Talán Szeptember 9. vagy hét, óra 28 perc
Ma csendben leereszkedtem a lépcsőfeljárómon, és kiosontam a kertbe.
Sikerült úgy megoldanom, hogy Berta ne vegye észre -gondolom alhatott-, ezidőtájt le szokott dőlni. A gondozatlan, szinte tobzódó kert minden növénye, bokra, és fája egymásba nőtt, jószerivel még a fény sem tudott behatolni a levelek sűrű erdejébe. A gyökerek között kígyózó, murvával felszórt kerti utacskák szinte alagútként hatottak a felettük összeérő lombsátor alatt.
Jól éreztem magam, már nagyon régen nem mozdultam ki szobámból. A hátsó bejárat melletti fűágyást gondosan elkerültem, gyanítom most is puha ott a föld, és forró a talaj, és most is hallani a mélyből jövő harangszót.
Ablakom alatt furcsa kis lábnyomokat őrzött meg a sár, valószínű, a kertben lakó különös élőlények szívesen felmásztak volna ablakomhoz, de nem tudtak felnézni.
Felismertem azt a tavacskához vezető csapást is, ahol a múltkor elém ugrott a félhomályból egy visszataszító, csúf kis emberke, aki mielőtt elkaphatott volna, füstölgő lávacsomóvá változott. Még ma is az az érzésem, valakinek lelkével találkoztam.
Azért, jó dolog, ha van egy kert.
Hallottam, van objektív és szubjektív életérzés. Na ez engem nem is bánt, de nem tudom megérteni ezt a szelekciót. Szerintem csak életérzés van, ami halálunk, illetve dimenzióváltásunk pillanatában megszűnik. Továbblépve ott feltehetően egy életérzéshez hasonló valamit fogunk érezni, amit majd ott nevesítünk, de erre majd ott lesz időnk. Az, hogy egy életérzés mikor objektív vagy szubjektív, egyéni megítélés kérdése.
Szeptember 15. Éjjel.
A minap a házsongárdi temetőben sétáltak gondolataim. Lépdeltem a bedőlt, vén sírok erdejében, felettem susogtak a kortalan fák lombjai, akik évszázadok alatt végignéztek megszámlálhatatlan temetést, és gyászt. A kert mérhetetlen nyugalma elsodort. Egy halk fuvallat megnyitotta a sírhantokat, sorra bukkantak fel a hajdan eltemetettek, a fénytől hunyorgó szemgödrök lassan fordultak az ég felé. A csendet csak egy rigó láthatatlan éneke, és a gazos sírközökben végiglibbenő angyal áldást osztó keze bolygatta meg. Csendesen kezdett ringatni a temető földszaga, és hiába próbáltam jelezni jelenlétemet, nem látott senki.
Pedig szerettem volna beszélni közülük valakivel, mert ahány sírdomb, annyi emberi történet, én meg kizárólag a sajátomat ismerem. De talán jobb is így, mert ha kisül, hogy ők kívánkoznak vissza az én dimenziómba, vagy én akarnék az általuk lakottba átköltözni, csak megkeserítené jelen létemet.
Nem tudom miért- miért nem, de akármin gondolkodom, valahol az elmúlás körül kötök ki. Ha valaki mindig az elmúláson lovagol, azt mondják rá: depressziós. Ha viszont sosem foglalkozik a témával, akkor hülye, akit teljesen váratlanul ér, ha mennie kell. A távozás kötelező gyakorlata a kezdetektől benne van a pakliban, természetes, hogy a halandót ugyanúgy foglalkoztatja, mint az élet. A halál az élet gyakorlatához tartozó fontos epizód, súlya azonos az életével. Aki viszont a létezésnek ezt a fontos motívumát ijesztgetésnek éli meg, valami rémisztő különlegességnek, az vessen magára. Végső fokon az irrealitás is a realitásnak egyik lehetséges formája, arról nem is szólva, ki meri megítélni melyik a helyes.
Ma csendben leereszkedtem a lépcsőfeljárómon, és kiosontam a kertbe.
Sikerült úgy megoldanom, hogy Berta ne vegye észre -gondolom alhatott-, ezidőtájt le szokott dőlni. A gondozatlan, szinte tobzódó kert minden növénye, bokra, és fája egymásba nőtt, jószerivel még a fény sem tudott behatolni a levelek sűrű erdejébe. A gyökerek között kígyózó, murvával felszórt kerti utacskák szinte alagútként hatottak a felettük összeérő lombsátor alatt.
Jól éreztem magam, már nagyon régen nem mozdultam ki szobámból. A hátsó bejárat melletti fűágyást gondosan elkerültem, gyanítom most is puha ott a föld, és forró a talaj, és most is hallani a mélyből jövő harangszót.
Ablakom alatt furcsa kis lábnyomokat őrzött meg a sár, valószínű, a kertben lakó különös élőlények szívesen felmásztak volna ablakomhoz, de nem tudtak felnézni.
Felismertem azt a tavacskához vezető csapást is, ahol a múltkor elém ugrott a félhomályból egy visszataszító, csúf kis emberke, aki mielőtt elkaphatott volna, füstölgő lávacsomóvá változott. Még ma is az az érzésem, valakinek lelkével találkoztam.
Azért, jó dolog, ha van egy kert.
Hallottam, van objektív és szubjektív életérzés. Na ez engem nem is bánt, de nem tudom megérteni ezt a szelekciót. Szerintem csak életérzés van, ami halálunk, illetve dimenzióváltásunk pillanatában megszűnik. Továbblépve ott feltehetően egy életérzéshez hasonló valamit fogunk érezni, amit majd ott nevesítünk, de erre majd ott lesz időnk. Az, hogy egy életérzés mikor objektív vagy szubjektív, egyéni megítélés kérdése.
Szeptember 15. Éjjel.
A minap a házsongárdi temetőben sétáltak gondolataim. Lépdeltem a bedőlt, vén sírok erdejében, felettem susogtak a kortalan fák lombjai, akik évszázadok alatt végignéztek megszámlálhatatlan temetést, és gyászt. A kert mérhetetlen nyugalma elsodort. Egy halk fuvallat megnyitotta a sírhantokat, sorra bukkantak fel a hajdan eltemetettek, a fénytől hunyorgó szemgödrök lassan fordultak az ég felé. A csendet csak egy rigó láthatatlan éneke, és a gazos sírközökben végiglibbenő angyal áldást osztó keze bolygatta meg. Csendesen kezdett ringatni a temető földszaga, és hiába próbáltam jelezni jelenlétemet, nem látott senki.
Pedig szerettem volna beszélni közülük valakivel, mert ahány sírdomb, annyi emberi történet, én meg kizárólag a sajátomat ismerem. De talán jobb is így, mert ha kisül, hogy ők kívánkoznak vissza az én dimenziómba, vagy én akarnék az általuk lakottba átköltözni, csak megkeserítené jelen létemet.
Nem tudom miért- miért nem, de akármin gondolkodom, valahol az elmúlás körül kötök ki. Ha valaki mindig az elmúláson lovagol, azt mondják rá: depressziós. Ha viszont sosem foglalkozik a témával, akkor hülye, akit teljesen váratlanul ér, ha mennie kell. A távozás kötelező gyakorlata a kezdetektől benne van a pakliban, természetes, hogy a halandót ugyanúgy foglalkoztatja, mint az élet. A halál az élet gyakorlatához tartozó fontos epizód, súlya azonos az életével. Aki viszont a létezésnek ezt a fontos motívumát ijesztgetésnek éli meg, valami rémisztő különlegességnek, az vessen magára. Végső fokon az irrealitás is a realitásnak egyik lehetséges formája, arról nem is szólva, ki meri megítélni melyik a helyes.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése