Tölgyfák

Csak nézem a messzi, megnyugodott tájat,
Csodálva, bámulva távoli tölgyfákat.
Hogy lehet képes egy már elveszett élet,
Kihajtani újra, hódolni a fénynek?

Vagy a tövükben ott csordogáló patak,
Mely táplálja őket, hálátlan feladat…
Hogyan lehet képes felolvadni jégből,
És újra csobogva mesélni a szépről?

Mi adhat még erőt harcolni és élni,
Kitől kaphatsz csókot, ha nem mersz már kérni?
Tán két elcsukló hang szólhat egy szebb sorsról?
Tán két halott sóhaj támaszt fel a porból?

Hát én már meghaltam, lelkem mélyre süllyed,
Sötét fertő alján tétlen meddig ülhet?
Jöjj el másik felem, legyünk egy egésszé,
Ébredve a télből, tavaszi szellővé!