- Nagymama, tudom, a szíved szakad meg ha felnézel arra a
berámázott képre. Igazi példakép volt Ő. Milyen boldog pár lehettetek és mennyi
szépet hallottam nagytatáról… Meséld el, kérlek! Ha menni kellett, mert akár
ostoba kötelesség is hívta - gondolok itt az első nagy világégésre -, biztosan
nem a boldogságtól dalolva, de tette a dolgát. Hat esztendei - kimondani is sok
-, tényleges szolgálat után, a fél világot megkerülve gyalogolt haza.
Szolgálat... Miféle szolgálat? Kit és mit szolgált? Használt-e az ügy bárminek,
vagy bárkinek? Ennek, ekkora időtávlatból már rég nincs jelentősége. Olvasva
kicsi lányához fogságban keltezett levelét, ami valamely csoda folytán tábori,
vagy fogolypostával - azt sem tudom mi illik ide -, hazaérkezett nem tudok
vissza nem tekinteni. Azon a hideg, rideg helyen, legtávolabbi északkeleten is
ott dobogott családja körében szíve. Apu mesélte, hogy nyaranta papírmaséból
domborzati térképet készített szemléltető eszköznek, hogy a diákok ne csak egy
nehezen értelmezhető, két dimenziós jelrendszerben láthassák a tér képét, hanem
értelmezni is tudják. Nem rokkant bele a kényszernyugdíjazásba, kezeit sem
fonta karba. Követni valóan mélységes hittel szolgált. Bár én boldogulnék el
csak negyed annyira a manuálokon mint ő, máris nem klimpírozás lenne. A város
minden orgonáját művészi szinten szólaltatta meg, de tudomásom szerint
törzshelye - ha lehet ilyet mondani, bár miért ne -, a Premontrei templom
maradt. Tudod nagymama, apu ugyan sokat mesélt, de nekem az a keserves ősz
piszkálja gondolataimat. Mi történhetett, hogyan történhetett?
- Akkoriban, a tanítói képesítés, majd az azt követő katona
szolgálat automatikusan maga után vonta a tartalékos tiszti rendfokozat
adományozását. Gyermekem, soha nem gondoltam, hogy valaha hasznát, vagy
haszontalanságát venné a cafrangnak. Akkor is voltak ám szabályok, életkora
szerint már be sem lehetett volna hívni. De hát…a háború, mindent felülírt.
Azok közül, akik ott voltak vele, sokan meséltek. Látták, de abból a káoszból,
ami előbb a városközpontot, aztán egész Nagyváradot eluralta, nekem is csak
halványan rakható össze, mégis markáns egységbe értelmezhető kép rakódott ki.
Egy jóindulatú bajtárs szava örökre megmaradt bennem… Igen, ahogy mondtad, alig
tudok felnézni a kettőnk képére, de rögtön ellent is kell mondanom magamnak,
mert a tekintetemet elvonni sem bírom. Előbb a bevonulásra kapott parancsot.
Azt hittük, ilyesmi nem következhet be, de nem lázongott. Egy kofferbe rakta
azt, amire úgy gondolta szükség lehet és ment a parancs szerint, ahogy szíve
diktálta. Én elkísértem, akkor még keresztanyáddal, és soha többé nem láttam.
Amint hallottam, mondhatni pillanatok alatt lett szakaszparancsnok. Nem hiszem,
hogy el tudod képzelni azt a feszült helyzetet. Valaki mesélte, hogy egy
bizonyos parancs odaüvöltése után, bajtársainak annyit mondott, hogy végük van.
Sajnos igaza lett… Ezt a kérdést nem bírom már boncolgatni. A mikéntjét,
miértjét sem... Fogd és olvasd te is el te is, amit a legnagyobb
unokatestvérednek odaadtam, mielőtt az élet ismeretlen útjaira indult. Legyen
élete világító fáklyája e kis megemlékezés ismeretlen drága jó nagyapátok
lelkületéből, melyből legtöbbet ő örökölt.
- Olvasom, Nagymama.
„1944. október 12 – 1970. július 26.
Áldozat
Szeretet nélkül nincs áldozat,
áldozat nélkül nincs szeretet.
Lehajtott fejjel térdelt, alázatos testtartással, míg
tekintete öntudatlanul siklott tova kikopott kőkockák öreg vonalain. Lelke
magába merülten beszélgetett azzal, kiben egyedül bízhatott e megrázó
percekben.
- Te láttál ifjú erőmben is kezedbe fogódzva, élettársam
választásánál is akaratod szerint indulva egész együttes életünkön és melletted
maradva... Tudom Uram, hogy szenvedés szükséges az élet leéléséhez, hogy a
kínzó ellentétekből és fájó tapasztalatokból kikristályosodjék, s egyensúlyba
kerüljön a lélek, a harmonikus öregség... Tudom... De a terhet oly régen
viselem és olyan nehéz - föltekintett a töviskoszorús Krisztus fejre komoly,
megértő tekintettel - nem panaszképpen mondom, nem is hogy emlékeztesselek rá,
a Te tudásod előtt feledésbe nem mehet semmi, csak jól esik ebben a percben még
egyszer átfutni rajta. Láttad elindulásunkat, áldásodat adtad otthonunkra,
melyet olyan hamar megtépett az előző világháború véres zivatara. Láttál sírva
búcsút venni, virágos katonavonatra ülni, ágyútűzben, betegágyon, testi
szükségeket panasz nélkül elszenvedni. Láttál fogságban, kínzó vágyban, évekig
tartó sóvár várakozásban, végül boldog egybeforradásban. Nehéz volt Uram a
próba, de panasztalan maradt ajkam a legnehezebb pillanatokban is, ezért
százszorosan értékes lett engedelmes, alázatos az örömök napjaiban. Láttad Uram
benépesedni a fészket, öt gyermek fehér lelkét tarthattam karomban. Idegen
uralom alatt elviselhetetlenül nehézzé vált az élet és annak minden gondja.
Gyötrelmes megalázások, fájdalmas ütések, töprengő aggodalmak kínoztak. A népes
család eltartása és fenntartásának gondja megrabolta éjjeleimet, aláásta egészségemet,
gyengítette munkakedvemet. Zúgolódó szót nem hallottál tőlem Uram, csak
elpanaszoltam Neked, mint jó atyámnak azt ami fájt, megsebzett, földhöz vágott,
tövisként szúrt és elerőtlenített. Csüggedni nem csüggedtem, hittem, bizalmam
meg nem rendült akkor sem, mikor az önkény kedvteléséből útra dobott kenyér
nélkül, Te öt gyerekkel megsegítettél Uram. Rendeltél kenyeret, segítőket,
velünk érzőket. Szűkös volt a kenyér, de felnőttek ezen és a Te igéden. A Te
hótiszta kenyereden nőttek fel gyermekeink. Boldogan térdeltem közöttük, lelkem
égig röpült édes boldogságban mikor együtt járultunk a Te lakomádhoz. Katona
fiaimat elvitte a harctér, levente gyermekemet elhurcolták, s engem öreg fejjel
behívtak katonai szolgálatra. Magamért nem kérlek, a fiaimért remegek, menekülő
feleségem, leányaim sorsa aggaszt, őket féltem... Uram, mentsd meg őket ostorod
tüzes csapásaitól, emeld védő karjaidba, terjeszd föléjük oltalmadat! Ha
sújtani akarsz, boldog meleg fészkünket felékesíteni, Uram, hadd legyek én az
áldozat! Máskor is a magam fizikai erőfeszítése, lelki kínja árán tartottam
távol tőlük a megpróbáltatások súlyát, most is felajánlom, átadom magam értük.
Fogadd el Uram ezt a forrón szerető szívet, fogadd el szeretteimért!
Megenyhülten állt fel és ment ki a templomból az öreg
katona, biztos kezekbe, megbízható helyre tette le övéi sorsát, most már jöhet
bármi. Szentáldozás alatt lehajolt hozzá az égi szeretet, elfogadta az
áldozatát. Olyan biztosan érezte ezt, olyan határozottan tudta, hogy lelke
teljesen megenyhült a földi gondoktól.
Csapatánál idegen katonaságot, német parancsnokot talált.
Sem nyelvük, sem szívük nem értette egymást. Az alá-és fölé rendeltség
megoldott mindent, ellenvetés nélkül. Szigorú parancsot bízott a tizenkét öreg
katonára, fel kell robbantani a Körös hídját azonnal, percek alatt. A világ
fordult meg velük. A parancs húsukba vágott, mintha szétszakadt volna keblükben
a szív. Az öreg katona megsimogatta a híd párkányát. Ezen hídon hozta át
először, karonfogva fiatal feleségét, ezen a hídon tolták később boldogan a
gyerekkocsit, ezen a hídon nézte gyönyörködve apró gyermekeit, amint kézen
fogva, áhítatos arccal mentek a templomba. Ezen a hídon kísérte át édesapja
koporsóját, itt mentek házasságuk huszonöt éves évfordulóját megáldani. Ezen a hídon
vitte át kislányát a kórházba és legutóbb ezen a hídon mentek ki az állomásra
az ő gyermekei, szép szál katona fiai... Ez a híd lelkében ott volt, bárhol
járt, s haza gondolt, vagy elindult a Körös partjai felé. Itt érezte az otthon
melegét, örömeit, s az élet minden kínját, amit adott neki. Ezt a hidat kellene
felrobbantani.
Gondolkodni, s cselekedni háborúban élet-halál kérdése. Ez
villant át agyán, s mindaz, ami őt a többiekhez, őket egymáshoz, s a kiadott
parancshoz köti. Érezte társai megrendültségét, tanácstalanságát s azt, hogy
mindnyájan egyre gondolnak… Ellenállni, ellenállni, amíg lehet. Ösztönösen, a
tudatuk alatt, szinte egyszerre határoztak, a híd nem pusztulhat el önnön kezük
által… Egymásért, együtt kell cselekedni, húzni az időt, amíg lehet. Az idő
felgyorsult körülötte, a németek sürgetése, a parancs, aminek érezte sorsa
végzetes beteljesülését tovább erősítette lelkébnen imába foglalt végső
elhatározását, s szeretteire gondolt…
Dühös kiabálások riasztották fel gondolataiból. Motorzúgás, ajtócsapkodások
közt egy kisebb csapat zárta körbe őket a német seregből. Gyors izgatott heves
beszédjüket jóformán meg sem érti, szinte csak a mutogatásaikból vette ki, hogy
a hídért haragszanak, lármáznak...
Szigorú vezényszóval sorba állítják őket, az öreg magyar
katonákat, s mielőtt jóformán megértenék miért és miről van szó, eldördül a
végzetes sortűz... Megfordult vele a világ,- vagy ő fordította meg azt- s földre hullt.
Átszellemült fény suhant át arcán az ég felé, mintha utolsó szavaival Istennek
mondana köszönetet. Meghallgattad imámat Uram, elfogadtad családomért aggódó
szívem szerető áldozatát.”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése