Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. december 25., szerda

Házasodnék az öreg!

with 0 Comment



Hetven felé, hazafelé…
        Meglepődtem minap, amikor kiderült: szinte mindenki ismeri e mondást. Röpke közvélemény-kutatásom eredményeként nyugtázhattam: Szigetszentmiklóstól Nagyváradig éppúgy, mint Budapesten, ezzel a beletörődést sugalló kifejezéssel jelzik az emberélet utolsó szakaszát.
        Lehet persze, akik ismerik a szólást, és magától értetődő értelmét magyarázzák, mindenekelőtt a fiatalabbak, nem sajnálkozva utalnak az elkerülhetetlenre. Mi több, mosolyognak, vidáman kapcsolódnak a mulandóság mint téma megtárgyalásába. Egyelőre, legalábbis – mondom én.
        Mintha hallanám az ellenvetést: mi ez az általánosítás, miért gondolom azt is, hogy idősödőn humortalanná, sőt kedvetlenné válnak az emberek?
        Természetesen eszemben sincs egyformának tekinteni mindenkit. Hiszen ismerek olyan nyugdíjasokat, akik megőrizték jó kedélyüket (a szerencsésebbek elfogadható egészségnek örvendenek), akik tudják, mit kezdjenek magukkal, idejükkel. Van, aki – csökkentett terheléssel ugyan – ma is hódol kedvenc sportjának, mások munkát is vállalnak, ha úgy adódik.
        No de, ők vannak kevesebben, a sorsukkal elégedettek; sajnálatosan jóval nagyobb a megfáradtak, a panaszkodók száma. S bizony, az utóbbiaktól hallom sűrűn a kifejezést, ők mondogatják nagyon korán: megyünk, megyünk hazafelé…
        Ezért érzem, hiába az ifjan könnyedén kezelt jövő; ha nem készülünk erre megfelelően, tömeges lesz a kedvetlenség. Ebben – kétségtelen – nagy szerepük van a társadalmi állapotoknak is.
        Emlékszem a Duna TV által egy régebben sugárzott görög filmre. Az Ablak az élet napos oldalára címmel készült alkotás egy szellemesen társalgó, hetvenen túli öregúrról szólt, aki hogy úgy mondjam: túl tudta magát tenni évtizedeken át hű párja, szeretett felesége halálán, és elindult új társat keresni. Ehhez ugye, először is saját belső ellenállását kellett leküzdenie. Végül is ez könnyebben ment, mint szembeszállni özvegy asszonylánya tiltakozásával. Még igen jól bírta magát, s nem is akart gyerekei terhére lenni, egy baj volt csak, az egyedüllét, a magány kínja. Nem szaporítom a szót: hősünk végigjárta az Olimposz-hegy tucatnyi falvát, sikeresen meghódította új asszonyát.
        A történet egyszerű, az sem állítható, hogy hihetetlen: hatvanas-hetvenes öregek nálunk is ajánlják magukat társkereső rovatokban. Persze nem is jellemző az ilyesmi; kellően elveszi az idősödő polgárok társulási kedvét környezetük felzúdulása. Mifelénk is, az elmúlt évtizedek gyakorlatából tudjuk: ha meghalt az egyik öreg, abban a pillanatban bejelentkezett hozzá az egyik unokája.
       Hát igen, a lakáskérdést is meg kell(ett) oldani. Ebben a megoldásban már szóba se kerülhetett a mi (magyar) özvegyünk magányossága. Sőt, jó képet vágva hozzá, bizonyára ő maga is segítőkészségét hangoztatta.
        Nagyon elképzelhető, hogy többen úgy nyilatkoznak: nem az a bajuk, hogy nincs már férjük (vagy feleségük). Ők egyszerűen csak nem nagyon tudják, mit tegyenek, hogyan lehetnének jobbak az egyformán sivárnak tűnő napjaik. Ezzel szemben úgy látom, szoros az összefüggés: ha lenne párjuk, lenne, kivel törődnének, akivel beszélgetnének, aki – a fiatalabb hozzátartozóknál mindenképpen jobban – figyelne is rájuk. Egyáltalán: nem éreznék magukat egyedül, hadd ne mondjam – fölöslegesnek.
        De hát: bátorság is kell a társadalmi szokások lazításához, ami a szorító egyéni kötöttségeket illeti. Az idézett mű is felteteti nézőjével a kérdést: hetven (nyolcvan) felé feltétlenül a végállomás irányába függesztett tekintettel kell élni, avagy e kornak se kell, hogy szükségszerű velejárója legyen a magányos életmód?
        Javaslom, ki-ki képzelje el magát egy-két (több) évtizeddel érettebbnek, s töprengjen azon, mit tenne, ha egyedül maradna. Élne helyzetébe kezdettől beletörődve egykedvűen, esetleg szünet nélkül szomorkodva? Vagy változtatna sorsán, legalábbis megpróbálná?
        Kedvemre való lenne, ha a legtöbb válaszoló azt mondaná: sem jókedvét nem kívánja elveszteni, sem társ(ak) nélkül nem kívánna maradni.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.