtt kell arra az elhatározásra jutni, hogy elég volt! Nem ezt az életet terveztük magunknak. Nem nekünk kell a kormánykerékhez tapadt ragadós kezű, telhetetlen hatalmat kiszolgálni. Addig tehetik ezt meg velünk, míg mi ezt el hisszük.
Ezért azt kérem, ébredjen magára minden ember és tegyünk a gyermekeinkért és általuk magunkért is!
Annak a jó embernek pedig, aki most a fiammal van, anyai szívemmel köszönöm meg, hogy vigyáz rá!
Elvitte a vonat a fiamat
Tulajdonképpen nem ért bennünket váratlanul, készültünk jó pár napja. Benne rezgett a levegőben, egész nap vittük magunkkal ennek tudatát már legalább két hete.
Mégis, mikor ez a reggel megérkezett, szokatlanul izgalmas volt. Nem csak Ő, én is készülődtem. Ő, a Fiam pakolással, én lelkiekben. Beszélgettem magammal jó helyre megy, biztonságban lesz, várják.
A Jó Isten úgy is vigyáz rá, nem történhet baja. Nyugalom! A tanácskozást eredményesnek éreztem, elégedett voltam önmagammal. Közben olyan gyengédséggel köszönt el kutyánktól és macskánktól, ami boldogságot öntött a szívembe – nem véletlen az én Fiam!
Buszra fel, indulunk az állomásra!
Ezalatt igyekeztem sok fényképet készíteni, megörökíteni életének ezt a fontos pillanatát. Nagypapa korában legyen mit megmutatnia a csemetéknek.
Pár percünk még maradt, felkísértem a vonatra. Lepakolt, leültünk egymással szemben és vártunk. Vártam. Nem volt mi elterelje most már a figyelmem a fájdalmas, élesen hasogató tényről. A föld másik kontinensére utazik a fiam. Húsvétkor láthatom talán.
A vonat félig tele Pestre tartó emberekkel, de nekem könny szökik a szemembe. Nézek jobbra-balra, veszek pár mély lélegzetet hátha abbamarad és senki fia észre nem veszi. Nem igazán sikerült, így meg is jegyzi - anya ne sírj már nem a világ végére megyek. Bólogatok, és tudom is, hisz tényleg nem oda megy. De ott a vonaton minden keserű érzés, minden szomorúság, minden bánat egyszerre rám omlott. Mert tudom, nem kéne elmennie és Ő sem akarna elmenni, ha a helyzet nem ilyen lenne. Ha a helyzet nem a pénztelenséget, munkanélküliséget, fillérezést, sárga csekkhalmozódást, embertelenséget, élhetetlenséget jelentené itthon, a mi hazánkban. Akkor nem menne el. És akkor örülhetnék is az elutazásának. Akkor megélhetném jól is, örömmel. Hisz világot lát, utazik, kipróbálja, megméretteti magát, barátokat szerez, tanulja az életet. De a csudába! Nem így van!
Ölelem, ölelem és minden jót kívánok neki, a világ legboldogabb emberének szeretném tudni.
Elvitte a vonat a fiamat, és elvitte szívem egy darabját is.
Indulok a buszhoz, hisz a semmi fizetésért dolgozni kell. Méreg, indulat, düh forrong bennem és veszekszem már a Jó Istennel is. Felrovom neki minden keserűségünket, nem csak az enyémét, a többi ezt megélő családét is. Mikor fordít egyet a sorsunk kerekén? Segítsen már jobban nekünk! Hát nem látja? Nem látja milyen fájdalom ez? Gyermeket világra hozni majd elveszíteni azért, mert nyomorba döntik a saját nemzetüket emberek? És nem látja, hogy mi mindent megteszünk a változásért? Hogy erőn felül tesszük a dolgunkat, hogy legalább egy egyensúlyi állapotot tudjunk fent tartani?
Szeretném tudatni veletek emberek! Hogy ezt nekünk, anyáknak, apáknak, szülőknek és gyermekeknek együtt kell megoldani. Együtt kell arra az elhatározásra jutni, hogy elég volt! Nem ezt az életet terveztük magunknak. Nem nekünk kell a kormánykerékhez tapadt ragadós kezű, telhetetlen hatalmat kiszolgálni. Addig tehetik ezt meg velünk, míg mi ezt el hisszük.
Ezért azt kérem, ébredjen magára minden ember és tegyünk a gyermekeinkért és általuk magunkért is!
Annak a jó embernek pedig, aki most a fiammal van, anyai szívemmel köszönöm meg, hogy vigyáz rá!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése