Elvakítottan

Megfordult burkában az éj.
A lét nyüszít, sír, behálóz.
Bolyhos fényt sző a holdkaréj
minden kutyaugatáshoz.

Mentenénk a menthetetlent.
Lázadunk, bár nincs már erőnk
tavaszt álmodni idelent
avartűzben őszdelelőn,

S várni, újra várni, bármit
ígér is elvakítottnak
koncként egy bűntelen holnap,

hogy játsszon színlelt vakságot.
Hiába. Ki hajnalt látott,
Hite Istenig világlik.