Kálvária

Öreg, arany fénypászmás
templomban
lesi lépteim a csend.
Irigyen nyúl utánam porcica
mancsaival a magány.
A falak beszélnek hozzám
élő és holt nyelveken
Beszédük csupa éhes gyarlóság
panasz és emlék és éles valóság
múltszilánk.
Álcázott freskók lesik mennyei
magasságukból az ismeretlen
jövevényt, felmérik a bibliai
restaurátor hitét.
Remegő gyertya ontja
viaszos lávaként bús
könnyeit, megpecsételve
ősi oltárterítő sorsát
Az idő megfáradt szúként perceg,
keresve a kiutat a
megkopott aranyborítás
kupolái alól
a sarokban odahajított
bíborszín stólák hevernek
mint önbíráskodó hit által
elpusztított testek.