Hazugság

Hatalmas erővel kivágtam az irodai folyosó ajtaját, és úgy ahogy voltam rohanni kezdtem ki a majorból, nem törődve a bámészkodó gyerekekkel. Kifulladásig futottam, lenge nyári ruhám vizesen tapadt rám, a déli nap égette a bőröm, torkom kiszáradt, hangosan zihálva lassulni kezdtem.  A poros úton, melyet a traktorok tapostak hepehupásra, senki nem járt. Mellettem sűrű erdősáv húzódott, finom virágillatot ontott az áthatolhatatlan, tüskés olajfűz, szinte megmámorosodtam tőle. Még négy kilométer és a tóhoz érek, ha nem lesz senki a partján, belemerülök, egy kicsit lehűtöm, megnyugtatom magam.  Már csak poroszkáltam, rettenetesen szomjaztam. Gondolataim ide-oda cikáztak agyamban, mit mondok otthon, csak úgy eljöttem, és megint nincs nyári munkám, pedig meg kellene keresnem a könyvekre és a ruhára valót. Most megint mehetek kukoricát címerezni, vagy facsemetét kapálni, ha le nem késtem róla már.
Apám találta ezt a jó kis irodai munkát a volt főnőkénél, akit nagyon kedvelt, de nem ismerte igazán.  Vagy legalábbis erről a nőcsábász oldaláról biztosan nem.  Akit kiszemel magának, azt nem hagyja békén, ezért megy el minden írnoklány egy hónap után, ha egyáltalán kibírja addig. Ha elmondom az igazat, apám nem hiszi el, biztosan neki fog hinni. Jobb, ha valami mást mondok, valami hihetőt. Az igazság soha nem derül ki, mert az a szemét hallgatni fog.
Már láttam a hatalmas fákat a tó körül, futásnak eredtem. Kihalt volt minden a parton, a forróságtól zizegett a levegő, hatalmas halak jöttek fel a víz színéig, mintha napoznának. Katángkórók virágoztak szerteszét, kékségükkel kiragyogtak a poros fűből. Hanyatt feküdtem, és töprengtem. Mikor már kellően lehűltem, úgy ruhástól belegázoltam a bányatóba, és ráhajolva, a tiszta tófeneket bámulva, hangosan szívtam fel a vizet. Lassú mozdulatokkal úsztam a legközelebbi meddőhányóig, melynek a teteje cseppnyi szigetként őrizte az apró sirálytojásokat.  Amint a kőrakás széléhez értem, a sirálypár hangos vijjogással próbált elűzni. Nem tudták, hogy ártalmatlan bámészkodó vagyok csupán, hisz a meddő kavicshányóra lépni életveszélyes játék lett volna, mert azon nyomban megindultak volna kövek és a negyven méteres mélységig meg sem álltak volna velem.
Megtisztulva minden szennytől, kifeküdtem a partra, bámultam a tájat. Béke, nyugalom honolt, méhek dongtak körülöttem, szitakötők szálltak zizegve, a tóban néha felugrott egy-egy hal, nagy fodrot vetve vízen, biztos rabol a csuka, gondoltam. Csak feküdtem, és semmi értelmes nem jutott az eszembe. Már bágyadtan sütött a nap, mikor összeszedtem a bátorságom, és elindultam a falu felé, hazafelé.
A kerti bejárat felől mentem, nem az utcain, a húgommal akartam találkozni először, de az apám jött szembe velem az udvaron.
– Hát te hol voltál eddig? –kérdezte.
– A főnököd már délelőtt elküldött, mert nem feleltél meg – mondta.
Néztem rá nagy szemekkel, nem hittem volna, hogy a hírek ilyen gyors lábakon járnak. Ám ha ő hazudott én is azt fogok.
 – Fürödtem eddig.  Megfeleltem, de a felesége ismerősének a lányát akarják a helyemre tenni, azért küldtek el – feleltem.
Tudtam, hogy másnapra ott lesz egy új lány, az új préda.