Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. április 30., szerda

Utolsó névsorolvasás 1.rész

with 0 Comment





- Nagymama, tudom, a szíved szakad meg ha felnézel arra a berámázott képre. Igazi példakép volt Ő. Milyen boldog pár lehettetek és mennyi szépet hallottam nagytatáról… Meséld el, kérlek! Ha menni kellett, mert akár ostoba kötelesség is hívta - gondolok itt az első nagy világégésre -, biztosan nem a boldogságtól dalolva, de tette a dolgát. Hat esztendei - kimondani is sok -, tényleges szolgálat után, a fél világot megkerülve gyalogolt haza. Szolgálat... Miféle szolgálat? Kit és mit szolgált? Használt-e az ügy bárminek, vagy bárkinek? Ennek, ekkora időtávlatból már rég nincs jelentősége. Olvasva kicsi lányához fogságban keltezett levelét, ami valamely csoda folytán tábori, vagy fogolypostával - azt sem tudom mi illik ide -, hazaérkezett nem tudok vissza nem tekinteni. Azon a hideg, rideg helyen, legtávolabbi északkeleten is ott dobogott családja körében szíve. Apu mesélte, hogy nyaranta papírmaséból domborzati térképet készített szemléltető eszköznek, hogy a diákok ne csak egy nehezen értelmezhető, két dimenziós jelrendszerben láthassák a tér képét, hanem értelmezni is tudják. Nem rokkant bele a kényszernyugdíjazásba, kezeit sem fonta karba. Követni valóan mélységes hittel szolgált. Bár én boldogulnék el csak negyed annyira a manuálokon mint ő, máris nem klimpírozás lenne. A város minden orgonáját művészi szinten szólaltatta meg, de tudomásom szerint törzshelye - ha lehet ilyet mondani, bár miért ne -, a Premontrei templom maradt. Tudod nagymama, apu ugyan sokat mesélt, de nekem az a keserves ősz piszkálja gondolataimat. Mi történhetett, hogyan történhetett?
- Akkoriban, a tanítói képesítés, majd az azt követő katona szolgálat automatikusan maga után vonta a tartalékos tiszti rendfokozat adományozását. Gyermekem, soha nem gondoltam, hogy valaha hasznát, vagy haszontalanságát venné a cafrangnak. Akkor is voltak ám szabályok, életkora szerint már be sem lehetett volna hívni. De hát…a háború, mindent felülírt. Azok közül, akik ott voltak vele, sokan meséltek. Látták, de abból a káoszból, ami előbb a városközpontot, aztán egész Nagyváradot eluralta, nekem is csak halványan rakható össze, mégis markáns egységbe értelmezhető kép rakódott ki. Egy jóindulatú bajtárs szava örökre megmaradt bennem… Igen, ahogy mondtad, alig tudok felnézni a kettőnk képére, de rögtön ellent is kell mondanom magamnak, mert a tekintetemet elvonni sem bírom. Előbb a bevonulásra kapott parancsot. Azt hittük, ilyesmi nem következhet be, de nem lázongott. Egy kofferbe rakta azt, amire úgy gondolta szükség lehet és ment a parancs szerint, ahogy szíve diktálta. Én elkísértem, akkor még keresztanyáddal, és soha többé nem láttam. Amint hallottam, mondhatni pillanatok alatt lett szakaszparancsnok. Nem hiszem, hogy el tudod képzelni azt a feszült helyzetet. Valaki mesélte, hogy egy bizonyos parancs odaüvöltése után, bajtársainak annyit mondott, hogy végük van. Sajnos igaza lett… Ezt a kérdést nem bírom már boncolgatni. A mikéntjét, miértjét sem... Fogd és olvasd te is el te is, amit a legnagyobb unokatestvérednek odaadtam, mielőtt az élet ismeretlen útjaira indult. Legyen élete világító fáklyája e kis megemlékezés ismeretlen drága jó nagyapátok lelkületéből, melyből legtöbbet ő örökölt.
- Olvasom, Nagymama.

„1944. október 12 – 1970. július 26.
Áldozat
Szeretet nélkül nincs áldozat,
áldozat nélkül nincs szeretet.
Lehajtott fejjel térdelt, alázatos testtartással, míg tekintete öntudatlanul siklott tova kikopott kőkockák öreg vonalain. Lelke magába merülten beszélgetett azzal, kiben egyedül bízhatott e megrázó percekben.
- Te láttál ifjú erőmben is kezedbe fogódzva, élettársam választásánál is akaratod szerint indulva egész együttes életünkön és melletted maradva... Tudom Uram, hogy szenvedés szükséges az élet leéléséhez, hogy a kínzó ellentétekből és fájó tapasztalatokból kikristályosodjék, s egyensúlyba kerüljön a lélek, a harmonikus öregség... Tudom... De a terhet oly régen viselem és olyan nehéz - föltekintett a töviskoszorús Krisztus fejre komoly, megértő tekintettel - nem panaszképpen mondom, nem is hogy emlékeztesselek rá, a Te tudásod előtt feledésbe nem mehet semmi, csak jól esik ebben a percben még egyszer átfutni rajta. Láttad elindulásunkat, áldásodat adtad otthonunkra, melyet olyan hamar megtépett az előző világháború véres zivatara. Láttál sírva búcsút venni, virágos katonavonatra ülni, ágyútűzben, betegágyon, testi szükségeket panasz nélkül elszenvedni. Láttál fogságban, kínzó vágyban, évekig tartó sóvár várakozásban, végül boldog egybeforradásban. Nehéz volt Uram a próba, de panasztalan maradt ajkam a legnehezebb pillanatokban is, ezért százszorosan értékes lett engedelmes, alázatos az örömök napjaiban. Láttad Uram benépesedni a fészket, öt gyermek fehér lelkét tarthattam karomban. Idegen uralom alatt elviselhetetlenül nehézzé vált az élet és annak minden gondja. Gyötrelmes megalázások, fájdalmas ütések, töprengő aggodalmak kínoztak. A népes család eltartása és fenntartásának gondja megrabolta éjjeleimet, aláásta egészségemet, gyengítette munkakedvemet. Zúgolódó szót nem hallottál tőlem Uram, csak elpanaszoltam Neked, mint jó atyámnak azt ami fájt, megsebzett, földhöz vágott, tövisként szúrt és elerőtlenített. Csüggedni nem csüggedtem, hittem, bizalmam meg nem rendült akkor sem, mikor az önkény kedvteléséből útra dobott kenyér nélkül, Te öt gyerekkel megsegítettél Uram. Rendeltél kenyeret, segítőket, velünk érzőket. Szűkös volt a kenyér, de felnőttek ezen és a Te igéden. A Te hótiszta kenyereden nőttek fel gyermekeink. Boldogan térdeltem közöttük, lelkem égig röpült édes boldogságban mikor együtt járultunk a Te lakomádhoz. Katona fiaimat elvitte a harctér, levente gyermekemet elhurcolták, s engem öreg fejjel behívtak katonai szolgálatra. Magamért nem kérlek, a fiaimért remegek, menekülő feleségem, leányaim sorsa aggaszt, őket féltem... Uram, mentsd meg őket ostorod tüzes csapásaitól, emeld védő karjaidba, terjeszd föléjük oltalmadat! Ha sújtani akarsz, boldog meleg fészkünket felékesíteni, Uram, hadd legyek én az áldozat! Máskor is a magam fizikai erőfeszítése, lelki kínja árán tartottam távol tőlük a megpróbáltatások súlyát, most is felajánlom, átadom magam értük. Fogadd el Uram ezt a forrón szerető szívet, fogadd el szeretteimért!
Megenyhülten állt fel és ment ki a templomból az öreg katona, biztos kezekbe, megbízható helyre tette le övéi sorsát, most már jöhet bármi. Szentáldozás alatt lehajolt hozzá az égi szeretet, elfogadta az áldozatát. Olyan biztosan érezte ezt, olyan határozottan tudta, hogy lelke teljesen megenyhült a földi gondoktól.
Csapatánál idegen katonaságot, német parancsnokot talált. Sem nyelvük, sem szívük nem értette egymást. Az alá-és fölé rendeltség megoldott mindent, ellenvetés nélkül. Szigorú parancsot bízott a tizenkét öreg katonára, fel kell robbantani a Körös hídját azonnal, percek alatt. A világ fordult meg velük. A parancs húsukba vágott, mintha szétszakadt volna keblükben a szív. Az öreg katona megsimogatta a híd párkányát. Ezen hídon hozta át először, karonfogva fiatal feleségét, ezen a hídon tolták később boldogan a gyerekkocsit, ezen a hídon nézte gyönyörködve apró gyermekeit, amint kézen fogva, áhítatos arccal mentek a templomba. Ezen a hídon kísérte át édesapja koporsóját, itt mentek házasságuk huszonöt éves évfordulóját megáldani. Ezen a hídon vitte át kislányát a kórházba és legutóbb ezen a hídon mentek ki az állomásra az ő gyermekei, szép szál katona fiai... Ez a híd lelkében ott volt, bárhol járt, s haza gondolt, vagy elindult a Körös partjai felé. Itt érezte az otthon melegét, örömeit, s az élet minden kínját, amit adott neki. Ezt a hidat kellene felrobbantani.
Gondolkodni, s cselekedni háborúban élet-halál kérdése. Ez villant át agyán, s mindaz, ami őt a többiekhez, őket egymáshoz, s a kiadott parancshoz köti. Érezte társai megrendültségét, tanácstalanságát s azt, hogy mindnyájan egyre gondolnak… Ellenállni, ellenállni, amíg lehet. Ösztönösen, a tudatuk alatt, szinte egyszerre határoztak, a híd nem pusztulhat el önnön kezük által… Egymásért, együtt kell cselekedni, húzni az időt, amíg lehet. Az idő felgyorsult körülötte, a németek sürgetése, a parancs, aminek érezte sorsa végzetes beteljesülését tovább erősítette lelkébnen imába foglalt végső elhatározását, s szeretteire gondolt…
Dühös kiabálások riasztották fel gondolataiból. Motorzúgás, ajtócsapkodások közt egy kisebb csapat zárta körbe őket a német seregből. Gyors izgatott heves beszédjüket jóformán meg sem érti, szinte csak a mutogatásaikból vette ki, hogy a hídért haragszanak, lármáznak...
Szigorú vezényszóval sorba állítják őket, az öreg magyar katonákat, s mielőtt jóformán megértenék miért és miről van szó, eldördül a végzetes sortűz... Megfordult vele a világ,- vagy ő  fordította meg azt- s földre hullt. Átszellemült fény suhant át arcán az ég felé, mintha utolsó szavaival Istennek mondana köszönetet. Meghallgattad imámat Uram, elfogadtad családomért aggódó szívem szerető áldozatát.”




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.