Május 4. Szerda- 10.31.
Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni.
Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad, ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt. Fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket, a szeretetet, és a dolgok lényegét.
Berta már második napja kislányként át, meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén. Alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza. Vastag lábaival és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nyakát tekergeti, és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban.
Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyából arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.
Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt később a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.
Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem, mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lényeges a dolog.
Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy. Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós- nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös leheletével, meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz- sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.
Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Így nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.
Ez a Szentmihály éjszakája, valami megmagyarázhatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban megélénkül a kert, és én, csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kíváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket.
Most éppen legalább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mindegyikből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szerencsére bezárt ablakom felé, kezein az ujjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek.
Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.
Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy felgyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.
Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc, rozsdavörös- foszlott filcsapkában. És vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó.
Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori önmagam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.
Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne utálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.
Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim.
Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos- kapirgáló balkéz, amit ma sem fogok beengedni.
Nem és nem.
Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni.
Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad, ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt. Fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket, a szeretetet, és a dolgok lényegét.
Berta már második napja kislányként át, meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén. Alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza. Vastag lábaival és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nyakát tekergeti, és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban.
Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyából arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.
Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt később a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.
Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem, mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lényeges a dolog.
Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy. Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós- nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös leheletével, meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz- sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.
Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Így nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.
Ez a Szentmihály éjszakája, valami megmagyarázhatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban megélénkül a kert, és én, csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kíváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket.
Most éppen legalább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mindegyikből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szerencsére bezárt ablakom felé, kezein az ujjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek.
Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.
Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy felgyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.
Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc, rozsdavörös- foszlott filcsapkában. És vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó.
Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori önmagam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.
Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne utálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.
Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim.
Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos- kapirgáló balkéz, amit ma sem fogok beengedni.
Nem és nem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése