2014. április 30., szerda

EGY DEBIL FELJEGYZÉSEI 4.rész

with 0 Comment


Hogy mennyi műanyagot zabáltatnak meg az emberrel!
Ha egy régi személy feltámadna, hát egy hét alatt belepusztulna ezekbe az ételekbe, és csak  sajnálkoznánk, hogy szegény pára, ezért kár volt feltámadni. A feltámadás, és a letámadás között marha nagy a különbség. A feltámadás, egy emelkedett történés, a letámadás viszont egy aljas  szándékból történő durva tett. Letámadóval már találkoztam, feltámadottal viszont még soha.
Biztos különös érzés lehet feltámadni, megüdvözülten kóvályogni a koszos járdákon, mélyen beszívni, a sír dohos levegője után az emberek bűzét, és ordítani a napfényben, hogy heuréka, marharépa, már megint élek, és ebbe megint bele fogok halni. Hát… ha belegondolok, nem is csábít igazán a feltámadás…

Persze egy viharnak ez másként csapódik le, mert az időnként feltámad, majd eltűnik, és kezdi elölről. Erre van programozva, mondhatnám munkaköri kötelesség. Bennem is szoktak viharok dúlni, olykor, olykor felrohan a fejemben az adrenalin, és akkor függöny. Hogy mi van a függöny mögött azt mindig szoktam tudni, aztán ha elé kerülök megint, elfelejtem. Így csak találgatni tudnék, aminek nincs értelme.
Ugye.

Szeretek gyakran zsombékokba ólálkodni, megfigyelni, hogy egy béka vagy csibor mit csinál, és közben mikre gondol, de még sosem tudtam rájönni.  Nem hiszem, hogy összetett agyműködésű lények, bár nem tudom megítélni innen emberbőrben nézve, mert ők is úgy lehetnek, mint például én, nekem mindig az a nagydolog, ami engem közvetlenül érint. Van, hogy úgy érint meg valami, hogy mutató ujjával akkorát bök rajtam, hogy behorpadok, ezek rohadt perceim szoktak lenni, de semmi nem tart örökké, és ez erőt ad az elviseléséhez.

Az ember bátorsága és józan esztelensége mindig le tud nyűgözni. Például egy vadász, aki sportolónak tekinti magát, fogja a puskáját, és megtámad lesből egy fegyvertelen állatot. Jól belelő, az meghal. Ő meg örül, hogy milyen ügyes volt. Pedig még éhségre sem hivatkozhat, csak örömet okoz neki a halál. A műanyag mindenhatókám, aki eldöntheti mi élhet, és mi nem.
Hát, ez a nagyképűség teteje. De ha egy hasonló szarházi állítólag véletlenül beledurrant az ő seggébe, mekkora ügyet csinál belőle! hetekig nem tud ülni, megtanul hason menni, és fájdalom, nem tudja mutogatni hatalmas sérülését a látogatóknak, mert nem ildomos helyen van. Ha szemből éri a találat, azt onnan tudni, hogy szoprán hangfekvésben meséli el balesetét. Nem tudja ezek után hogy öltözzön, mert férfinek nő, nőnek férfi, egyéb kategória meg ruhaviseletben nincs.
Kénytelen egy sztájliszthez fordulni,- nem tudom hogy írják, na meg nem is érdekel, hátha tud valami tanácsot adni, na meg nagyon divatos meg elegáns egy ilyen művésszel értekezni. Mi minden marha szót átveszünk, a titkárnő – asszisztens, a képviselő – szenátor, a fuvaros a speditőr, most más nem jut eszembe. Mórikálunk és pöszögünk, a fényképész a paparadzó, aztán valójában  fingunk nincs, miről van szó. Lehet, hogy a női fotós a mamaradzó? Ahogy a tizenkilencedik századi nyelvújítók kitalálták többek között, hogy a pacsirta, bilcsirta. Persze nem vette át a köznyelv ezt a marhaságot, maradt a pacsirta, és a barázdabillegető. Most is brillírozott a Tudományos Akadémia, olyan szó – elválasztási szabályokat alkotott, hogy eltöri a nyelvünket, és fülbe vág.  Valamit nekik is kell, tudományosan produkáljanak a havi fizetésükért. Marha nagy zavarban lennék, ha egyszer találnék egy olyan embert, aki nem cselekszik. Hiába. A szemesnek áll a világ, vaknak csak a füle – mondják a népek, és van is benne igazság.

Azért egyszer gőzhajóznék a Száván. Csak méltóságteljesen szelném a habokat, hallgatnám a  ködkürt rekedt tülkölését, a mellettünk lassan elhömpölygő vizet, beleképzelve díszes mazsoretteket, meg asszisztenseket. Lelógatnám a kezemet, élvezném a hűs víz simogatását, és   gyermekdalocskákat énekelgetnék, bár most így hirtelen egy sem jut eszembe.

Ma, átkozottul el vagyok fáradva, nem is igazán tudom miért. Az időre gyanakszom, aztán vagy igaz, vagy nem, de a tényen nem változtat. A tények amúgy vannak, az én véleményemtől függetlenül, egyet tehetek, hogy tudomásul veszem őket. Csak ülünk a csónakban, egymás mellett, énekelgetünk, aztán lecsap a fehér madár, hangtalanul és hihetetlen gyorsasággal. Felkap egyet az ücsörgők közül, és csak a hűlt helyét hagyja a sorban. A csónak zavartalanul ringatózik tovább, észre sem vett senki – semmit, szól tovább a dal, zárul a sor.  Lassan kicserélődnek a csónakázók, de minden zavartalanul megy tovább. Hát miért ne menne tovább? Ki a frászt érdekel, hogy lassan fogyunk, elfogyunk és kicserélődünk? Csak a folyamat lehet fontos, az meg cserealakokkal is  zavartalanul is megoldható. Aztán ők is cserélődnek, és ez így megy a végtelenségig, csak a dal ugyanaz.
Meg a csónak. 




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.