A bűnbánó fohásza

Vörösen izzottak
megfáradt
szemeim,
s bűntudat nem
került, csak
valótlan rémálmok
mocskolták kezeim.
Az elmúlt évek
már mögöttem
pihennek,
s ha visszanézek,
a távolban
emlékek lebegnek.
Volt egyszer valaha,
egy halvány sziluett,
emberi erényem
akkor még létezett,
de hiába volt óhajom
az áhított béke,
nem javult, nem
gyógyult a meggyötört
lélek, akárhogy is kértem.
Összeszorult szívem,
terheim vállaimra égtek.
Virág gyanánt
vallomás nyílt számon,
így imára kulcsolt
kezekkel roskadok az ágyhoz,
szemeimet lesütve
keresem kegyeit.
Úgy ölelném ha lehetne!
Úgy fognám a kezeit!
Tán elég csak érezni,
hogy fohászom érti.
S persze, hisz  epedve
várja Ő gyermeke
bűnbánó szavait,
majd megbocsát, s
teremtő kezével
törli el könnyeim.