Ezen kérdésen még nem gondolkodtam el eddig, most napokon át járt a fejemben a válasz. Fantasy történetet, egy két mesén kívül nem is írtam soha. Nem mintha nem szeretném ezt a műfajt, mert elkápráztatnak a fantázia színes világában játszódó események, de valahogy nem fordult meg bennem még a gondolata sem. Talán mert híján vagyok az efféle fantáziagazdagságnak. Az is nyilvánvaló, hogy a fantasy történetek írása bizony nem könnyű feladat, mondhatnám időigényes, mert ha az ember hiteles is akar maradni, nagyon bele kell ásnia magát abba a korba, és abba a világba, ahol az általa elképzelt alakok élnek, és az általa megálmodott események folynak.
Az írást annak idején, pusztán csak azért kezdtem el, egy gyermekkori visszaemlékezés sorozattal, hogy az unokáim, déd és ükunokáim majdan megismerhessék felmenőik életét. A háború utáni ötvenes évek szürke, poros, szegényes világát, azt a gyermekkort, amit mi nagyon boldognak éltünk meg, nem úgy, ahogyan most gondolok vissza rá. Visszaemlékezést könnyű írni, hiszen nem kell mást tennie az írónak, csak hitelesen leírni az emlékezetében élő világot. Minden adott, a szereplők, a kor és a sztori is. Az egyik emlék hozza a másikat, szinte végtelen sora volt, és van is még a történeteimnek. Sokan olvasták a novelláskötetemet, a magam korabeliek is, megérintette őket, mert rengeteg hasonlóságot találtak a saját gyermekkori életükkel.
Van a reáltörténeteknek egy másik, általam kedvelt változata, amelyekben a történet többnyire fikció, a szereplők kitaláltak, ám az esemény mindig a mai valóságban játszódik, és a mondanivaló maga inspirálta a megírásukat. Azért a fikció sem egészen igaz, mert minden történetnek van valami valóságalapja, olykor mindössze egy kórházi látogatás a pszichiátria zárt osztályán, vagy egy újsághír.
Ezekben a történetekben már mindent nekem kellett megteremteni, a helyet, a szereplőket, és megálmodni a sztorit, melynek a segítségével kifejthetem a történet mondanivalóját. Szükségem volt hozzá élettapasztalatra, mert a hitelességet így tudtam megőrizni. Igaz az ember már én koromban, annyi mindent látott, és élt át, hogy minden szó mögött már ott van egy esemény is.
Nyitott szemmel és nyitott füllel éltem, mert ilyen volt a természetem, elraktározva mindent, melyek most, a kellő alkalommal a felszínre törnek. Sok mindent láttam és éltem át az életem során. Gyerekként is dolgoztam nyaranta, felnőttként voltam pincér, programozó, banktisztviselő, dolgoztam a nyugati határon egy forgalmas pénzváltó, étterem, büfé aulájában, mint autópálya matricaárus, manapság alkalmanként bébiszitter, sok ember keresztezte életem útját. Mindezek vitték a realitás felé a pennám irányát. Ezekben az írásokban otthon érzem magam. Az olvasóim zöme az érettebb korosztály, ez talán a műfajnak köszönhető.
Vannak írásaim, amelyek története a jövőben játszódik, de az események, az emberek mégsem futurisztikusak, a realitás talaján maradva próbáltam megjósolni azt a jövőt, ami majdan a mai életünk következményeivel lesz terhelt, amit mindannyian sejtünk. Ezeket sem nevezném egészen fantasy történeteknek, bár teljes egészében a fantázia szüleményei.
Összegezve a választ, úgy érzem, hogy csak a reáltörténetekkel tudom kifejezni, leírni mindazt, ami a mai ember mindennapi problémája, kérdése. Az életünk bonyolult kérdéseit talán felvetem ezekkel a realista történeteimmel, de szomorúan konstatálhatom, hogy a válaszokat, a megoldásokat mindezekre, nem találom meg soha.
Az írást annak idején, pusztán csak azért kezdtem el, egy gyermekkori visszaemlékezés sorozattal, hogy az unokáim, déd és ükunokáim majdan megismerhessék felmenőik életét. A háború utáni ötvenes évek szürke, poros, szegényes világát, azt a gyermekkort, amit mi nagyon boldognak éltünk meg, nem úgy, ahogyan most gondolok vissza rá. Visszaemlékezést könnyű írni, hiszen nem kell mást tennie az írónak, csak hitelesen leírni az emlékezetében élő világot. Minden adott, a szereplők, a kor és a sztori is. Az egyik emlék hozza a másikat, szinte végtelen sora volt, és van is még a történeteimnek. Sokan olvasták a novelláskötetemet, a magam korabeliek is, megérintette őket, mert rengeteg hasonlóságot találtak a saját gyermekkori életükkel.
Van a reáltörténeteknek egy másik, általam kedvelt változata, amelyekben a történet többnyire fikció, a szereplők kitaláltak, ám az esemény mindig a mai valóságban játszódik, és a mondanivaló maga inspirálta a megírásukat. Azért a fikció sem egészen igaz, mert minden történetnek van valami valóságalapja, olykor mindössze egy kórházi látogatás a pszichiátria zárt osztályán, vagy egy újsághír.
Ezekben a történetekben már mindent nekem kellett megteremteni, a helyet, a szereplőket, és megálmodni a sztorit, melynek a segítségével kifejthetem a történet mondanivalóját. Szükségem volt hozzá élettapasztalatra, mert a hitelességet így tudtam megőrizni. Igaz az ember már én koromban, annyi mindent látott, és élt át, hogy minden szó mögött már ott van egy esemény is.
Nyitott szemmel és nyitott füllel éltem, mert ilyen volt a természetem, elraktározva mindent, melyek most, a kellő alkalommal a felszínre törnek. Sok mindent láttam és éltem át az életem során. Gyerekként is dolgoztam nyaranta, felnőttként voltam pincér, programozó, banktisztviselő, dolgoztam a nyugati határon egy forgalmas pénzváltó, étterem, büfé aulájában, mint autópálya matricaárus, manapság alkalmanként bébiszitter, sok ember keresztezte életem útját. Mindezek vitték a realitás felé a pennám irányát. Ezekben az írásokban otthon érzem magam. Az olvasóim zöme az érettebb korosztály, ez talán a műfajnak köszönhető.
Vannak írásaim, amelyek története a jövőben játszódik, de az események, az emberek mégsem futurisztikusak, a realitás talaján maradva próbáltam megjósolni azt a jövőt, ami majdan a mai életünk következményeivel lesz terhelt, amit mindannyian sejtünk. Ezeket sem nevezném egészen fantasy történeteknek, bár teljes egészében a fantázia szüleményei.
Összegezve a választ, úgy érzem, hogy csak a reáltörténetekkel tudom kifejezni, leírni mindazt, ami a mai ember mindennapi problémája, kérdése. Az életünk bonyolult kérdéseit talán felvetem ezekkel a realista történeteimmel, de szomorúan konstatálhatom, hogy a válaszokat, a megoldásokat mindezekre, nem találom meg soha.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése