Elkapatva (KK-SZK)

Egy szép tavaszi hajnalon a napsütötte Burokban eredeti rózsaszín bőrkötésben megszületett Kivételezett. Gyermekkora csupa móka és kacagás volt, szülei gondosan kizárták a közelben kóborló Nehézséget. Így az ifjú Kivételezett Gondtalan barátjával együtt naphosszat játszadozott a kertjükben folyó Tejben-Vajban patak partján. Úgy telt el a gyermekkora, hogy észre sem vette, hogy szülei megfertőzték Jóléttel. Hiszen nem voltak fájdalmai, kiütései sem, Jólét alattomosan behálózta minden sejtjét.
Kamaszként nem volt hajlandó mással időzni csak az irigyelt Márkával. Márkával ment mindenhová, a nyári szünetekben is magával vitte a távoli Luxus szigetére, és persze Márka segítségével szerezte meg a környék legjobb nőjét. Innen már egyenes út vezetett karrierje csúcsára, igaz, nagyon jó tanácsokkal látta el Önző, akivel már többször összefutott gyerekkorában, de csak felnőttként került teljes befolyása alá. A cégnél érdekes emberek kerültek irányítása alá. Még életében nem találkozott akkora családdal, mint Irigy kiterjedt rokonsága. Áskálódó folyton a nyomában lihegett, bár Kihasználó sem volt jobb, az még otthonában is zaklatta. Ennek ellenére fittyet hányt a beosztottak viselkedésére, hiszen ekkor már súlyosan megrontotta látását Jólét, amit sajnos nem volt hajlandó kezeltetni.
Egy napon már annyira megvakult a kórtól, hogy Pofon simán nyakon ütötte az utcán. Hát igen, Önző tanácsolta, hogy a pénzét inkább magára költse, mint a beosztottjaira, Pofon pedig már jó ideje nem kapta meg a bérét, ezért csattantott. Az eset lavinát indított el. Bosszúvágyónak, Kihasználónak, Áskálódónak, Irigy összes nemzettségének kinyílt a csipája. Minden dühüket és ellenérzésüket Kivételezettre zúdították. Ó, szegény, nem ehhez a bánásmódhoz volt szokva. Sebtében felhívta Önzőt, hogy segítséget kérjen tőle, de csak Koppanással tudott beszélni. Az meg azt tanácsolta, hogy nagyon gyorsan keressen fel egy orvost és kezeltesse a testén elhatalmasodó Jólétet. Kivételezett nem hitt neki, inkább összeállt Önsajnálattal, az legalább megértette a problémáját. Hetekig kis sem mozdult otthonról, ivott és tespedt. Később összekacsintott Szerencsejátékkal, aki miatt dobta Önsajnálatot. Sajnos sokára jött rá, hogy rossz volt a csere, Szerencsejáték a háta mögött taligázta el a pénzét. Legalább a betegséget is elvitte tőle az a boszorkány, Jólét az utolsó cseppig kiürült a szervezetéből.
Nem maradt más megoldás, minthogy hazaballagott szülőhazájába, Burokba. Idős szülei fintorogva ölelték magukhoz koszosan, szakadtan érkező fiukat, akiből áradt a Vesztes szag. Első útja a szeretett Tejben-Vajban patakhoz vitt és könnyes szemmel nézte a kiszáradt patakmedret. Szülei ott álltak mögötte és együtt érzően vigasztalták, bár beismerték, hogy annak idején elásták a kertben az Őszinteség, Emberség és Szeretet magját, mert szerintük nem ehető a termése. Talán ha valahol kihajtana a kertben, mégiscsak meg kéne kóstolni, mert azt beszélik, hogy gyógyító ereje van.
Kivételezett éjjel-nappal locsolta a kertet, mígnem kihajtott a háromféle csíra. Ahogy nőttek a hajtások, akképpen kedélye is javuló irányt vett. Néhány év múlva dúsan szüretelt a fákról. Akkortájt kék madarakkal népesítette be a házát, Boldogság csiripelt minden szegletben. Jóra fordult az élete, a saját gyermekeinek pedig már díszdobozba csomagolva nyújtotta át az Őszinteség-Emberség-Szeretet fájának magját, amibe még beleoltott sok-sok ízletes gyümölcs nedvét is.

Az alma esete

Hármójuk barátsága egy almának volt köszönhető. Vagy annak a szemüveges kislánynak, aki a játszótéri padon felejtette az uzsonnájának az egyik felét, egy piros almát.

Az történt, hogy egy tavaszi délutánon egy kislány érkezett a játszótérre. Az iskolából jött. Megéhezett és leült a zöld padra. Maga mellé rakta rózsaszín iskolatáskáját. A táskából kihúzott egy csörgős zacskót. A zacskóban egy vajas zsemle lapult és az a fényes, piros alma. Az almát a pad szélére letette, aztán nekilátott a zsemléjének. Lassan, hosszú ideig evett. Bizonyára ő is érezte, hogy sokat időzött, mert még le sem nyelte az utolsó falatot és már kapta is a hátára a táskáját. Szinte futott hazafelé.
És az alma? Hát az ottfelejtődött a zöld pad végén. Ott ragyogott a fényes, gömbölyű alma. A kis szürke veréb, aki a pad fölé hajló fa ágán ült, már akkor meresztgette szemeit az almára, mikor a kislány a padra tette. Még izgatottabb lett, amikor látta, hogy az alma magányosan maradt. Egy darabig félénken topogott az ágon, még nem mert leszállni onnan. Aztán a nagy csend, az üres játszótér felbátorította a kisverebet. Úgy, mint egy levél, teljesen észrevétlenül lehullott az ágról. Egyenesen az alma mellé pottyant. Újra izgatottan topogott, ide-oda kapta kis fejét, hogy lássa biztonságban van-e. Nem látott semmi gyanúsat, ezért nekilátott az almának. Csipkedte, vájogatta az alma húsát. Minden falat hatalmas élvezet volt számára. Ritkán lehet ilyen finom falathoz ilyen könnyen hozzájutni. Annyira elvette az eszét az ízletes alma, hogy észre sem vette, mennyire ellökdöste. Egyre jobban görgött az alma a pad vége felé. Aztán egyszer csak lepottyant és begurult a fűbe.

A kis szürke veréb igen megrémült. Az alma csábította, de nem mert érte leszállni. Kutya, macska, pocok, bármi tanyázhat a magas fűben. Cseppet sem biztonságos a földön tartózkodni egy kicsi verébnek. Addig-addig gondolkodott, hogy valóban mozgolódás támadt a fűben. Már mozgatta a szárnyát, készen állt a menekülésre. Attól tartott, hogy rögvest előugrik egy macska. De a levélcsörgést nem egy húsevő okozta, hanem egy tüskéshátú sün. A veréb ijedtsége felháborodásba csapott át. Az alma márpedig nem lesz a süné.
Felbátorodva ugrott le a padról a megcsipkedett alma mellé. Dühösen rákiáltott a sünre, aki már szagolgatta az almát.
- Ez az én almám. Nem ehetsz belőle!
- Bocsánat, nem tudtam. - felelte megszeppenve a sün és kissé összébb gömbölyítette magát.
- Máris viszem innen. - a veréb felugrott az almára, csőrébe csippentette a szárát és próbált elrepülni vele. Verdesett a szárnyával, de az alma túl nehéznek bizonyult. Percekig próbálkozott, de teljesen hiába. A sün igazán meglepődve nézte a veréb ügyetlenkedését. Nem tudta, hogy segítsen-e vagy adjon valami jó tanácsot. Úgy gondolta, hogy egy jó tanács mindkettejüknek jól jöhet.
- Te veréb! Felezzük el az almát. - szólt a sün.
- Semmiképp. Én találtam. Az enyém. - felelte a veréb és szüntelenül küszködött az almával.
- Ha elfelezzük neked könnyebb lesz elvinni és én sem maradok éhes.
- Értsd meg, hogy nem lehet! - most már kiabálva mondta a veréb, mert nagyon ideges volt, hogy nem tudja elmenekíteni az almáját.

Ki tudja, hogy meddig kínlódott volna a veréb, ha meg nem zavarja valami zaj. A sün már nem mozdult, kezdett összegömbölyödni. A veréb az almán állt és kapkodta kis fejét, hogy honnan jön a zaj. A sün már egy tüskés labda volt mire a veréb meglátta a közeledő méhrajt. Sötét gomolyagban közelített a hangos raj. A veréb csöppnyi eszével megérezte, hogy ez a csapat fullánkos az ő almáját akarja. Félelmét leküzdve kitartott az almája mellett. Mikor már egészen a feje fölött zsongott a csapat, elkiáltotta magát: - Nem adom az almát! - A méhraj lejjebb ereszkedett, már szinte borzolták a feje tetején a tollakat. A kis veréb azonban nem mozdult. - Menjetek innen! Az alma az enyém! -  harsogta nekik. Azok pedig nem mozdultak a feje fölül. Ott kavarogtak nagy hangosan. Egy-egy méh már meg is tapadt az alma oldalán. A veréb csapkodott a szárnyával, hogy elhesegesse őket, de mindhiába. Nem távoztak. Aztán egy kövér méh a veréb elé röppent és morcosan nézett rá.
- Ha nem akarsz egy szurit a tollaid közé, akkor átadod az almát.
- A sünnek sem adtam, nektek sem adom.
- Tudod ki vagyok én?
- Egy méh.
- Egy méh, aki a 3514-es kaptár vezetője és parancsnoka. Komoly és tekintélyes vezetője vagyok a rajnak. Megszoktam, hogy mindenki nekem engedelmeskedik. Ezt tőled is elvárom! - így fenyegette a méh a verebet.
- De én nem vagyok méh. Nekem nem parancsolhatsz. Az alma marad!- a kis veréb sziklaszilárdan kitartott az almája mellett, pedig érezte, hogy nem lesz jó vége ennek vitának. Ez a vezérméh igen harcias lénynek látszott. Biztosan nem viccelt a szurival kapcsolatban. Talán mégis jobb lenne átadni az almát. Ezen merengett a kis veréb, amikor a sün felkiáltott: - Vigyázz veréb! - A méhek szétrebbentek, a bokor szétnyílt és egy zöld szemű macska ugrott a veréb felé. A kis veréb az utolsó pillanatban szállt el a macska karmai elől. Újra a fa ágán ült, onnan figyelte amint eloson a macska. Aztán egy zöld ruhás ember érkezett, zsákkal a kezében. Hosszú bottal kotorászta a füvet. Szemetet szedett. Meglátta a megcsipkedett almát. Felszedte és a zsákba dobta. Aztán tovább ballagott. A kis veréb elszomorodott. Pedig minden olyan jól kezdődött.
Mikor az ember elment, a veréb lepottyant a fűbe. A sün épp kinyújtózott a gombóc pózból.
- Elvitték. - mondta a sünnek szomorúan.
- Sajnálom, igazán elfelezhettük volna.
Újra zümmögés hallatszott. Ez a zümmögés már nem volt olyan hangos, mint pár perccel azelőtt. A kövér méh termett mellettük: - Te veréb! Ha nem ellenkezel annyit, mindenki jól lakhatott volna. Tudod-e, hogy a sünnek köszönheted a megmenekülésedet?
- Igen, valóban. Köszönöm sün, hogy figyelmeztettél a veszélyre.
- Örülök, hogy nem lett baj, csak az almát sajnálom. Tudjátok mit? Ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a macska elől, legyünk barátok.

A méhnek és a verébnek tetszett a sün ajánlata, és rábólintottak. Bemutatkoztak egymásnak. A méhet Szurkának hívták, a verebet Csőrkének, a sünt Gombócnak. Még egy darabig beszélgettek, aztán mindenki ment a dolgára.Így barátkozott össze a méh, a veréb és a sün. Csak azt felejtették el megbeszélni, hogy mikor találkoznak legközelebb.

Szabadulj meg a haragtól!

Haragszom rád! Ezt mondta az anya kisfiának, aki nagyon felháborító dolgot művelt aznap az óvodában. Ebéd közben az asztaltársát nyakon öntötte egy pohár vízzel. Az anya kellemetlenül érezte magát a szituáció miatt. Nem is értette, hogy miért vetemedett ilyesmire a fia, amikor annyira odafigyel a nevelésére. Nagyot csalódott a fiában és a haragon túl, meg is büntette őt. Egy hétre megtiltotta, hogy tévé elé üljön. Hosszasan veszekedett vele. A fiúcska megijedt anyától, ritkán látta ilyen villámlóan haragosnak a tekintetét.

Haraggal váltunk el. Így ecsetelte a lány a barátnőjének, hogy hogyan zajlott a búcsúzás. Szerelme több hónapra külföldre utazott, de az utolsó közös estén féltékenységi vitájuk támadt. Sokat veszekedtek, külön ágyban aludtak és reggel a lány nem volt hajlandó a párját kikísérni a reptérre. Mindketten biztosak voltak a saját igazukban. Bár a lány némi bűntudatot érzett, hogy rossz szájízzel váltak el egymástól, de határozottan állította, hogy a vitában igaza volt és egészen biztos, hogy nem fog békülést kezdeményezni. Majd ha a fiú keresni fogja, akkor beszél vele.  Egyébként sem egy olyan típus, aki könnyen megbocsájt.

Haragban van a világgal. Így összegezte az orvos a páciens lelkiállapotát. A férfi éjjel a városban randalírozott, tört-zúzott, még magát is megsebesítette. Pár órás tombolás után rendőri kézre került és amíg előzetes letartóztatását töltötte, egy pszichiáteri vizsgálatra kötelezték. Kedvetlennek, sikertelennek, életuntnak mondta magát. Bevallotta, hogy se barátja, se olyan ismerőse nincs, akivel beszélget, vagy kapcsolatot tart. Egy magányos, megkeseredett ember. Minden baját, bánatát az éjszakai tombolásban adta ki. Mindenre haragudott, de még saját magára is. Személyében jó kis feladatot kapott az orvos, a pácienst fel kell vértezni önbizalommal és pozitív látásmóddal.

Ki ne érzett volna már haragot életében? Másokra, de olykor magunkra is tudunk haragudni. Elrontottunk, rosszul csináltunk valamit, az önérzetes ember saját magára is képes dühös lenni. Mégis inkább jellemző, hogy másra irányítjuk. Továbbá alapmechanizmusát jellemzi, hogy a harag „nem jár egyedül”. Csalódás, elégedetlenség, irigység, bosszúság társul hozzá, tehát van egy kiváltó oka. És mindezek tetejében van jó és rossz harag is. Nocsak, miféle negatív jellembeli tulajdonságról van szó, amely a hét főbűn között is helyet kapott?

A harag az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban megcsalatkozott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében támad. Kihatással van a társas kapcsolatokra, a kommunikációra, megfosztja a haragvó embert örömeitől, lelki egészségétől. Mi magunk ha nem is vagyunk haragos emberek, egy haragvónak áldozata még lehetünk. Sokszor ok nélkül vagy okkal haragosunk lehet, ami bizony nagyon kellemetlen dolog, mielőbb szeretnénk megszabadulni az érzéstől. Sajnos ebben önmagunk keveset tehetünk, hiszen a másik féltől, a haragvó embertől el kell nyerni a megbocsájtását. És bizony vannak olyan makacsak egyének, akik annyira sértettnek érzik magukat egy valós vagy vélt szituációban, illetve jellemükből adódóan is képtelenek megalkudni. Megkeseríti egy ilyen haragvó az érzékeny ember lelkét.

Ha pediglen mi magunk válunk haragossá, nem kell minden esetben bűntudatot éreznünk tettünket illetően. Van olyanfajta harag, amit akár helyénvalónak is nevezhetünk: jogos felháborodás a neve. Gondoljunk csak arra az egyszerű Bibliai történetre, amikor Isten haragra gerjedt, mert Ádám és Éva vétettek a szabályok ellen. Amikor az igazságtalansággal szembe megyünk és nem szándékosan bántani akarunk, hanem egy elv érdekében lépünk fel, megvédeni akarunk valakit valamitől/valakitől és hangot adunk elégedetlenségünknek, az nem bűn.

Akkor válik a harag bűnné, ha nem a probléma megoldására, hanem egy másik személyre irányul, ha állandósul bennünk, ha kárt okozunk vele a másik lelkében, ha önző érdekeket képvisel, és ha rombol. Hiszen egy megszidás, egy fejmosás, egy helyére rakom a másikat típusú harag lehet építő jellegű. Ösztönözhetem a másikat a változásra. Viszont ha összeveszést, indulatokat, agressziót generál, lecsillapodni képtelen, tartós, akkor már romboló a harag. És ez az a fajtájú harag, aminek a megoldását egyedül tudjuk kezelni. Mi magunk vagyunk képesek tenni azért, hogy ezt a negatív tulajdonságot pozitívvá formáljuk. A harag rendelkezik azzal a csodálatos tulajdonsággal, hogy szeretetté formálható: 1. mondjuk meg az igazat, de szeretettel tegyük, ne emeljük fel a hangunkat (se kezünket); 2. a problémát célozzuk meg és ne a másik embert; 3. ne hagyjuk felgyülemleni a sérelmeinket, beszéljük ki magunkból; 4. cselekedjünk, ne pedig reagáljunk, a haragtartás, sértettség elhúzódó viszályokat eredményez.

Végezetül két elgondolkodásra ösztönző idézet. Az első Buddhától való, a második egy ősi kínai bölcsesség. „Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni.”  "A bosszúálló ember jobb, ha azzal kezdi, hogy rögtön két sírt ás, az egyiket saját magának."

Besárgulva, az irigység ideát van

Julcsi mamája és Évi mamája értetlenkedve és alapos meglepődéssel konstatálták, hogy az egykoron egymást testvérként szerető kiskamaszok az utóbbi időben csipkedik egymást, ellenszenvesek és rosszindulatúak lettek. Évit este kérdőre vonta a mamája, hogy miért nincs már barátság közöttük, miért nem szeretik egymást? Évi sértetten sorolta, hogy Julcsi nagyképű lett, dicsekvő, folyton a ruháival, ékszereivel, telefonjával hivalkodik, büszke arra, hogy a fél osztály rajong érte és mindenki a barátja akar lenni. Évi mamája kacagva csapta össze a tenyerét: - De hiszen te irigy vagy!- a durcás kamasz hevesen rázta a fejét, hogy ő ugyan nem irigy. Sőt, nem is érdekli Julcsi. Minden eddig adott ajándékot vissza fog kérni tőle. Minek Julcsinak az ő olcsó, értéktelen ajándéka, amikor Amerikából százszor szebbeket küldenek neki. Mamája sanda tekintettel hallgatta lánya sértődött szavait. Jól tudta mi beszél belőle. Ez nem igazi harag, csak egy kamasz irigykedése.

Kata és sógornője Elza sosem voltak jó viszonyban. Általában anyagi természetű nézeteltérések adódtak közöttük. Mivel mindketten kisgyermeket neveltek, munkahelyet illetően azonos nézeteket vallottak. A kisközségben szerettek volna munkát találni maguknak, ahogy Elza mondta, illeszkedni próbáltak. Kata jól illeszkedett, a szülés után 2 évvel a község hivatalában kapott állást. Elza viszont bármennyire megfeszült, akkor sem talált helybeli munkát. Ettől még jobban elmérgesedett közöttük a viszony. Elza biztos volt benne, hogy sógornője valakinek a segítségével jutott az irigyelt álláshoz. Elza durván lépett fel a köztük kialakult éles ellentét és ellenérzés hatására. Szándékosan rossz hírét keltette Katának, mindenki előtt igyekezett besározni, ami egy kistelepülésen nem is volt olyan nehéz feladat. Talpnyalónak, kiváltságosnak, nagyasszonynak állította be a sógornőjét és szándékosan lejáratta. Már köszönőviszony sem maradt kettejük között. Sokan ismerték a históriát, tudták, hogy az egész konfliktus mögött egy nagy sárga folt áll, az irigység.

A Grékó család frissen költözött a fővárosból vidékre. Csendes utca, jó környék, szép vidék. Álom otthonnak tűnhet. Ám a szomszédjuk már az első napokban tudtukra adta, hogy nincs elragadtatva a sikeres és jó egzisztenciális körülmények között élő család beköltözésétől. Eleinte nem tudták mire vélni az adóhivatal, később egy-egy szolgáltató felbukkanását, akik vizsgálódni érkeztek ismeretlen bejelentő felkérésére. Persze sosem találtak semmit, nem voltak csalók, tisztességes, feddhetetlen életet éltek. Aztán a szomszéd idős hölgy hébe-hóba elkapott gúnyos megjegyzéseit, olykor fenyegetéseit egyre inkább összhangba tudták hozni a gyakori feljelentésekkel. Megkeseredett az életük. A szomszéd agresszív és ellenszenves módon lépett fel velük szemben, folyamatos lelki bántás elszenvedői lettek. Később megtudták az utcabeliektől, hogy az idős asszony mániákus feljelentgetős, már majd’ mindenkit megcsipkedett az utcabeliek közül. Kiderült, hogy az italozó fiától átvállalt tartozás, illetve a saját keserűsége miatt érzett folyamatos ellenszenvet a sikeres és boldog családokkal szemben. A saját maga és családjának szerencsétlen sorsa hatalmas irigységlabdát pumpált fel benne, ami csak nőttön-nőtt.

Nem nehéz felismerni az irigység arcát, kicsik és nagyon magukra öltik. De voltaképpen mi is ez a 7 fő bűn között említett negatív emberi tulajdonság? És vajon tényleg kártékony tulajdonság az, ha valaki velejéig romlott?

Gyakran használjuk az „irigyellek” kifejezést, amikor valaki olyan dolgot tesz, birtokol vagy olyasmi történik vele, ami mi magunkkal nem. Hányszor firtatjuk azt, hogy a másiknak miből telik szép autóra, nagy házra, nyaralásokra, márkás ruhákra. S bár hajlamosak vagyunk viccelődve elsütni ezt a kifejezést, sokszor nagyon is komolyan gondoljuk, csak nem ismerjük el, hogy irigyek vagyunk. Szakemberek szerint az irigység eltitkolása, nem bevallása vagy felvállalása jellemző dolog. Az irigy ember még önmaga előtt is tagadja, hogy a másik dolgára, tulajdonára fáj a foga, legtöbbször úgy tesz, mintha nem is érdekelné a szomszéd legújabb luxusautója, pedig majd’ besárgul irigységében. Fokozatai is vannak az irigységnek. Van, aki csak magában morfondírozgat a másik sikerét, jó módját illetően, de akad aki tettekkel lép fel azzal szemben akitől ő kisebbnek, kevesebbnek, szerencsétlenebbnek érzi magát. Rossz hírét kelti, elferdíti vele kapcsolatban az igazságot, a jó szándékot és a tisztességet kétségbe vonja. S miközben lelkét teljesen besárgítja az irigység gonosz szörnye, testét is megbetegíti. Az irigy ember hangulatzavarokkal, szív- és érrendszeri betegséggel, gyomorproblémákkal küszködhet, még hangja és testtartása is megváltozhat! Ezért aztán mindenképpen érdemes az irigységtől elpártolni.

Jó hír, hogy az irigységet akár a hasznunkra is fordíthatjuk. Hiszen a vesztesnek, sikertelennek, szerencsétlennek való érzés, jó esetben ösztönzőleg hathat. Felébreszti a versenyszellemet, aktivizálja a szunnyadó becsvágyat, céltudatosabb életszemléletet eredményez. A pozitív irigység igényt támaszt arra, hogy céljaink legyenek, el akarunk érni valamit. Ha tudatosan figyelünk cselekedeteinkre akkor nem a másik javait vizslatjuk, hanem felfedezzük saját erősségeinket. Fontos, hogy akarjuk elengedni azt az idealizált képet, amit a másik tulajdona miatt megfestünk magunknak. És bár a mondás szerint jobb ha irigyek vesznek körül, mint szánakozók, ettől függetlenül nem törekedjünk megkeseríteni mások és saját magunk életét.

Miért fáj az igazság?

Az apa cseppet sem elégedett kamasz gyermekének iskolai teljesítményével. Már többször figyelmezteti, hogy következményei lesznek a gyenge eredmények produkálásának. Egy matematika témazáró egyessel telik be a pohár. Az apa nem fenyegetőzik tovább, beváltja ígéretét, de előtte még egy alapos fejmosásban részesíti a fiút. Leszidja a hanyag viselkedésért, az iskolában való alulteljesítésért és mindezek tetejében megvonja a zsebpénzét mindaddig, amíg pozitív változást nem fog látni a fiú dolgaiban. Természetesen a fiatalúrnak egy cseppet sincs ínyére a drasztikus megszorítás, sem az apa szidalmazása. Szó nélkül végighallgatja a tényeket, aztán megbántottan, sőt talán kissé elérzékenyülve hagyja el a lakást. Estig színét sem látják a szülei, és a következő időszakban erőteljes dacosságot és sértődöttséget tapasztalnak nála. Csak hetekkel később kezd újra önmaga lenni aztán végre összeszedi magát azokon a frontokon, ahol az apa a hibáira rámutatott.

A feleség már hónapok óta szeretőt tart, a házasságából hiányzó vibrálás pótlására. Bár nem tervezi, hogy elválik, mégis egyre erősebben kötődik titkos társához. Lassan elérkezik egy olyan pontra, ahol érzelmileg már nem tud két férfihez kötődni, az örökös hazudozást sem képes elviselni lelkileg. Választásra kényszerül. Napokig őrlődik a gondolataival, nehezen és fájdalmasan tudja meghozni döntését. Egy nyugodt nap estéjén mindent bevall a férjének, részletesen elmeséli titkos viszonyának minden momentumát. A mindvégig gyanútlan férjre sokkolóan hatnak a beismerő mondatok. Végül a feleség kimondja a végszót, válást kezdeményez, a titkos hódoló mellett szeretné elkötelezni magát. A férjben ezernyi érzések kezdenek forrongani, amelyek akkor, a hír hallatán még csak csendesen dolgoznak lelkében. Viszont később, aznap éjjel kocsiba ül, a vasúti átjáróban leparkolva várja a vég vonatát, ami kimondhatatlan házastársi veszteségét egyszer és mindenkorra megoldja.

A beteg hetek óta tartó kezeléseinek végére érkezik. Sokat szenvedett, de kitartóan végigcsinálta az előírt terápiát, mert meg akar gyógyulni. Elérkezik az ellenőrző vizsgálat napja. Hevesen dobogó szívvel ül az orvos íróasztalához. Félelem és bizakodás lüktet az ereiben. De inkább bizakodás. Betartott minden javallatot, egyetlen kezelést sem hagyott ki, biztos a gyógyulás sikerében. Csak egy kicsi esélyt ad annak, hogy mégsem sikerül. Az orvos arcvonása semmit nem árul el, pedig ő már tudja, hogy mi van a papíron. Már csak a beteggel kell közölni a hírt. Sorról sorra felolvassa a vizsgálati jelentést. Arca rezzenéstelen, amikor a legfontosabb szóhoz ér. Pozitív. Megint, újra, hónapok reményteli várakozásának zárásaként ismételten pozitív. A beteg egy-két néma könnycseppet hullat. Nem ezt a szót akarja hallani, de már mindegy. Ebben a percben lemond magáról, minden lelkesedése, bizodalma lepattog a lelkéről. Még az írásos jelentést sem hajlandó magával vinni. Azt mondja minek, rajta az már nem segít, hogy papírja van a végről. Odahaza mindent felrúg: a családi kapcsolatait, a munkahelyét, az addig lelkesen végzett hobbiját. Kedvetlenné, zsémbessé, elviselhetetlenné válik környezete számára. Nem csak az ismerősei, de a saját életét is megnehezíti, pedig nem tudja, hogy a vég még nincs is olyan közel, mint ahogyan hiszi.

Vajon miért fáj az igazság? Olykor miért megyünk vele szembe vagy miért menekülünk előle? Miért reagálunk rosszul a kimondott igaz szóra? Vajon az igazság egy olyan súly, amit csak az erősek bírnak el? Ezért kényelmesebb dolog hazudni, önámításban élni, nem észrevenni a hibát? Az elfedés, a nem szembenézés a valóssal egy kegyes állapot, mert bár legbelül tudjuk, hogy becsapjuk magunkat vagy a másikat, mégis egyfajta nyugalmi szintet élünk meg. Kényelmesen betakarózunk az átverés puha, sűrű takarójával. Viszont a valósággal való szembesítés kíméletlen fájdalommal rántja le ezt a takarót az elpalástolt hibákról, problémákról, és mint felrántott seb, fájdalmat okoz. Kibillent a nyugalomból, megváltoztat sok mindent, szembefordít az éles valósággal, a sötétségre fényt borít. Az igazságra szokás mondani, hogy keserű vagy kegyetlen, hogy ára van, hogy felszabadít… de mindig okoz lelki fájdalmat. Kinek kisebbet, kinek nagyobbat. Még a legerősebbeket is megmarcangolja. Viszont ha lehull a lepel, megkönnyebbülést okoz, mert az illúziók súlyától megszabadítja a lelket. Gorkij ekképpen közelítette meg a hazugság és önbecsapás természetét, valamint az igazság felszabadító erejét: „Amint a rossz növekszik, egybetömörül, mintegy azért, hogy könnyebb legyen legyőzni. Az én megfigyelésem mindig ez: megjelenik valahol a rossz egy kis rudacskája, s mint fonal az orsóra, mind több és több rossz tekeredik rá. A szétszórtat nehéz legyűrni, de az egyesültet egy csapással le lehet vágni az igazságosság kardjával.”

Apró ajándékházak

Különleges és érdekes hobbinak hódol a siófoki Árvai Júlia. Elején nyitott, fából készült ajándékházikókat alkot, amiket egy házhoz illően berendezésekkel is ellát. Igaz, ezeket a berendezéseket csak az aprócska manók tudnák kényelmesen használni, hiszen legtöbbjük még a gyufásskatulya méretet sem éri el. Olykor nem bútorokkal rendezi be a kis lakokat, hanem egy-egy szakma kellékeivel. Például egy tűzoltónak szánt házikót az adott szakmára leginkább jellemző eszközökkel díszít. Apró, miniatűr, de a valóságot tökéletesen leképező tárgyakkal dolgozik, amelyek aztán egy házikó keretben egyedi díszekké, ajándéktárgyakká válnak. Kertben élő madarainkra is gondol, nekik szintén készít lakást. Igaz, díszítettségét illetően inkább palotának lehetne nevezni azokat az odúkat, amik szárnyas barátainknak örömére válhatnak.
Egy-egy ilyen alkotás, legyen az ajándékház vagy madárlak, több is mint dísztárgy. Aprólékos díszítésével, kellemes színharmóniájával, ízléses elrendezésével elvarázsol és gyönyörködtet is. Ennek az izgalmas munkának a szépségéről, a kezdetekről és a jelen alkotásairól mesélt Júlia.

„Már évek óta, minden ünnep közeledtével azon törtem a fejem, miként ajándékozhatnám meg szeretteimet, valami egészen különleges, szívhez szóló, egyedi ajándékkal. Olyan meglepetést szerettem volna kitalálni, amelyet csak olyan személytől kaphatnak, aki igazán mélyen ismeri őket. Ezek a gondolatok indítottak el később a házikók készítése felé is, és mostanra ezért nevezem a házacskáimat Ajándékházikóknak. Az ötlet megvalósításakor olyan formát kerestem, ami végigkíséri egy ember életét. Számomra ez a melegséget biztosító, meghittséget sugárzó forma: a ház. Az ember, huszonéves korától fogva vágyik egy olyan életformára, amikor fedél van a feje fölött, ahol felszabadultan élheti mindennapjait, ahol szeretteivel együtt ünnepelheti a jeles napokat, ahol az élet viharai elől menedékbe vonulhat.
A gondolat évekig érlelődött bennem. Számos tervet készítettem, mire megtaláltam azt a nekem tetsző, íves, lendületes formát, azt a méretet, amelyben látványosan elhelyezhetőek a figurák, a miniatűr kellékek és még a természet kincseinek is adódik szabad felület. A gyakorlati megvalósítás azonban hosszadalmas folyamat.
Egy házikó elkészítése gondolatban kezdődik és a gyakorlatban majd csak azután, szép lassan szövődnek bele a megrendelő, az ünnepelt és persze az én lelkem vágyai, kívánságai. Minden egyes alkotással töltött percben jönnek újabb és újabb ötletek, melyek a végleges formát, a végleges ajándékot meghatározzák.
Egy ilyen munka akkor lehet gördülékeny, ha a fantázia szabadon szárnyalhat. Arra törekszem, hogy minden házikóm különleges legyen, ennek viszont alapvető feltétele és egyben titka is, hogy lelkesen gyűjtöm a kerámia figurákat, az apróbbnál apróbb kiegészítőket, a miniatűr kellékeket.
Természetesen a legegyszerűbb készen vásárolni az alkotóelemeket, a neten manapság már sok mindent fel lehet kutatni. Az alapkoncepciómat követve azonban - miszerint minden házikóm egyedi és megismételhetetlen legyen -, a legtöbbször inkább magam készítek el egy picinyke bölcsőt virágszirmokból, vagy tanulok meg apró kosárkát fonni, készítek érdekes alakú termésekből csengettyűket, mely igaz hogy hosszadalmasabb munka, de annál izgalmasabb.
Gyakran rendelnek ajándékházikót foglalkozáshoz vagy hobbihoz kapcsolódóan. Ezek okozzák a legtöbb fejtörést, hisz ebben az esetben nincsenek sztenderd megoldások, nekem kell kitalálnom és összegyűjtenem, hogy mivel rendezhető be a házikó. Mégis nagy örömömet lelem az ilyen munkákban, szeretem az ilyen kihívásokat.
A valódi fejtörést az okozza, hogy bizony nem egyszerű egy ekkora házacskában foglalkozással vagy hobbival kapcsolatos tárgyakat elhelyezni. Leginkább úgy szeretek vásárolni, ha beszabadulhatok egy óriási áruházba, és
lehetőségem van válogatni. Időnként persze túlzásba esem, ugyanis nem csak azt veszem meg, amire épp szükségem van, hanem beindul a fantáziám és új elképzelések születnek bennem. Sajnos a főváros távolsága miatt erre nem túl gyakran adódik lehetőség, de óriási öröm hazatérni új tervekkel, álmokkal, és olyankor alig várom, hogy munkához láthassak.
Madárodúk esetében szívesen dolgozom lenolajjal, amely mélyen behatol a fába és kiemeli a fa jellegzetes színét, erezetét. Ezek a natúr odúk ráadásul jól illeszkednek a természetes környezetbe is. Sokan vágynak viszont színes házikókra is, amelyek vidámmá és izgalmassá varázsolják a kerteket. Ezek felületkezeléséhez selyemfényű, színes festékeket használok, amelyek ellenállóvá teszik a házikókat az időjárás viszontagságaival szemben. A beltérbe kerülő házacskák esetében egyszerűbb a dolgom, bátrabban használom a színeket, több tónust is keverve, szívesen díszítek deqoupage technikával is, ettől még változatosabb lehet az arculat.
Legfontosabb szempontom és alapvető igényem, hogy kizárólag jó minőségű szerszámokkal dolgozzak. A műhelyemben megtalálható asztali szabászgép, állványos és kézi dekopírfűrész, fúrógép, akkumulátoros csavarbehajtó, csiszolószett, és a kisebb szerszámokat, ragasztópisztolyokat, ecseteket is gondosan válogatom össze.

Véleményem szerint az alapvető készségeket az ember genetikailag magában hordozza. Az, ha valaki - mint például én - ilyen és ehhez hasonló tevékenységekben jól érzi magát, jól tud működni bennük, nagyban függ az alapvető mentalitásától. Én eredendően ilyen ember vagyok, a természet kincseinek felfedezése, az azokra való nyitottsága felhasználásukra való igény nagyon régóta megvan bennem. Úgy gondolom, hogy ha az attitűd megvan, akkor a többi - a türelem, a kitartás, a kézügyesség, a kreativitás - már jön magától.
Szabadidőmben zsonganak a fejemben az épp aktuális megrendelések, tervezgetem, hogyan lehetnének látványosak, harmonikusak és legfőképpen szívhez szólóak az ajándékaim. De emellett mindig szövögetek új terveket is, kacérkodom más léptékekkel, más formákkal. A természet kincsei óriási lehetőséget kínálnak érdekes és meghökkentő megoldásokra. Rajongok a madarakért és a természetért. Nagyon szeretek varrni, sütni, főzni.
Egy-egy aktuális alkotásom mindig lázba hoz, az köti le minden szabad percemet. Ugyanakkor úgy vagyok, mint anyaként a gyermekeimmel, óvónőként a csemetéimmel, mindegyik gyerkőcöt másért és másért szeretem. Hiszen a házikók köré más és más történetek szövődnek, híd lehetek az ajándékozó és az ajándékozott között, az alkotás öröme az ajándékozás szeretetével megsokszorozódik.
A jövőbeni terveimet illetően, szeretném ha nagyon sok ember tudná még átnyújtani és megkapni a házikóimat, ezzel az üzenettel: ez itt egy AJÁNDÉK NEKED! „

A tiszaalpári lantmester

Hazánkban a XVI. századi írásos emlékekben merült fel először a tekerőlant neve, igaz akkor még koldushangszerként élt a köztudatban. A falusiak körében vált kedvelté ez a hangszer, amit sokféle elnevezéssel illettek: kolduslant, macskaduda, szentlélekmuzsika vagy a sokkal ismerősebben csengő nyenyere szavakkal. A formájában gitárra, hegedűre hasonlító hangszer vándorzenészek által az ország minden régiójába felbukkant, de elsősorban az Alföld déli és középső részének vált jellegzetes népi hangszerévé.  Ezt támasztja alá a tiszaalpári Repáruk Dezső tekerőkészítő is, aki azt mondja, hogy lakhelye a tekerőlantok és lantosok hazája, mert sehol az országban nem jut annyi lant 5000 főre, mint Tiszaalpáron.

Ő maga bútorasztalosként kezdte pályafutását, ami mellett meghatározó résszé vált a zenélés, főállású zenészként is dolgozott. A helyi népdalkör agitálására 2004-ben belekezdett legelső tekerőlantja készítésébe. Manapság már nehéz írásos vagy képi forráshoz jutni a készítéssel kapcsolatban. Szerencséje volt, hogy egy citerakészítő a szárnyai alá vette és alapos tanítást kapott tőle az elinduláshoz.  Ennek ellenére igen sok kísérletezésbe és próbálkozásba, egészen pontosan másfél évnyi bíbelődésébe került, hogy a legelső hangszer megszólalhasson. Első produktumát máris vitte zsűri elé, ahol megkapta az A minősítést. A 2009-es Népi mesterségek művészete pályázaton pedig díjat kapott a „hagyományos tekerőlant nagyon szép új kialakításáért, az egyszerű, de igényes hangszerek megvalósításáért”, ahogyan az indoklásban szólt. Egyébként jelenleg a 26. hangszerét készíti. Ebből 15 zsűri által minősített, amiből egy kivételével mind a legmagasabb, azaz A besorolást megkapta. Az egyetlen B minősítés annak tudható be, hogy a megrendelő által kért motívumokkal lett díszítve.
A tekerők gyümölcsfából készülnek: cseresznye, dió, körte, alma, meggy, ezek mind alkalmasak a tekerő készítéséhez. Egy-egy igényesebben kivitelezett tekerő elkészülési ideje hozzávetőlegesen 2 hónap. A legtöbb időt a felület - kezelés vesz igénybe, hiszen a friss felületet sokáig nem lehet kézzel érinteni. Valamint a hangolás is egy precíz, nagy gyakorlatot kívánó folyamat, évekbe telik elsajátítani a megfelelő tudást hozzá. Természetesen mint minden mesterembernek, neki is vannak egyéni stílusjegyei, miközben a hagyományok megtartására, a jellegzetes vonásokra is figyelni kell. A hangszer két legmagasabb pontját egy szintbe helyezte el, így szinte egybeolvad a fej és a kottaház. A billentyűzet is módosult, nagyobbra formálta őket, miközben a hangzás nem szenvedett kárt.

A hagyomány pedig szerencsére nem vész el, már ami a tekerőzést illeti. Balla Tibor többszörös Arany Páva- és Vass Lajos-díjas népművész a fiatal generációnak igyekszik átadni a tekerő megszólaltatásának művészetét. Egyébként a művész úr Repáruk-féle tekerőn játszik, ami nagy elismerés egy készítőnek, hogy egy jelentős művész játszik rajta. Dezső pedig a jövőben is folytatni szeretné hangszerkészítő elhivatottságát, további magas minőségű, igényes tekerők készítésével. Sőt, a citerakészítés gondolatával is kacérkodik. A legnagyobb elismerés pedig a Népi Iparművész cím megszerzése lenne, ami szintén megtalálható jövőbeni tervei között. A hagyományok őrzésére, és a mai kornak megfelelő tiszta hangra és külsőre törekszik az alkotásaival.

Rézlapba vésett mesevilág

Az alábbi sorok szereplője egy olyan fiatal, tehetséges művész házaspár akik a mai bizonytalan és kevés reménnyel kecsegtető vállalkozói világban igenis mertek nagyot álmodni és minden törekvésükkel igyekeznek véghezvinni elképzeléseiket. Egy székelyföldi kis faluban, Zalánban csendesen és szorgalmasan vezetgetik művészetre épülő elhivatottságukat és bár nem dúskálnak a jóban, de tisztességesen élnek, és ami a legfontosabb, olyannal foglalkoznak, amiben a legnagyobb örömüket lelik.
Selyem Katalin grafikus iparművész és Madaras Péter szobrászművész, miután 2005-ben megtalálták azt a vidéki otthonukat ahol háborítatlanul tudnak dolgozni, összerakták a tudásukat és belekezdtek a réz és tűzzománc ékszerkészítő vállalkozásukba. Bár a képzőművészeti egyetemen mindketten más szakon végeztek – Katalin bútor restaurálást, Péter faszobrászatot tanult – megtalálták azt az anyagot amit mindketten közelinek találtak magukhoz és közösen felfedezték az anyagban rejlő egyedi lehetőséget. Olyan alkotással rukkoltak elő, ami külsőségét tekintve a könnyed vidámságot, a gyermekies világlátást, a dizájnt és a hagyomány illetve a népművészet világát ötvözi. Ezeket a jellemzőket gyúrták össze amiből egy kicsit mai, kicsit régmúltat idéző, kicsit bohókás, kicsit elmerengésre ösztönző fülönfüggőket, karpereceket, medálokat hoznak ki. Rézlapra dolgoznak rézkarc díszítéssel, valamint az erdélyi rekeszzománc technikával tűzzománc ékszereket égetnek.
Némi szakmai tudnivaló a munkájukról: a rézékszereket az aquaforte eljárással késztik. Ez annyit tesz, hogy szurokkal rajzolják fel az anyagra a mintát, amit maratás követ. Ezután olyan ötvös munkálatokat alkalmaznak – domborítás, patinázás, csiszolás – aminek a végeredménye lesz a csillogó felület. A tűzzománcozás pedig az üvegpor és a rézkeret vagy rekesz egyesülése égetéses eljárással. Ez volna az előbb említett helyi vagy hagyományos erdélyi sodrony rekeszzománc technika.
A munkamegosztást illetően Katalin feladata a grafikai díszítés, Péter pedig az ötvös munkálatokat végzi. A mintát illetően jellemzőek a virágok, madarak, népmesei és autentikus székely motívumok. Olykor egy egész kis meserészlet ábrázolódik ki a csuklónyi karkötőn vagy a csepp formájú fülbevalón. Csodálatos képi világot hordoznak az ékszereik, amelyek bizonyára nagy büszkeségére válnak viselőjének.
Ha már az értékesítésnél tartunk: az elmúlt évek eladási tapasztalatai megtaníttatták velük, hogy hol igen és hol nem érdemes árusítani. Fesztiválokon semmiképp, de kézműves vásáron, üzletben, nagy látogatottságú külföldi és hazai internetes kézműves portálokon, közösségi oldalon mindenképpen. Az interneten Spiral Man fantázianév alatt bárki megtekintheti az eddigi termést. Tapasztalataik szerint a tűzzománc ékszereiket inkább a környezetükben, Székelyföldön keresik, a réz termékek másfelé is megállják a helyüket. Nem pusztán csak az eladások számából mérik a sikereket. A mosolyok, az ékszereik szépségén való őszinte elcsodálkozás még akkor is inspirálóan hat, ha nem párosul közvetlen vásárlással.
A jövőbeni tervek? Technikailag és külsőségekben is fejlődni. Egy jól felszerelt ötvösműhely, ahol már bármilyen ötlet kivitelezhetővé válna. Továbbá: csiszolni azt a látásmódot, amivel továbbra is egy egyedi szín, forma és díszítési világ érhető el, hogy termékeik jellegzetesek, személyükhöz azonosíthatóak maradjanak. Ehhez pedig adott a lelkesedésük, kreativitásuk, tehetségük. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint megbecsülni az értékes és értékteremtő művészeinket.

A fogatlan szerető

Gyerekként imádott színészkedni. Mindig bohóckodott, produkálta magát, utánozott valakit. Máskor meg a kezével mikrofont formázva énekelt és táncolt a szoba közepén. Mondtuk is, hogy biztosan színész vagy valamilyen színpadi ember lesz belőle. Később viszont észrevettük, hogy milyen szeretettel van a kisebb gyerekek iránt. Mesélgetett nekik hol fejből, holt könyvből és persze a humorával őket is szórakoztatta. Középiskolásként, mint jó tanuló, korrepetálást vállalt a fiatalabb korosztálynak. Akkor azt gondoltuk, hogy remek tanár lenne belőle és a pedagógiai pálya az ő útja. Titkon reméltem, hogy nem fog elfordulni a gyerekneveléstől és egy tehetséges, jó tanár válik belőle. Jól fogott az agya, akár még felsőoktatásban is el tudtam képzelni.

Azonban mindent felforgatott egy korán jött szerelem, egy fiatalon köttetett házasság és egy meggondolatlan gyermekvállalás. Nem féltettem őt a korán elkezdett élettől, de mégiscsak helyesebb lett volna ha előbb egzisztenciát épít, nem családot. Gondoltam, hogy csak egy időre megcserélődött a sorrend, de majd beváltja az álmaimat. Jól álltak neki a gyerekek, a háziasszonyi szerep, jól elvolt otthon. Túl jól. Átesett a ló túloldalára. Befelé forduló lett, csendes, visszafogott. A vejem néha-néha elszólta magát, hogy a lányom mindig csak a négy fal között van, mindig csak a gyerekeket pesztrálja, keveset beszél, életunttá vált. Ezt magam is láttam és cseppet sem tetszett. Tanácsoltam neki, hogy tanuljon, képezze magát, használja ki az otthon töltött időt. Azt mondta, hogy nem lehet, a három gyerek mellett magára sincs ideje. Majd később. Én pedig ráhagytam.
Észrevétlenül úsztak el az évek és ő gyorsan változott. Azt hittem a korosodás formálja. Mégis aggasztott, hogy keveset beszél, letört, titokzatos, kerüli a kapcsolatokat. De csak a családjával. Másokkal kifejezetten kereste az ismeretséget. Többnyire én jártam hozzájuk, mert ő nem jött, se egyedül, se a gyerekekkel. Amikor beállítottam, rendszerint egy újság fölött gubbasztott, amit gyorsan elvitt a szemem elől és egyúttal feltűnően zavarba is jött. Több alkalommal négyszer-ötször csöngött a telefon pár perc leforgása alatt, amit soha nem vett fel. Azt mondta, hogy valaki zaklatja és már inkább fel sem veszi. Máskor a szokotthoz képest csinosabb, sőt, feltűnő ruhában fogadott és úgy látszott, hogy nem örül az érkezésemnek. Ezek a szokatlan jelek egy anya számára könnyen feltűnővé válnak és biztosan tudtam, hogy kapcsolata van. A vejem nem tudom, hogy sejtett-e valamit, nem mertem neki felhozni a dolgot. Innentől kedve azonban már csak ezekre a jelekre összpontosítottam, mi több, elkezdtem kutatni a titkok után. Amikor náluk voltam és a lányom 1-2 percre magamra hagyott, rögvest fiókokba, eldugott helyeken kutattam. Így derült fény arra, hogy társkereső újságokat dugdos, hogy férfinevekkel és telefonszámokkal írott listát hord a pénztárcájában, hogy drága parfümöket rejteget a tiszta ágyneműk között. Több se kellett, összeraktam a részleteket. Rájöttem, hogy férfiak között forgolódik, valószínűleg szeretői státuszban. Szörnyen aggódtam és fogalmam sem volt, hogy a vejem mennyit tud ebből az egészből. Nem mertem figyelmeztetni őt, féltem, hogy lavinát indítok el. Inkább csendben maradtam és éjjel-nappal idegeskedtem a lányom titkolt élete miatt. Magamat okoltam, amiért nem voltam rámenősebb amikor láttam, hogy másként kezd viselkedni. Féltettem az unokáimat, hogy mi lesz velük, ha szétmennek a szüleik. Sajnáltam a vejemet, hogy nem ilyen asszonyt érdemel. Őrlődtem a bizonytalanság és a tehetetlenség között. Ez pedig annyira lefoglalt, hogy az ijesztő jelek mellett nyugodtan elmentem.
A lányom vészesen lefogyott, ráncos lett az arca, a tekintete fáradtságot és ürességet sugárzott. Pöszén beszélt, mintha hiányoztak volna az első fogai, a fejét is folyton lehajtotta, hogy ne lássam a száját. Harmincéves korára vénasszony képet festett. Semmiben nem hasonlított már az én okos, jó képességű, csinos, jó formájú lányomra. Megtört asszonnyá lett, egy kiélt, kihasznált nővé vált. Mégsem avatkoztam bele az életébe, talán mert elhittem azt, hogy minden rendeződni fog magától.
Vagy öt év telt el mióta megtudtam, hogy gazdag férfiak szeretője. Kiderült, hogy ajándéktárgyakért vagy egy-egy nagyáruházi bevásárlás fejében hetyegett ezzel-azzal. Magam nyomoztam ki a titkát, amit cinkosként őrizgettem magamban akárcsak ő. Évek óta nem járt nálunk, amikor egy vasárnap délután eljött. Éreztem, hogy érkezése nem véletlen. Beszéd közben a szemembe se nézett, pöszén, halkan motyogott az orra alatt és vézna, hófehér ujjait morzsolta. Azt mondta, hogy kórházba kell mennie, mert beteg a gyomra. Napok óta minden étel kifordul belőle, de nincs gond, kivizsgálják és minden rendben lesz. Megkért, hogy addig is ügyeljek a gyerekekre, hogy rendesen egyenek. Rákérdeztem, hogy miért nem megy el dolgozni, vagy miért nem kezdi el a tanítói iskolát? Csak annyit mondott, hogy most nem olyanok a körülmények.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy tehettem volna a lányomért. Ez volt az én gyengekezűségemnek a végnapja. Míg mi a kórházba hittük őt, addig elutazott több száz kilométerre tőlünk és egy folyóba vetette magát. Egy testileg-lelkileg beteg embert vesztettünk el, az egyetlen lányomat, akinek nem fogtam elég erősen a kezét. Sosem bocsájtom meg magamnak!

Elvitte a fiamat a vonat

Azt mondják, az élet írja a legjobb történeteket. Az alábbi sorok egy nagyon valós, nagyon mai és nagyon szomorú történetet írnak le egy anya szemszögéből, aki egyetlen gyermekétől búcsúzik, igaz, csak egy időre kényszerül elengedni őt. Történetük nem egyedi, egyre gyakoribb jelenségről van szó. Mindenkinek vannak személyes vagy távoli ismerősei, akik jövőbeni boldogulásukat messzi tájakon kénytelenek megkeresni. Az okokat felesleges lenne felsorakoztatni, aki a jelenben él, tökéletesen tisztában van a mai elkeserítő viszonyokkal. Török Edina leírása, amit most módosítás nélkül adok tovább, sokak keserűségét, csalódottságát és fájdalmát fogalmazza meg. Az írás nem lázítani szándékozik, hanem a tényeket közli, ami ha tetszik, ha nem, a mai hazánkbeli állapotokat tükrözi. Egy anya sorokba öntött szomorúsága ez, aki nem ilyen reményekkel hozta világa gyermekét.
Elvitte a vonat a fiamat

Tulajdonképpen nem ért bennünket váratlanul, készültünk jó pár napja. Benne rezgett a levegőben, egész nap vittük magunkkal ennek tudatát már legalább két hete.
Mégis, mikor ez a reggel megérkezett, szokatlanul izgalmas volt. Nem csak Ő, én is készülődtem. Ő, a Fiam pakolással, én lelkiekben. Beszélgettem magammal jó helyre megy, biztonságban lesz, várják.
A Jó Isten úgy is vigyáz rá, nem történhet baja. Nyugalom! A tanácskozást eredményesnek éreztem, elégedett voltam önmagammal. Közben olyan gyengédséggel köszönt el kutyánktól és macskánktól, ami boldogságot öntött a szívembe – nem véletlen az én Fiam!
Buszra fel, indulunk az állomásra!
Ezalatt igyekeztem sok fényképet készíteni, megörökíteni életének ezt a fontos pillanatát. Nagypapa korában legyen mit megmutatnia a csemetéknek.
Pár percünk még maradt, felkísértem a vonatra. Lepakolt, leültünk egymással szemben és vártunk. Vártam. Nem volt mi elterelje most már a figyelmem a fájdalmas, élesen hasogató tényről. A föld másik kontinensére utazik a fiam. Húsvétkor láthatom talán.
A vonat félig tele Pestre tartó emberekkel, de nekem könny szökik a szemembe. Nézek jobbra-balra, veszek pár mély lélegzetet hátha abbamarad és senki fia észre nem veszi. Nem igazán sikerült, így meg is jegyzi - anya ne sírj már nem a világ végére megyek. Bólogatok, és tudom is, hisz tényleg nem oda megy. De ott a vonaton minden keserű érzés, minden szomorúság, minden bánat egyszerre rám omlott. Mert tudom, nem kéne elmennie és Ő sem akarna elmenni, ha a helyzet nem ilyen lenne. Ha a helyzet nem a pénztelenséget, munkanélküliséget, fillérezést, sárga csekkhalmozódást, embertelenséget, élhetetlenséget jelentené itthon, a mi hazánkban. Akkor nem menne el. És akkor örülhetnék is az elutazásának. Akkor megélhetném jól is, örömmel. Hisz világot lát, utazik, kipróbálja, megméretteti magát, barátokat szerez, tanulja az életet. De a csudába! Nem így van!
Ölelem, ölelem és minden jót kívánok neki, a világ legboldogabb emberének szeretném tudni.

Elvitte a vonat a fiamat, és elvitte szívem egy darabját is.
Indulok a buszhoz, hisz a semmi fizetésért dolgozni kell. Méreg, indulat, düh forrong bennem és veszekszem már a Jó Istennel is. Felrovom neki minden keserűségünket, nem csak az enyémét, a többi ezt megélő családét is. Mikor fordít egyet a sorsunk kerekén? Segítsen már jobban nekünk! Hát nem látja? Nem látja milyen fájdalom ez? Gyermeket világra hozni majd elveszíteni azért, mert nyomorba döntik a saját nemzetüket emberek? És nem látja, hogy mi mindent megteszünk a változásért? Hogy erőn felül tesszük a dolgunkat, hogy legalább egy egyensúlyi állapotot tudjunk fent tartani?
Szeretném tudatni veletek emberek! Hogy ezt nekünk, anyáknak, apáknak, szülőknek és gyermekeknek együtt kell megoldani. Együtt kell arra az elhatározásra jutni, hogy elég volt! Nem ezt az életet terveztük magunknak. Nem nekünk kell a kormánykerékhez tapadt ragadós kezű, telhetetlen hatalmat kiszolgálni. Addig tehetik ezt meg velünk, míg mi ezt el hisszük.

Ezért azt kérem, ébredjen magára minden ember és tegyünk a gyermekeinkért és általuk magunkért is!
Annak a jó embernek pedig, aki most a fiammal van, anyai szívemmel köszönöm meg, hogy vigyáz rá!

Művészet tésztával és habbal

Mézeskalácsot már legalább egyszer az életében mindenki sütött. Sok helyütt kötelező karácsony előtti program. Ha készítjük, akkor pedig többnyire saját részre készül, hogy az ünnepeket megédesítsük általa. Azonban akad olyan, akinek nem pusztán az ünnep elmaradhatatlan velejárója a mézeskalácssütés, hanem már-már szenvedélyévé vált, a hétköznapokban is. Ráadásul esetében inkább alkotás a mézeskalács készítés, amitől süteménye jobban tartozik a dísztárgy fogalomkörébe.
Czinkné Judit, vagy ahogyan az internet által sokan ismerik, Mézesmanna, már rég kinőtte az ünnepekre korlátozódott mézeskalács „gyártást”. Porcelánfestői gyakorlatával másként kezdett el viszonyulni a mézes süteményekhez, mint ahogyan általában szoktunk. Konkrétan festővászonnak használja a sütemény felületét, amelyre ételfestékkel tulajdonképpen határtalan fantáziájával bármit tud festeni. Ami elsőre elbűvölőnek hat az alkotásaiban, az a színek kellemes harmóniájában található. Olykor nagyon lágy, mosott, pasztell színeket ötvöz, máskor meg karakteresen, alapszínekkel, vastagon írókázik a süteményre. Azonban bárhogy is kerül rá a dísz, mindig egységes és sosem keveredik egyik stílus a másikkal egy díszítésen belül. Hogy milyen kép vagy minta kerül a sütemény felületére, az hangulatától függ. A magyaros-csipkés mintázat a legjellemzőbb díszítése, illetve az ilyen jellegű készítései söprik be a legtöbb elismerést. Gyakran készít ecsettel festett, általában virágmotívumot, vagy kanyargó indákat ábrázoló mézeseket is. A hab a tortán, azaz a legprofibb munkái kétségtelenül a 3 dimenziós, mézeskalács alapra helyezett térbeli figurák. A roppant törékeny és kényes díszítőhabból például készített már elegáns, régi időket idéző akasztós madárkalitkát, valamint láthatunk tőle kecses, széttárt szárnyú pillangót, ami pusztán tojáshab vázból áll. Ezek az alkotásai túlzás nélkül nevezhetőek művészi alkotásoknak. Látván ezeket az elképesztően precíz munkákat, egyértelművé válik, hogy Judit szívesen tágítja a határait nem csak saját tudásának, hanem az alapanyag adta lehetőségeknek is.
Bár a munka minden egyes lépését egymaga kísérletezte ki és tanul meg, természetesen neki is van példaképe, akinek nagyra értékeli munkásságát. Noé Kornélia Nelly, aki nem mellékesen hímestojás és mézeskalács készítő népi iparművész, valamint Gránátalma és Kézműves Remek díjjal jutalmazott művész, inspirálóan hat Juditra. Nagyon szívmelengető tud lenni, amikor egy tehetség, egy másik tehetség alkotása előtt hajt fejet. Persze, kettejük stílusa meglehetősen különböző és pontosan ez az, ami olyan értékessé tesz egy művészi alkotást: az egyediség.
Judit, az elmúlt tizenegynéhány évnyi mézeskalács készítés adta sikerein felbuzdulva, most már eljutott oda, hogy minden idejét ennek a kedvtelésnek szánhatja, hiszen főfoglalkozásként űzi.
Tudását a jövőben szeretné átadni, valamint ha igény van rá, munkáit külföldön is értékesíteni. Mint mondja, az elmúlt évek tanulóidőszaka alatt kialakult egy olyan stílusa, amivel ízléses munkákat tud kiadni a kezéből. Ez adja a bátorságot ahhoz, hogy merjen nagyot vagy legalábbis az eddigiekhez képes nagyobbat álmodni. Értékteremtő mestersége pedig egy újabb ékessége a hazai iparművészetnek.

Miért nem tudunk nemet mondani?

Egyszer minden elromlik, a mosógépünk se örök életre készült. Megállt, nem indul, menthetetlenül szerelő kezei közé kívánkozik. Felhívjuk a szerelőt, elmondjuk a panaszt, megígéri, hogy melyik nap és hányra jön. Várjuk, de nem érkezik meg. Megint felhívjuk, újra elmondjuk, újra kérjük, ő újra ígér. Majd kissé idegesebben várjuk mint az első alkalommal, mert ugye akkor is meghiúsult az ígérete. Lám, a rossz előérzet beigazolódik, másodszor sem jön. Harmadszor személyesen keressük fel, csak a feleségével tudunk beszélni, aki kimenti a férjét, mondván, az urának annyi a munkája, hogy alig győzi, de átadja az üzenetünket és biztosan fel fog keresni minket. Még egy-két nap várakozás, még négy-öt hívás, de a szerelő még csak a házunk közelébe se kerül. És akkor feladjuk, felhívunk valaki mást, aki rögtön jön, másnapra már üzemképes a gép. De mi történt az első szerelővel? Miért nem jött? Miért hitegetett és ígérgetett napokon át? Vajon tényleg a feje búbjáig volt munkával? És ha igen, akkor miért nem mondta meg az első hívás után, hogy bocs, de NEM tudom bevállalni?

A szomszéd néni megkér minket, hogy a nyáron nála nyaraló unokájáért ki kéne menni az állomásra és befuvarozni onnan. Sok a dolgunk, épp csak hazaértünk a munkából, előttünk a házimunka. Nem repesünk a kérés hallatán. Végül is a néninek vannak rokonai, igazán megkérhetné valamelyiket. Ráadásul a múltkor is fuvarozni kellett őt a temetőbe, hogy meglocsolja a párja sírján a virágokat. Azelőtt meg a szomszéd faluba kellett átvinni, mert egy régi kollégájának nyugdíjas búcsúztatójára volt hivatalos. Azért húzzuk a szánkat, mert ez már nem az első megkeresése és valószínűleg nem is az utolsó. Látja rajtunk, hogy nem repesünk az örömtől a kérése hallatán. Egy ezrest nyújt, hogy ő nem kéri ingyen a kisunoka fuvarozását. Nem érdekel minket az ezres. Az elvesztegetett idő, a „volna fontosabb dolgom” probléma jár a fejünkben. Aztán mély levegőt veszünk, kocsiba ülünk és elmegyünk a szomszéd néni unokájáért az állomásra. Miért nem mondtuk meg világosan, hogy nincs időnk? Miért nem mondtuk azt, hogy tessék szólni a keresztfiának vagy a nagyunokájának, mert mégiscsak azok a rokonai? Miért nem mondtunk egy határozott és leszögezett NEMET?

A barátnőnk felhív és jajgat a telefonban. Nem fájdalmai van, csak butának tartja magát, mert egy nagyon rossz döntést hozott. Felkereste egy porszívóügynök. Egy ezerfunkciós, mindentudó porszívót akart rátukmálni. Hiszen van pórszívójuk, múlt karácsonykor vették és nagyon elégedettek vele. Az ügynök viszont három órán át bemutatózott, érvelt, győzködött és persze a végén győzött. A barátnőnk rábólintott és képes volt adóságba verni magát, mert elhitte, hogy arra a gépre tényleg szükségük van. Pedig nincs, mert még garanciális a karácsonyi is, annyira új. Ráadásul megbeszélték a férjével, hogy összébb húzzák a nadrágszíjat, mert elmaradásaik vannak a számlákkal. Jajveszékel nekünk a telefonba, hogy a férje megfojtja a döntése miatt. Három napon belül jön a porszívó és fizetni kell. A szüleitől kért kölcsön, hogy legalább a kezdő részletet tudja kifizetni. Aztán havonta tízezer. Két évig. Nagyon bután döntött, ezt érzi. Nem tudunk rajta segíteni, előbb kellett volna gondolkodnia. Miért ment bele az üzletbe? Miért nem hallgatott a vészcsengő klimpálására? Miért sírdogál utólag, amikor már az első percben tudta, hogy nincs szüksége porszívóra? Miért nem mondta, hogy köszönöm, NEM élek a nagyszerű ajánlattal?

Mindannyian tudunk tucatnyi hasonló sztorit a saját vagy az ismerősünk életéből. Mindnyájan mentünk már bele hasonló esetbe, amikor valamit nem akartunk és mégis megtettük. Aztán persze fogadkoztunk, hogy soha többé, hogy ezen túl igenis képesek leszünk nemet mondani. Aztán lám-lám mégse. Vagyunk néhányan, akik egy idő után megtanulunk elutasítani, lemondani, lezárni, a sarkunkra állni. Vagyunk néhányan, akik soha. De mi ennek az oka? Nem akarunk megsérteni embereket? Egyszerűbb és gyorsabb lefolyású egy ügy, ha rábólintunk? Vagy egyszerűen gyengék vagyunk felvállalni a döntésünket?
Állítólag gyakorlás kérdése a dolog. Azért, mert visszautasítunk, még nem vagyunk önzőek, vagy gyengék, vagy rosszak. Ellensúlyoznunk kell kedvességgel, meg kell indokolnunk a nemleges döntést vagy szolgálhatunk egy frappánsabb ötlettel egy ismerősünknek, aki éppen minket akar rávenni vagy megkérni valamire. Ha megtanuljuk a nemet is kimondani, az egy napra eső stressz adagjainkat ezáltal is csökkentjük. 

Porcelánkiasasszonyok szabómestere-bemutatkozik Kőteleky László

Aki kedveli és ismeri az 1800-as évek stílusvilágát annak nem lesz nehéz maga elé képzelni a bő harangszoknyákat, amelyek csípőben csodálatosan vékony hatást kölcsönöztek a hölgyeknek, a határozott dekoltálás pedig oda szegezte a tekintetet a szabad vállakra és a szép nyakra. Eszünkbe juthatnak régi, kosztümös filmek, amelyben a hölgyek nem csak irigylésre méltó alakkal rendelkeztek, hanem a ruhatáruk is nagy igényességről árulkodott. Rendelkeztek nappali, délutáni, estélyi, báli ruhákkal és ezek színben, anyagban, díszítettségben is különbözőek voltak. Az akkori kor hölgyei és természetesen az urak is roppant kifinomult ízléssel és eleganciával rendelkeztek, amiket ma sokan szeretnek felidézni képekben vagy filmek segítségével.
Ennek a XIX. századnak a stílus- és érzésvilága fogta meg Kőteleky Lászlót is, aki szenvedélyes gyűjtőjévé vált a korabeli képeslapoknak és divatmagazinoknak. Ez a kosztümös világ annyira megragadta a maga eleganciájával, tisztaságával, kifinomultságával, hogy késztetést érzett arra, hogy átcsempéssze az akkori stílusirányzatot a mába. Ezt a vonzalmát és kedvtelését a babaruhavarrásban gondolta kiteljesíteni. A régi újságok adták az ihletet, hogy leképezze az ott látott rajzot, szabásmintát, később egy ruhafotó alapján megkezdte próbálkozásait a szabásban majd a varrásban. Mindent egyedül tanult meg, a saját próbálkozásai, sikerei, olykor sikertelenségei árán. A szakkönyvek, a fotók, a korabeli leírások és elkészítési instrukciók vezették az úton. Ahol elég hamar sikereket ért el. Az első megmutatkozása, amire egy kiállítás adott lehetőséget, máris olyan eredményt hozott a számára, ami inspirációt adott a folytatáshoz.
2011-től számolja az igazi indulást, mert akkor határozta el, hogy teljes erőbedobással ruhácskákat fog készíteni. Pusztán a maga szórakoztatására, de minden szabadidejét erre áldozván indult neki eme hobbinak. Fontos kiemelni, hogy a ruhakészítés minden mozzanatát kézzel végzi, varrógépet nem használ. Így a munkafolyamat meglehetősen hosszadalmas, amely a szabásminta megtervezésétől a próbadarab elkészítésén át a kész kollekcióig tart. Nem csak a ruhát készíti el, hanem a hozzá passzoló kalapot, kiskabátot, vállkendőt is. Ráadásul a ruha alatt ugyanúgy ott van az alsószoknya, az alsónadrág, vagy az alsóing is, mint anno a viselőjükön.
Anyaghasználatot illetően is a kornak megfelelő alapanyagokat használ: selyem, taft, batiszt, muszlin, magas minőségű pamutot. Emellett természetesen finom csipkét, bársonyt és selyemszalagot is felhasznál. Varrástechnikában a korabeli megoldásokat igyekszik visszahozni, hogy a legapróbb részletekig tükrözze az adott kor divatját. A porcelánbabái segítségével tudja igazán bemutatni az elkészült ruha szépségét. A babákhoz nagyon ragaszkodik, mint mondja nem csak modellek, hanem múzsák is számára.
Megemlítendő, hogy nem csupán a varrás áll közel a szívéhez, hanem más kézimunkákban is otthonosan mozog. Kötni, hímezni, horgolni is tud, csodálatos napcsipke terítőket és frivoltás (hajócsipke) alakzatokat is készít. Minden elkészített darabot fotóval dokumentál, amit az interneten található fotónézegető oldalon közszemlére is bocsájt. Érdemes megnézni, mert igen termékeny alkotóval találjuk szembe magunkat, aki az elmúlt 2-3 évben rengeteg kézimunkát alkotott.  Ezen szenvedélyéről a jövőben sem kíván lemondani. Ismert és elismert művésze szeretne lenni a ruhakészítésnek. Szívvel-lélekkel, szeretettel és nagy odafigyeléssel maradandót alkotni.