A zátony

Nyolc éve éldegélt a szírt tetején. Amikor fiatalon és bohón, vagy kevésbé fiatalon, de felelőtlenül  egy hajókirándulásba indult, még azt sem kérdezte meg, mi az útirány. Három hét után, a gyönyörű, sötétkék tengert koromfekete hullámok lepték el. A hajó megbillent, ő fölrepült a fedélzetről. Még látta, amint a kisebb város nagyságú óriáshajó úgy süllyed el, akár egy kavics. Az utasok mentéséről szó sem lehetett.
Napok múlva tért magához, akkor még nagyon fázott új lakhelyén, egy fehér virágokkal borított sziklazátony tetején. Ha az oldalára repült volna, vége...
Rengetegszer átkémlelte a környéket, sehol semmilyen viszonyítási pontot nem látott, sajnos a csillagászatban járatlan volt. Tökéletesen látta, hogy a meredek fal alján hátborzongató vízmozgások morajlanak. Állandóan abban reménykedett, hogy végre-valaha arra úszik az őt majdan megmentő hajó, de persze csak madarak és az a fehér virág éltek ott.
Tojáson és a madárhúson élt egy kézilabda pályányi sík területen, aminek nagyjából a közepén egy meder mindig felfogott annyi esővizet, hogy szomját olthassa.
Sosem értette meg, hogy a katasztrófa napján miért vette fel a mentőfelszerelést, ami újabban sátrat, kötelet is tartalmaz. Nem adtak riadójelzést, de így lekötelezhette alaposan sátrát és magát is, mert néha igen erős szelek jártak.
Azt mondják, mindent meg lehet szokni, vagy majdnem mindent, s már nem esett nehezére azon a szűk területen élni, pedig hónapokig rettegett, majd megszokta a magányt.
A kabinban felejtette telefonját, semmilyen segélyhívót nem használhatott. Igaz, egy-két nap alatt lemerült volna, de talán megmentik... Az elején meglepte, hogy a hajót senki sem kereste, később a tenger nyugodt sötétkékjét egész nap elnézte volna. Sokszor vágyott mély fejest ugrani, vonzotta a nagy víz, ám visszamászni sem tudott volna és lent valószínűleg az örvény beszívja.
Az első nagy vihar másfél év után lepte meg, szinte zátonya tetejéig csaptak fel a hullámok. Akkor, ha nincs bekötve, bizonyosan elnyeli az óceán.
Abban az évben teljesen húsevő lett, mert a hóvirágszerű növénykéket letépte a hullámverés. Már csendesedett a szél, amikor a távolban meglátott egy hajót. Nem intett olyan körülmények között, csak figyelte, ahogy szinte ugyanúgy fordítja orrára és nyeli el a tenger, mint az övékét. Három órával később kitisztult, a nap hét ágra sütött és úgy nézett ki, mintha soha nem lett volna vihar, hajó és katasztrófa.
A tiszta vízbe mélyen besütöttek a sugarak, de semmit nem látott. Kezdte felfogni, hogy talán egy Mont Blanc magasságú hegy csúcsán éldegél, ahová egyébként soha nem juthatott volna fel. A madárvijjogást is úgy megszokta, hogy nélküle már pihenni sem tudott volna. Részben nappal aludt, mert az őrséget csak így tudta egy személyben éjjel-nappalra felosztani...
A hatodik évben, szinte ugyanott következett be a harmadik süllyedés, pedig valamivel csendesebben hömpölygött az a nagy víz... A szemei tengerészszemek lettek. Igaz, nem tudom, hogy a tengerészek szemei le-fel járnak-e a hullámok után, de az övéi követték a víz mozgását, már csak így tudott nézni. Nem ijesztette meg a több egymásutánt követő katasztrófa. Örült és igyekezett boldog maradni. Bár, ha pingvinek, vagy fókák éltek volna ott, akkor talán barátságot köt velük. De azok sem kutyák, állítólag más állattal nem lehetséges...
Ez a sziklasziget meleg égövi környezetben magasodott. A teljesen talajtalan tetejéről bámulta a láthatárt, majd becsukta szemeit és elkezdett gondolkodni. Vajon hol lenne jobb leélni az életet, a vízben, egy nagy hajón, vagy a szárazföldön? Századszorra is arra a következtetésre jutott, hogy a szárazföldön, egy nagyvárosban, ahol sok ember él.
Máskor megnyugodott, de azon a délutánon furcsa zajt hallott, olyasmit, mintha a fürdőkádban leeresztenék a vizet. Kinyitotta szemeit. Eltűnt az a csodálatos kékség, a víz, a habok, a sirályok, minden. Egy végeláthatatlan hegyláncolat legmagasabb csúcsán ült. Akármerre nézett, sehol sem fejeződött be a gerincek, csúcsok serege. Megijedt. Nem tudta hová tűnt a víz, másrészt azt, hogy hogyan fog ő onnan lejutni? Ha sikerül, szikláról sziklára, mi módon ér el a ki tudja milyen messze fekvő kontinensig?
Egyszerre dübörgést hallott, mint amikor törik a betont, meglátta amint körben, minden irányból szürkén és szenvtelenül áramlik felé a rövid időre valahová eltűnt tenger.
Olyan messziről nem lehet pontosan felbecsülni, de látta, a bárányfelhők alját érinteti az ár. Érzése szerint az eltűntnél több víz kerül a hegyláncolat mederbe, hogy újra maga alá temesse a gyönyörű csúcsokat.
Nem volt kegyelem, közeledett! Most belőle lesz "hajó", gondolta és egy pillanatra elcsodálkozott, mert a száraz hegytenger-meder alján sehol nem látott elsüllyedt roncsokat...
A víz kérlelhetetlenül magával rántotta. Nem vett levegőt, az orrát szerette volna befogni, de az ár össze-vissza rángatta.

- Uram, keljen fel! Annyit ivott az este, hogy valaki segélyt kért a felső fedélzetről. Egy orvos egész éjjel figyelte, mindenféle gyógyszereket injektált magába. Mi kérem - nagy tisztelettel mondom, mert nálunk az utas az úr -, nem engedhetjük meg magunknak, hogy alkoholmérgezésben elpusztult utasról halljon a nagyközönség. Rossz hírünk lenne.
- Visszatódult a víz – hápogta –, ömlik – dadogta.
- Mi van? Mit beszél?
- Odakint szokatlanul kék a tenger!
- Úgy van uram, de honnan tudja? Keljen már fel, ha meg nem sértem. Szeretném látni, elég jó állapotban van-e a becses egészsége?
- Bírom az italt, matróz! Azt a dübörgést még mindig hallom, amit az álmomban...
- Várjon, kinézek az ablakon.
A matróz visszahőkölt.
- Futás a fedélzetre!!! – ordította.
Nem maradt idő. Egy óriási, váratlan hullám elkapta a hajót. A pillanatokkal korábban napfényes, csendes tenger, egy másodperc alatt kíméletlen viharossá változott és a hajót nekivágta egy nagyon magas sziklazátonynak, ami nem is szerepelt a navigációs térképeken. A hajó kettétörött, az utasoknak arra sem maradt idejük, hogy a koktélt elfogyasszák, vagy a napfürdőzés örömeiből kizökkenjenek, máris a hegyláncolatszerű tengerfenék egyik szakadékában jutottak. Senki nem tudhatta meg, hogy csupán hóvirágszerű fehér virágok és néhány ott költő madár lakta a zátonyt... 

Egyik zápor sem te vagy...

Még homályosan látsz, önfegyelmet erőltetsz, szép, hosszú szempilláiddal feded el gyönyörű szemeid. Mindenhonnan kivágyik a fájdalom, és akár tenyérben tartott részecskék, úgy csurran alá. Az első csepp fényhomályos. Kilépsz önnön derengő valóságodból, már nem érdekel a rád zúdított, sáros homokvihar sem. Szemeidből egyszerre ered meg a belső zápor. Bár könnyítene, de nem...
Hiába rázkódik a tested, annak sincs jelentősége, hogy maréknyi igazgyöngy a lelked. A patyolat tisztára söpört helyen is besötétedett. Szurokszínű mocsokdagonya latyakja lötyög, s tán sosem tisztulna még tisztábbra, a már zivatarrá változott könnyeső nélkül.
Vajon mennyi idő kell, míg elvonul, mert a patakzó cseppek árja ugyan kifogy, de az ok nyomot hagyott. Belső eged kéksége messze még. Barna, foltos mocsok fed mindent ott, csak egy, szemmel láthatatlan út érzete fénylik egy picit középen, amin enyhe cikk-cakkban vezet fölfelé a keserűség ízben mérhető mutatója.
A külső és belső könnyek egymásba folyása letisztít minden lengőhíd érzetet. Lebegsz, majd elsüllyedsz a kínban. Tudod, egyik zápor sem te vagy, csupán egyszeri és megismételhetetlen csodálatos műalkotás, akinek bármennyit bakancsolják is érzelmeit, mindig kap annyi tisztítót, hogy ha mást nem, azt a ködbe veszni látszó, lényegi fény-utat ne tévessze soha szem elől.

Somalsó

- Hallom, szomszéd, agylágyulásban éled életed.
- Igen, a minap mondta a doktorom, igen. Látom, működnek a rádiók, a működnek, a kontyokban. Milyen frekvencián fogod, milyen?
- Tányérfül, dupla antennával. Irigyellek, hogy ilyen olcsón megúsztad, nekem majdnem lúdtalpbetétet írt fel az orvos. Az agy meg úgyis ott van bent, valahol a, nem is tudom miben... Talán a fejedben?
- Na most teljesen az igazságosság talajáról beszélsz, talajáról.
- Mi lett veled szomszéd? Azelőtt nem beszéltél ilyen cikornyásan, olyanok a szavaid, mint gyerekkoromban a rafiából font hármas ostorcsapók. Meg aztán folyton ismételgeted magad.
- Igen, így van. Az orvos mondta, hogy megokosodom, orvos, vagy odavész az eszem, vagy eszem, és minden harmadik, negyedik, minden szót megismételek. Ebben is bombasztikus szerencsém van, bombasztikus, mert az embernek annyi mindene, mert lágyulhat meg, lágyulhat, de nekem szerencsére csak a, csak... Mim is lágyult meg?
- Nem tudom miről beszéltünk, talán a lúdtalpbetétemről. Ez itt az ortopédia, ugye?
- Nekem fél órával ezelőtt, nekem azt mondták, hogy a borbélynál vagyok, vagyok. Megfésülik a szakállamat, megfésülik, megfésülik, megfésülik...
- De nincs is szakállad! Akkor most nem lesz lúdtalpbetétem? Hurrá! Hátha nekem is csak ilyen egyszerű nyavalyám van mint neked, szomszéd. Jut eszembe, hol laksz?
- Én a Kibillent utca, én a, én a, én a...
- Én valahol egészen máshol, talán Somalsóüreg vagy...
- Nem, te nem vagy Somalsóüreg, hanem öreg, öreg, öreg, de akkor honnan vagyunk mi szomszédok? Majd megkérdezem a pék fiúkat, majd, mert az összes borbély, összes, összes, szakácsnak öltözött.

Nem minden patkány patkány...

Ehetetlen ugyanúgy érezte, mint a többiek az indítógombra tapadt ujjat. Ti-ra-ram, ti-ra-ram, énekelgetett oldalra heveredve, míg mindenki más mozdulatlanul, vagy összevissza rohangálva feszengett. Meghallotta a belső visszaszámlálást, s mire a hang nyolcig érkezett, végiggondolta, hogy a süllyedő hajókat mindig a patkányok hagyják el elsőnek. Ezt sosem mondta neki senki, de valahonnan bekúszott agytekervényeibe…
Ő nem, nem tehet ilyet, és „ti-ra-ram, ti-ra-ram, ti-ra-ramozott” tovább. Nagyon nehezen fojtotta vissza az idegességet, ami belülről a kilövésre ösztönözte. A többiek egyként kezdtek el vágtatni a felső fedélzet irányába, ő lassan, mondhatni árral szemben, elindult az ellenkező irányba.
Éppen ereszkedett a zsilipajtó, két-három kétségbeesett ember hason repítette ki magát, a már vízben tocsogó folyosóra, és ekkor Ehetetlen beslisszolt. A vastag, tömör acélajtó majdnem a farkára csapódott. Miközben a többi patkány rohant, úgy érezte, helyesen döntött. Igaz, az első osztály utasai már a vízen gondoláztak. Minden mentőcsónaknak megvolt a maga parancsnoka, és ők éppen azon gondolkodtak, megalázó evezésre kényszerítésük miatt, vajon mennyi kártérítést hajtsanak majd be a hajózási társaságtól. Most éppen szunyókálhatnának, vagy a bárok egyikében megihatnának egy koktélt, ehelyett most a Titanic — a jegyszerződéssel ellentétben — úgynevezett süllyedésbe kezdett. Épp a másodosztály utolsó szerencséseit eresztették a vízre, a zenekar is már a szabadban húzta saját gyászdalát.
Ehetetlen körülnézett a teremben. Feketén gomolygott a füst, a kazánok még öntötték a meleget, lobogott a tűz. Kemény, kívül-belül edzett férfiak álldogáltak, némelyikük lapátja nyelére támaszkodva nézelődött. A komorságon kívül, félelem, vagy pánik jelei nem mutatkoztak.
— Jim, nekünk annyi.
A megszólított lekevert egy hatalmas pofont Jack lapátolónak.
— Kazánmester úr a megszólításom, megértetted?
Aztán valamitől mégis meglágyult.
— Szólíts nyugodtan a nevemen, ahogyan megkereszteltek. Itt már a beosztás nem számít.
Ehetetlen ide-oda kapkodta a fejét, és baloldalon, néhány méterrel a padló fölött észrevett egy nagy, erkélynyi szerszámtárolót. Belevisított a kujtorgó, füstölgő tüzes helyiségbe.
— Emberek, egy patkány! Üsse már agyon valaki!
— Hagyd, Henry, elfér közöttünk! Látod, nem is menekül, pedig van az a tengerészközmondás… Hej, de jó pénzt kereshettünk volna… Azt hiszem, egy évig megélt volna belőle a család. Na, ne siránkozzunk, kinek így, kinek úgy!
Ehetetlen valahonnan az állatok frekvenciájáról kapott egy újabb jelet. Ugyan még nem hallott semmit, de eszeveszett rohanással trappolt fel a használaton kívüli lapátok közé. Kiállt a peremre és teljes erejéből vijjogott.
— Jack, az a patkány akar valamit.
— Emberek, most ne mérlegeljük a lehetőségeinket, melyeknek végkimenete azonos. Vágta fel, vessük le a szerszámokat! Hány éves vagy, George?
— Tegnapelőtt múltam tizenhat.
— Te is igazán szerencsés vagy! Már nem tizenötöt vésnek majd a… Georgie, sehová sem vésnek semmit, de legalább boldog születésnapod volt, jó erőben lapátoltál reggeltől estig.
— Éjszakás voltam uram.
— Hagyd az uramozást, mi az a harminc év korkülönbség…
— Elég sok. Nem lett volna rossz még annyit élni.
— Igazad van, fiatal barátom, s látod a születésnapodon még milyen jó kilátásaid voltak? Ha ügyesen fekteted be, amit innen kapsz, akár az életedet is megalapozhattad volna ezzel a hajóúttal.
Közben ledobálták a szerszámokat, és sem túl gyorsan, sem túl lassan felkászálódtak. Az emberek tudták, hogy vagy a víz tör be, vagy a kazánok már rég kicsapódó lángnyelveitől végzik, talán a legjobb eshetőség, ha a levegő oxigénjének elégése miatt. Ennek ellenére nem siettették. Őket olyan fából faragták, hogy tudták, keményen meg kell küzdeni mindenért, mindenkor. Ha fakalapáccsal ütötték őket, örültek, hogy nem vasdoronggal. Felcihelődtek, és egymásmellé, illetve egymásra hasaltak.
Ehetetlen két munkás összeérő feje közé kuporodott, akik már fütyültek rá. Valami megkondult, aztán olyan hang hallatszott, mintha üres bádoghordókat püfölnének, majd a meghajlított nagyfűrész pengése szakított egy darabot a ropogós csendből. Óriási reccsenés következett, a perem rézsút megemelkedett, a másik vége megsüllyedt. Ketten oldalról, akik nem kapaszkodtak eléggé, bezuhantak a legközelebb tátongó kazánba. Abban a pillanatban az összes szén betódult, más hangot nem lehetett hallani. Egy következő roppanás után, az ellentétes oldalra borult minden, és a gépházat meghajtó kazánok tartalmának nagy része a terembe zúdult. Füst és iszonyatos hőség lepett el mindent. A szerencsésebbek, a verítéktől odatapadt, vastag szénportól megkérgesedett kabátjuk ujját szorították az orrukra. Nem találták még fel a gázálarcot, bár a szénmonoxid ellen az sem a legmegfelelőbb védekezési eszköz. A többiek még jobban köhögtek. Egy újabb, mindent megrázó rengés után, az egész terem a feje tetejére állott. Valahonnan hátulról egy borzasztó csattanás hallatszott, majd lágy nyugalom lepte el a szénfekete embercsapdát.
— Süllyedünk, uram?
— Süllyedünk, fiúk.
— „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy…” — kezdte az egyik, majd a többiek is bekapcsolódtak. — „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké ámen.”
Robin egy keresztet vetett az alatta függőlegesen elhelyezkedő munkahelyére. Protestáns társai néhány órával korábban talán nemtetszésüket fejezik ki, most nem szóltak, Billt kivéve.
— Fiú, vess keresztet Johnért és Joeért is, akiket elnyelt a kemence!
A lángok felcsaptak, és a kéményeken bezúduló jéghideg víz pár másodperccel később elnyomta a bugyborékoló jajkiáltásokat.
Mindenki megvívta a magáét. Elcsendesedve lebegtek a bűncselekmény nélkül rájuk osztott kivégző teremben. Jim még mozgott, és tehetetlenül magához ölelte a megszeppent patkánygyereket. Ehetetlen várt. Érezte, hogy itt sokkal több játszódik le, mint elfutott barátai életében, akik valahol az óceán kellős közepén egy jégtáblára menekültek, hogy odafagyjanak, esetleg megegye őket valami.
A patkányok jól bírják víz alatt, sokkal tovább, mint az emberek. A kazánok termál hőmérsékletet adtak a jeges víznek, de a várakozással ellentétben, nem forrt semmi. Előbb kihunyt a tűz, mert ahol oxigén nincs, ott lángok sem csapdosnak fölfelé.
Érezte, bár ott lebegnek a testek, de semmi közük hozzá. Magányos. Csak a testek anyaga ring ide-oda, de a lényegük egész máshol jár. Bár Ehetetlen nem tudta ezt így megfogalmazni, de valami hasonlót érzett. Megszeppent. Vajon mi lesz vele? Ő talán teljesen elmúlik, testében és mindenestől?
Nagyot csapódott a hajótest, elérte a tengerfeneket és beágyazódott végső nyughelyére. Újra minden kiegyenesedett, pár perc múlva már Ehetetlen szorította magához körmeivel Jimet, mint utolsó, nem sokkal előbb még élőlényt.
A víz teljesen kihűlt, a távoli puffanások hangja is elnémult. A berendezési tárgyak felvették majdnem végleges állapotukat, és a végtelen, értelmetlen vizes nagy semmiben, az eredetileg mentőnek szánt csapdahelyiségek még mindig viszonylag cifrán sorakoznak egymás mellett.

Tudom, elfogadja

Van Gogh, puritán domborművekkel és kagylóberakásos aranyfaldíszekkel felcifrázott műtermében dolgozott. Plüsskarosszékében hátradőlve hintázott még egy keveset, kisebb öblögetés után, egy serkentő whiskyt legargarizált, majd megdörzsölte szemeit és indult volna dolgozni, ám beleütődött feje a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lengedezi haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél.  Meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi? Igaz, a vásárló meg is jegyezte: "Hát nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra."
Rövid másodpercekig meghökkent. Már azt sem tudta, hogy gondolkodik-e, vagy tényleg elmondta, hogy nem vágyik ő semmiféle űrhajóra, nem is az eget kell rengetgetni egy festménnyel, hanem a lelkeket.
Mit is keresne, akár a madarak magasságában, ahol egyetlen ember sem látná alkotásait? A világűrről meg nem is érdemes gondolkodni, az hideg, fagyos és lakatlan. Egyáltalán, mi az az űrhajó? - gondolta magában. Több szem többet lát, mondhatnánk, de akár úgyis, hogy ahány fej, annyi variációban gondolkodik, fest, lát.
Megrázta magát, és mert már jó kritikusi ellenállása alakult ki, nem betegedett bele, még aznap megfestett nyolc műalkotást. A lényeg, hogy a festészet barátainak tetsszenek. Az a legfontosabb, sosem a hozzáértő kritika.
Optimista életének hátralévő pár évében sem adott el több művet, nem lett gazdag. Szegény, koplaló, nagyon tenni és élni akaró ember maradt. Ugyan látszólag összecsapta festményeket, aztán a legbiztosabbat akarta látni önképéről, ezért lefülelte magát.
Egy ilyen ember nem lehet szegény, rosszul fogalmaztam, nagyon-nagyon rosszul, amikor azt mondtam, szegénységben élt. Csak úgy dúlt benne a lelki gazdagság, a szíve ontotta az aranyszínű szeretetet, és azok az összecsapott képek, bizony a tökéletes kidolgozottság megtestesítői, hiszen benyomásait adta úgy át, mint még senki akkor. A közre fordította az összes idejét, tulajdonképpen egész életét.
Nem szűkölködött, nem fosztotta ki az értetlenkedőket, hiszen az impressziók utánzása lehetséges ugyan, de eredeti megfestésükre úgy, ahogyan ő látta, más nem képes.
Sapkáját fejére húzta, nyakig begombolkozott, s mert hidegek a telek, pipafüsttel melengette magát. Akkor is szerette volna a sárguló napraforgómezők, kéklő búzavirágok, aranyszínű, már-már lángoló boglyák, és az eget földdel összekötő szekérutat látni. Sikerült!
Ugyan! Még hogy peches élete volt! Mit ér a hírnév a halál után? Semmit, ez igaz... Nem hinném, hogy a milliókra, vagy milliárdokra fenné a fogát, ha újra köztünk lenne. Szerencsére, nem csak az ecsetet kezelte helyén, a dolgokat is.
Bár a "Hóárny csendéletet" soha nem festette meg, de akár neki is tulajdoníthatnánk, s mert ez az egész írás egy impresszió, én feltétlenül nekiajándékozom. Nem volt sértődékeny a pasas, tudom, elfogadja.

Kötelesrész

- Megsodorta rendesen?
- Én kérem, szokásomhoz híven verem és fonom.
- Részekben?
- Nem vagyok részeg uram, soha nem iszom.
- Ne tekerje ki a szavamat! Egyszerre, vagy külön veri és fonja?
- Tekerem... Értem már! A két végletre gondol, talán?
- Igen, az egyik a köteles, a másik a köléltelen. A döntés szerint nem úgy lett, ahogy a korábban jogtalannak ítélt jogosokkal le akarták nyeletni! Ezt most ők, az örökösök sodortatták, hogy végre megkaphassák járandóságukat. Kapja meg a magáét az az egy, aki nem volt hajlandó lemondani! Mutassa!
- Itt van kérem.
- Szép munka, ha nem is kábító. Azt hiszem szelíd, és nem vad kenderből készült...
- Úgy van uram.
- Végezze el az utolsó simításokat. Csináljon egy szakítópróbát, aztán kiosztjuk a részeket.
- Megmérem kérem szépen, nálam másfél tonna után bolyhosodott fel.
- Nem szakadt?
- Nem.
- Akkor jó, a jogát vesztettnek annál kevésbé. Kioszthatjuk neki a kötelesrészt. Szóljon a nagy kötelességtudásúnak és két kisebb, még csak spárgányira képzett munkatársának, hogy el lehet választani a részeket. A kötél nélkülit a kötelestől.
- Megbocsásson lecikázott bennem a felismerés, mint egy himbálózó függőhíd laza korlátjairól. Köteles vagyok jelenteni... Jaj, mit mondtam! Ugye kérem, ha nem kérem, vagy követelem perben, akkor köteletlenül hagynak?
- A köteles rész minden olyan embernek jár, aki túl sok csomót keresgél!
- Megértettem és megjegyeztem. A nagy csomó kákát kerülve, csomótlan peren kívüli egyezséggel, lemondanék saját kötelességemről.
- Elfogadom, de csak ha továbbra is marad a független kötelesrészek követelőinek, áttételes dependenciájú függőség okozója! Közérthetőbben, kötélség gyártója és készítője!

Fagyos szerelem

Mínusz 20 fok nem éppen ideális hőmérséklet az alig tizenhat éves szerelmes fiataloknak, akik hosszas városbeli andalgás után értek a leányka szülői háza közvetlen közelébe, amúgy nagykabátok által gátoltan ismerkedve. Ez gyakorlatilag az első pillanatok után elvesztette realitását, így a központban elkezdett andalgás mintájára, háztömböket megkerülő, sétának nevezett olvadozásba kezdtek, nyolc-tíz méterenként megállva, nagykabátostól egymásba gabalyodva. Hiába perzselt mindkettőjük belsejében kohóhőfokon a vágy, azt a nyavalyás nagyon sok mínuszfokot semekkora területen nem volt képes átmelegíteni. Szívük-lelkük izzott, ereikben a vér forróbb volt a gejzír kisugározta termálvíznél, mindennel foglalkoztak, csak a pontos idővel nem. Időnként azt is elfelejtették, hogy éjszaka van vagy nappal, bár a sötétségtől és a csendtől ez elég nyilvánvaló volt. Csak nézték egymást, beszélgettek, mosolyogtak, majd nagykabátjaikkal újra meg újra összegabalyodtak. Egy idő után valami sokadik érzés eljuttatta a lány agyához, a szív forrását legyőzve, hogy a szülei a leeresztett redőny résein keresztül ideges és aggódó szemekkel, mintegy telepatikusan próbálják értésére adni: órák óta a házon belül volna a helye. Nehéz elválás volt, olyan mintha egy életre kellett volna kettészakadniuk, de menni kellett.
A fiúban az idegeket és ereket forraló vágy nem sokat csitult. Órájára pillantva döbbent rá, hogy az éjszaka közepén ugyanolyan aggódás közepette várják a város távolabbi pontján szülei, mint a lányt. Vágtában indult a folyó irányába, egy pillanat alatt lelőtte még az elméleti lehetőségét is az első hídig történő eljutásnak, amivel legalább egy órát került volna: a folyó betonszilárd jegére bízta magát. Rohantában, hogy el ne csússzon, a fagyott hó segítette bakancsait, amelyek annyit süppedtek minden lépéskor, hogy az egyensúlyvesztéstől nem kellett félnie. Mire a folyópartig ért, a csikorgó fagy némileg lejjebb csavarta a felajzott vágyak lámpását; a futástól kipirult arccal, a fagyos szél kíméletlen és kéretlen további hűsítésével, végigfeküdt a gátoldalon, és mint szánkó csúszott le a vízszintig. A jégre taposott és elindult. Három, négy próbaruganyozás után a biztonságot tökéletesnek gondolta. Sietett. Jó messze volt már a parttól, amikor átvillant az agyán, hogy valahol ebben a magasságban a túlparton kanálisbemenet van, meleg lét ömlesztve a folyóba; nappal a hó és jég láthatatlanul elrejtette a szemek elől azt a helyet. Csak minimálisan aggódott, mert ismerte a környéket, következésképpen félnivalója nem lehet. Ám, ez a percnyi biztonságérzet a mélyben megroppant. Közeledett a folyó közepe felé és mikor a hó és jég által felerősített fényviszonyok mellett, az éjszaka síri csendjében, sikoltó nyikorgást hallott bakancsa alatt, a hang a szívébe nyikordult. Egyáltalán nem érzett már biztos talajt – jég formájában – a lábai alatt. "Remek úszó vagyok, semmi gond nem lehet", ez az ostoba gondolat is, ahogy született, úgy halt meg benne. Ismeretei szerint sehol máshol nem olyan mély a víz, mint épp itt. A jég alá merülve, ha nem is hal meg azonnal, de a léket még egyszer meg nem találja, ha mégis onnan egyedül ki nem jön. Visszatérni már nem szabad, a túlpart éppen olyan messze van, mint ahonnan indult. Megállni sem, hiszen a súly minél tovább van egy adott ponton, annál nagyobb megterhelést jelent az elvékonyodott jégrétegre, és végül túlságosan sietni sem szabad, mert az erős lépés ugyanezt eredményezi.
Mialatt határozottan, nem túl gyorsan, nem túl lassan haladt, minden egyes lépésnél nyüszítő jégnyikorgás emlékeztette, nem biztos, hogy jól döntött. Olyan szívesen lett volna a parton. Azért az egy órányi nyereségért nincs az az ego, amelyik még egyszer saját magára erőltette volna a folyón átkelés képtelen gondolatát. Roppant és nyikorgott, sziszegett a jég a talpa alatt. Közeledett, érzékelte, hogy ismét szilárd, már nem ropog, nem recseg, nem sír. Megnyugodott, ám nyugalma ismét szertefoszlott, amikor a bakancsa sarkig süllyedt a jégbe. Enyhe gőzölgést vélt felfedezni a túlsó gát alján. Rádöbbent, hogy egyenesen a kanális bejáratának tart. Óvatosan megfordult, nyolc, tíz lépést hátrált, amíg ismét biztonságosnak nem érezte a jeget, majd elindult a folyásnak felfelé. Semmi kedve nem volt további hősködéssel kockára tenni bármit is, túl nagy a vesztenivaló. Ötven métert gyalogolt kemény jégen, mikor balra fordulva eljutott a partig. Négykézláb mászott fel a gát tetejére, vett egy nagy levegőt, és egy rövidtávfutó sebességével, vágtában elindult haza.
Megint tanult valamit, és megint megmenekült.

Uhuka

– Komolyan vonzódom az emberekhez, néha jobban, mint a saját fajtámhoz, elsősorban végtelen bölcsességük kapcsán. Tudják, mi a szép és mi a jó. Nem alacsonyítanak le veréb szintre, közmondásaikban is ott szerepelek a bölcsesség jelképeként, szép, nagy fejméretemet hangsúlyozva. Alapból tisztelem mindazon bölcsészeket, akik a bölcsességet a bagolyi szintre emelik. Tulajdonképpen a baglyot a bölcsesség szintjére; azaz itt már kicsit saját gondolataimba gubancolódva hámozom ki a következtetést, hogy bölcsesség=bagoly, bagoly=bölcsesség. Aki a baglyot szereti, az rossz nem lehet. Egy vadász sem vadászott még rám. Úgy lövi ki mellőlem a többi madarat és négylábúakat, mint a pinty, én csak ülök és szemlélődöm. Néha biccentek a vadásznak, aki megemeli a kalapját, esze ágában sincs felém fordítani fegyverét. Kiszúrtam azt a fejpántos, szimpatikus ifjú embert, neki fogok segíteni a mai versenyen. A többiek is mind szimpatikusak, de lehetetlen egyszerre mindenkinek segíteni, és nem is akarok, épp elég egy kiemelt. Csak tudnám, mit téblábol annyit, miért nem indul, akár a többiek! Végre elindult, az a baj, hogy a szó szoros értelmében csak indult. Nagy fogyatéka az embernek a rossz látás. Tény az, hogy nappal én is elképesztően rosszul látok, de éjjel kiválóan. Sajnos náluk ez éppen fordítva van, így valamilyen világítóeszközzel próbálkoznak a nappalhoz hasonló fényviszonyokat szinte semmilyen sikerrel összehozni. Egy apró területet bevilágítanak, ezáltal az összes többi még sötétebbé válik nekik. Adok neki egy nevet. Én bagoly vagyok, kinevezem tiszteletbeli bagolynak, legyen a neve Uhuka. Szóval elindult végre Uhuka, csak azt nem értem, miért sétál és bámulja a papírjait, majd valamilyen eszközzel, azt ide-oda tekergetve, jobbra-balra világít, és mindig csak tötyög, ahelyett, hogy futna. Próbálok neki segíteni, átröpülök a következő fára és huhogok neki, így ha követi a huhogásomat, miután jól látom, hogy a többiek merre futnak, hozzásegítem az első helyhez. Na, mi van, Uhuka? Ez a balga megijedt. A fákra világít és engem keres. Itt vagyok, Uhuka! Uhu-huhu! Úgy látom, nagyon meg van ijedve, vajon mitől? Szegény, mikor teljes segítségemet élvezi, és az erdő biztonságában van. Ez rémes. Miért lát ez a szerencsétlen ilyen rosszul? Ide-oda mászkál ahelyett, hogy előre, az általam is jelzett irányba futna. Még mindig a fák koronáit világítja, hiába huhogok neki. Ez egészen meghibbant, ellentétes irányba kezd el futni. Na, majd teszek én róla! Uhuka, állj már meg, huhogom neki. Segítek neked, hogy elsőként fuss be, csak kövess engem! Borzasztó! Ahogy az emberek mondják és mérik az időt, szerintem már egy óra is eltelt, és még mindig itt csámpázik, nyolc-tíz fa kis körzetében. Úgy látom, rettenetesen fél valamitől, de mitől? Minden olyan egyértelműen szép sötét és biztonságos. Huhogok is neki. Magamban mondjuk, próbálom megérteni, sok embert hallottam már beszélni, elég sok mindent megértek, valóban elég bölcs vagyok, ezt bízvást mondhatom, persze szép és ügyes is. Azt motyogja magában, hogy itt egy bagoly és huhog. Hát persze, én huhogok neked, gyermekem, és mégis rettenetesen félsz. Jaj, akkor most még többet fogok neki huhogni, hogy ne féljen szegény! Csak tudnám, mitől fél, hiszen itt vagyok vele, és az erdő sötétjének leple teljes biztonságot ad. Őrület! Azt mondja, eltévedt. Tényleg eltévedt, nem értem, mit mászkál itt egyik fától a másikig, ahelyett, hogy előre menne. És hogy soha nem fog ő már kikerülni innen. Ó, kisapám, ha megfordulnál, és a méterrendszerben, amit tőletek megtanultam, nyolcvan métert mennél, már kint is volnál az erdőből. De most miért akarsz kimenni, mikor itt sokkal jobb, szebb, biztonságosabb? Nem mellesleg versenyen vagy, azt hittem, győzni szeretnél. Megpróbálok vele kommunikálni, bár ő nem tud bagolyul, én emberül érteni értek, de beszélni nem tudok. Huhogok még neki, hadd hallja, hogy itt vagyok a közelében. Őrület! Fél, tőlem fél, a barátjától! Ilyen nincs! Leszállok a fa legalsó ágára, azt azért mégsem tehetem, hogy a vállára szállok. Megpróbálok segíteni, Uhuka! Huhogok neked, gyere utánam. Uhuka nem, nem és nem jön utánam. Földhöz vágja a cuccait és öklével veri a földet. Szerintem futni kellene, így nem lehet versenyt nyerni! Ha olyan nagyon fél tőlem, miután a barátom, segíteni fogok neki. Megkedveltem ezt a szerencsétlent. Nappal ő az úr, éjjel én, úgy látom. A háta mögött fogok huhogni, akkor ellentétes irányba fut, mert fél tőlem. Hajrá Uhuka! Veszítettél egy csomó időt, de rád hozom én a frászt mint rendes barát, és bezavarlak a célba elsőnek. Ne pocsékold az időt! Pecsételj és rohanj, mert huhogok a nyomodban. Előlem fuss! Ott az ellenőrzőpont, pecsételj, rohanj, fuss, ne lazsálj felfelé sem! Futás! Uhu, Uhuka! Huhog neked a drága jó barátod. Nem haragszom, hogy félsz, most mit csináljak, hogy ilyen bénára sikeredtél. Az éjszaka oldaláról nézve, nappal jól eligazodsz, akkor én nem látok, úgyhogy nyomás! Na, még egy kicsit! Úgy, most csússz át azon az oldalon, mert huhogok a nyomodban. Futás előlem! Le a vízmosásba! A nyomodban huhogok, rohanj előlem le, elég, úgy! Most oldalt huhogok, hogy fuss fel az oldalon. Oké, megtaláltad, az ott, pecsételj, fuss tovább! Még két ellenőrzőpont, végig zavarlak, kisapám, nem szeretek vesztes lenni, végül is én vagyok a mentorod. De rémült az arcod! Még néhány lépés, és célba érsz! A lökött nem is tudta, beesett, átadta az ellenőrző céduláit, és első lett, úgy ahogy egy bagoly barátjának, Uhukának ez természetes és magától értetődő.

Embergyűlölő Kopasz-tök

Egy eldugott erdei út mellett élt Embergyűlölő Kopasz-tök. Még tavasszal fogant testvéreivel, midőn néhány embercsemete tökmagrágás közben pár magot elszórt. Igen intelligens tök volt, a testvéreinél sokkal intelligensebb. Figyelembe véve, hogy a tök IQ az emberi IQ sok milliomod billiomodja, az övé ennek duplája volt. Akkor gyűlölte meg az embereket, mikor Brogot, Berget és Döblecet elpusztították. Sosem értette, hogyan tud az ember, meg a többi négylábú alattvalója gyökér nélkül élni, hiszen nem csak a találkozást teszi lehetetlenné, de feldöntheti őket a szél is, illetve az egy helyben lét biztonsága sincs rendben. Érdekes módon a kecskékre, szamarakra nem haragudott. Látta, hogy nem ők a főnökök. Mikor már csak Kergina élt testvérei közül, odaszólt neki.
– Szedd össze magad, készülj a harcra, le kell küzdeni az embert!
– Igen, hogyne, persze, Kopasz – válaszolta együgyű húga, aki csak a napon sütkérezett és lakmározott minden finomságot a gyökerein keresztül.
Suhancok néhány nappal később Kerginát focinak használták. Túlélte. Gyökere nem szakadt meg, de néhány nap alatt elfelejtette az egészet. Embergyűlölő Kopasz-tök ekkor kezdett el gyúrni (fejben). Akkorára gyúrta magát, mint egy hordó. Éjjel őrködött, olykor az egész tök egy szemként működött. Gyúrt!
Történt aztán, hogy egy ember fát szállított szekéren. Meglátta a hatalmas tököt, a kisebbet is. Kifogta a lovát, és Kopasznak végig kellett hallgatnia, amint a ló szétropogtatja Kerginát, annak sikongásai közepette. Az ember közeledett. Kopasz támadott, egy milliméteres szaltóval be akart fejelni az ellenségnek, ám az könnyedén átnyisszantotta gyökerét és földobta a szekérre. Kopasz még élt, utolsó erejével sokkal kisebb szaltót produkált, de nem ment vele semmire. Az ember füttyentett a lovának, az szolgálatkészen hagyta magát befogni.
Kopasz ide-oda gurult a szekérben, ez számára teljesen ismeretlen érzés volt. Gyengült. Még ködösen látta, amint az udvarra befordulva, embercsemeték és egy nő (Kopasz ezt nem tudta, csak látta, hogy különbözik a másiktól) megrohamozták a szekeret. Nyögött, de láthatóan nem hallották. Ő sem hallott semmit az emberek beszédéből, bár látta, hogy folyamatosan tátognak és gesztikulálnak. Előkerült egy éles szerszám, és kicsit később Kopasz, akinek a neve, miután minden tök kopasz, termetes mivoltából eredt, sütőtökként tökéletesen megkoronázta tök-életét.

Sosem törölhető ki

Több mint félszáz év távlatából, halvány derengés csupán a csuda. Kinyílás és valami megfoghatatlan vágyakozás a szekrény tetején elhelyezett gyönyörűség után. Talán azért került oda, mert az a kis örökmozgó, a gügyögést éppen kinövő szakaszában, érdeklődéstúltengésből apró darabokra szedi.

Petróleumlámpa lobogott kékes fénnyel, és mindennél csodásabb csillagszórók szórták szikráit. Nincs az a digitális mai kütyü, ami felért volna velük. Gyertyák lobogtak, és kisgyermeki lelkét takaróval beborító, gyönyörűséges dallamú éneket zengtek szülei. A szoba megtelt boldogságfénnyel, és valami úgy áradt mindenhonnan, amihez talán a csecsemőlét közelsége szükségeltetik.

A szülők karjában magasra emelve kapaszkodott, hogy a csodához jusson, aminek illata, és leírhatatlan hangulata a három felemelt szívű egyesüléséből sosem törölhető ki.

Szemem becsukva, most ott vagyok. Nem műholdakra, meseautóra, csak arra a derengő képű, még homályos, de végleg belém ivódott első karácsony élményére vágyom.

Harang helyett csengettyű szólt, az éjféli mise is elmaradt, de templom volt az a gerendás szoba. Jó táptalajra lelve, remélem gyökeret vertek bennem az áhítattal teli szülői lelkek, és nincs okuk szégyenkezni arra a másfél éves feljutni akaróra.

Per

Kétezer év távlatában egy magát jelentősnek gondoló népes csoport úgy vélte, ideje lenne lefolytatni bizonyos Karióti Júdás nevű egyén büntető perét, amelynek végeredményeként az illetőről kétséget kizáróan meg lehetne állapítani a bűnösség vagy ártatlanság tényét.

Hosszas és komoly egyeztetések után hozzá hasonlóan gyakorlatias gondolkodású embereket toboroztak a Föld jogásztársadalmából, minden nációt beleértve. Ugyanis a bűnper lényege, hogy ne egy adott kultúrkör szája íze szerint folyjon az le. Ateistákat és vallásosakat egyaránt – amolyan sorsolással – kiválasztottak arra, ami korántsem csak az évszázad, hanem nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az elmúlt két évezred legnagyobb érdeklődését és ellenszenvét kiváltó perré nőheti ki magát.

A szervezők, mindenféle beállítottságú emberek, fontosnak találták, hogy ne vele szimpatizáló, vagy őt nem kedvelő ügyvédje és ügyésze legyen. Ezért, a sportfogadáshoz és lottózáshoz hasonlóan, sorsolás útján nevezték meg az ügyészt, az ügyvédet és a bírót. Olyan különleges helyzet alakult ki, hogy nem kellett az ügyésznek ügyész, a védőnek védő, a bírónak bíró  gyakorlatúnak lenni, egyszerűen csak jogásznak, jogvégzett embernek.

A perrel kapcsolatban rögtön mozgásba lendült a gazdasági élet, ha úgy tetszik, a bizniszágazat. Fogadásokat lehetett kötni hatalmas összegekben, de hatalmas nyeremény reményében a kifejlet szerint. Megdöbbentett mindenkit, aki az esettel korábban foglalkozott, hogy az ártatlanságra többen fogadtak, mint a bűnösségre. Itt teológusok és ateisták egyaránt elgondolkodtak, hogy mi lehet az ok a társadalom haszonelvűvé válására?! Ezt a meglepő jelenséget az okozta, hogy a valószínűtlenebb ítélet tűnt valószínűbbnek. Pénz beszél, kutya ugat alapon az emberek úgy fektettek be, hogy egy ilyen bíróság a mai médiaviszonyok között, lett légyen is akárki az a bizonyos Karióti Júdás, szimpátianyerési okokból föltehetően felmentő ítéletet hoz.

A per megkezdése kis bonyodalommal kezdődött. Az ügyész, megkérdezte a bírót: „Uram, maga hisz Istenben?” Pedig egymás világnézeti beállítottságát előzetesen tisztázták. A bíró erre nem lett volna köteles válaszolni, de megtette! Az ügyész fölbátorodva, az ügyvédet is lekáderezte vallásügyileg, a média jelenlétét kiaknázva. Csak hát az ilyesmi természetszerűen nagyobb csoportokban lavinát, kisebb csoportokban reakciót szül, így ügyvédünk is lekáderezte mind a kettőt. Amikor az ügyész angolszász jogrend alapján ellenállni óhajtott, a bíró elutasította. Nos, kiderült, hogy egy ateista védi és egy nem ateista vádolja nevezett Kariótit, az esélyegyenlőség jegyében. A bíró személye – jelen esetben – amolyan valós, független volt, aki önmagát szabad gondolkodóként határozta meg.

Az első menetben az ateista védő a sokak által a vádlottnak tulajdonított apokrif evangéliumra hivatkozva, már-már szentté avatta nevezett Kariótit. A vallásos ügyész világnézeti síkra történő terelés miatt tiltakozott, amit a bíró egyértelműen elutasított. Indoklásként megjegyezte, hogy épp neki volt a legfontosabb mindenki világnézete, és a vádlottat nem lehet függetleníteni egy bizonyos, több milliárd ember világnézetét átható irányzattól. A bíróság előtt népes szurkoló és ellenszurkoló tábor gyűlt össze, nem tíz, hanem több tízezres tömegekben sípolva és kelepelőt forgatva, dobolva és „Hajrá, Júdás!”, másik oldalról: „Le Júdással!” lózungokat skandálva.

A per folyamatát ez a tárgyalótermen belül csak annyiban érintette, hogy mind a két oldal, harmadikként a bíró, tudta, hogy ez a médiaszereplés az életüket, a végkifejlettől függetlenül, csak pozitívan határozhatja meg, ha csak valami elképesztő, önmaguk elleni botorságot el nem követnek. Így a védő a vádlott lojalitását, nyelvtudását, annak gazdasági és politikai műveltségét, rátermettségét hangsúlyozta, vallásos keresztényként; az ügyész magánéletben bár ateista, de jelen kihívás hatására saját érdeke szempontjából hirtelen vallásos kereszténnyé buzdulva, a Mester elárulóját, a tolvajt, a sunnyogó kétkulacsosat, az emberiség tönkretevőjét szidta.

Egyik sem merő meggyőződésből cselekedett, fütyültek is rá, hogy mi volt kétezer évvel ezelőtt. Ez a per olyan pénzeszsák volt, hogy a díjazás sikertől vagy sikertelenségtől függetlenül az unokáiknak is dúsgazdag megélhetést juttat. Mi más lehet a cél, mint a díjazás bezsebelése?! Emellett a per megnyerése későbbi karrierjükre és oldalági családtagjaikra volt elsősorban kihatással.

Elég komikus volt, ahogy a magát kereszténynek nevező, addig buzgón vallását gyakorló ügyvéd a Mestert egyszerűen főnöknek, míg az ateista ügyész konzekvensen Mesternek, időnként Megváltónak titulálta. Mindkét oldalról remek fegyvernek találták a kora keresztény nem-kanonikus iratokat, illetve a mai kereszténység által vadhajtásnak tekintett irányzatokat. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, a tárgyalóteremben a nyomás már megszűnt, de a képernyők előtt az eseményeket követők mindinkább megcsömörlöttek a pénzéhes, elvtelen vagy igen képlékeny elveket valló jogi személyektől. Történt a per negyedik hónapjában, hogy az ügyvéd és az ügyész majdnem tettlegességre folyamodtak egymással szemben, le takony-mocskozták egymást. Valahogy az egész kezdett nagyon hiteltelenné válni. Maguk a kezdeményezők érezték egyre kényelmetlenebbül magukat. Már nagyon szerettek volna kihátrálni az egész tisztességesnek szánt perből, amiből csak egy nagydarab cirkusz lett, de a módját nem találták. Az eredeti elképzelés értelmében, esküdtszék nélküli tárgyaláson, egy ilyen, az emberiséget kétezer éve komolyan foglalkoztató ügyben, komolyság és sokkal több pártatlanság várható el a felektől. A bohózat nem volt a forgatókönyvben.

Tény, hogy az említett Karióti Júdás megítélése a keresztény társadalmon belül tulajdonképpen egységes. Egy viszonylag kis csoport, akik csak névleg tekinthetők keresztényeknek, inkább ateisták, próbálnak szerecsent mosdatni. A kezdeményezők épp ezért indítottak el egy biztos kimenetelű pert, a kimenetel felöl kétségeik nem voltak. Ha maradt volna minden a korábbiak szerint, akkor a megítélés ugyanaz marad, mint előbb. Így nem sokra mentek a vádlott személyét alig érintő perben, de a kicsinyesség és kishitűség, pénzsóvárság elfajulásában maguk is vétkesnek érezhették magukat. Nem szerecsent akartak mosdatni, csak túlbuzogtak, és a túlbuzgás eredményeként a tárgyalóteremben és a tárgyalótermen kívüli Júdás-lelkületűek tömege, akik magukat egyszerűen pragmatikusnak nevezték, sikernek könyveltek el mindent. A túloldal is sikernek könyvelt el mindent. Olyan politikai vizsgálóbizottság szaga lett már az egésznek, azzal a különbséggel, hogy a mocsok általában a hasonló bizottságokban, a bizottsági tagokon kívülre nem kenődik, itt viszont egyre többen lettek egyre mocskosabbak…

Tulajdonképpen csak az amúgy is egyszerre több kulacsot használók, köpönyeget forgatók, több térfélen játszók az előtérre kerültek. Nagy segítség volt a per befejezésére, hogy az ügyvéd és az ügyész összeverekedtek, nekiestek a bírónak, a bíró pedig ütötte az ügyvédet és az ügyészt, így még soha nem látott hármas ökölvívó mérkőzés alakult ki egy tárgyalóteremnek nevezett ringben. Ekkor a kezdeményezők – ateisták, vallásosak egyaránt – az ügy tárgyalásának további kétezer évre történő halasztását rendelték el. Érdekes módon a per alatt szinte szóba sem került Jézus.

Beszéltem, uff!

- Halló, halló! Szeretnék segítséget kérni.

- Halljam, hisz' ez itt egy segélykérő vonal!

- Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám!!!

- Megint egy alak, aki valami kétszáz éves nótát énekel, amire még a nagyapám nagyapja csapkodta a csizmáját... Pillanat, a kolléga jelzi, hogy túlságosan visszamentem az időben, csak az ükpapa. Valami Ó, meg A van a bandában. Na mondja, mit akar az anyja!

- Jeleztem volt, hogy nem tetszik a frizurám...

- Semmi gond, rengeteg gyorsan és tökéletesen dolgozó parókakészítőt ismerek. Megpukkad a drága mamája, ha önkényesen átrendezteti a haját, majd egy séta után belép az eredetivel a fején, mert a haj a fején nő.

- Ki beszél itt hajról? A frizurámról van szó, óriási bajban vagyok, öregem! Egy Észak-Amerikai rezervátumba jöttünk a társaimmal, hogy az itt ragadt, betolakodó indiánokat - felelevenítve Buffalo Bill hagyományait -, a bivalyok után küldjük. Erre mit ad az ég, golyózáporral és zivatarral fogadnak. Azt hittük, csak nyilaik, meg tomahawkjaik vannak, de nem! Mi távcsöves puskákkal érkeztünk, ők meg átvették a szerepet!

- Megtenné, hogy elmondja, mi köze ennek az egésznek a hajához és az anyukájához?

- Nem tudom, talán felsajdult bennem az anyavágy... Szegény, drága jó anyukám nincs itt, de felejtse már el a hajamat! Nem azzal van baj, hanem a frizurámmal! Egy úgynevezett kínzóoszlophoz kötöztek, a többiek hollétéről semmit sem tudok. Most én is úgy nézek ki éppen, mint egy oszlop... Tudja, nagyon fontos, hogy a nyakvastagság azonos legyen a fej kerületével és gömbölyödjön, de ezek a fiúk, akiknek már több mint kétszáz éve megmondták, hogy nem kéne sem itt, sem sehol lenniük, most nekem esnek...

- Uram, akkor maga egy oszlop!?

- Az oszlopnál gyökereimet kerestem, hogy gyökér lehessek...

- Értem, tehát már nem oszlop, hanem ágak nélküli fa...

- Marháskodik velem. Már beszéltem a frizurámról!

- Igen. Nem akarja megérteni, hogy a haját akármikor visszanövesztem. Elszámolok, mondjuk négymilliárdszor négymilliárdig, és ha hiszi, ha nem, megint lesz haja, ilyen könnyen megy a dolog.

- Ember! Meddig sirassam még magam? Itt állok gyökértelenül, vagy gyökérként azoknak kiszolgáltatva, akiket gyökerestől akartam kitépni. A frizurámat akarják!

- Megmondaná miféle hajzata van?

- Már megint a haj! Haj, de nem ért maga engem! Haj ellenes vagyok, és ezek a - fáj kimondani, hogy létezők - meg fognak skalpolni!

- Összezavart, a hajáról beszélt... Jóember, honnan gyökerezett oda?

- Fogja vissza magát, beszéljen egyszerűbben, maga sem szeretne szóvirágokat fejtegetni ilyen rázós helyzetben!

- Megdumált.

- Mint mondtam, jöttünk nagytakarítani, erre kiderült, hogy ez a fajtalan hely az Egyesült Államok része, ahol az Egyesült Államok törvénye uralkodik. Amerikáról pedig tudjuk, hogy ahány hely, annyi törvény. Felolvasták a jogaimat, rögtön utána az ítéletet, majd megkérdezték, akarok-e telefonálni, mert jogom van egy telefonhívás lebonyolítására, illetve... Na a védőügyvéd az kimaradt... Itt ugyanis - ahogy ezek az országrondítók nevezik - az ősi törvények élnek tovább. Hiába próbáltam magyarázni nekik, hogy ők tulajdonképpen nincsenek is, kőkemény arcvonásokkal, copfos frizurával villámgyorsan kötöztek ide.

- Ember, akkor magának nincsen haja?

- Ha még egy szót szól a hajról, komolyan mondom lemondok az utolsó telefonhívás jogáról! Az én frizurám a lecsiszolt, simított, egyengetett, tar fejem bőre. Mindennap gyomirtóval locsolgatom, abban reménykedem, hátha nem nő ki újra az a... hogy is nevezte maga, tudja na! Mert időrabló tevékenység frizurám tisztességes karbantartása. Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti!

- Nem tudom mit beszél, várjon, megkérdezem a kollégát, ő húsz évvel idősebb. Igen, azt mondja, a zenetanárnőjük mondott ilyeneket, akit akkor, gyerekként, szerettek volna likvidálni.

- Rokonlelkű gyerekek voltak! Adja a kollégáját!

- Halló!

- Ti-ti-ti, tá-tá, ti-ti-ti!

- Mari néni kérem, én nem vagyok hajlandó így énekelni! Ne haragudjon, olyan csúnyákat gondoltunk magáról negyven éve. Már nyugodtan mondhatja ezeket az ízéket, de kérem szépen, mentsen fel!

- Nem vagyok Mari néni, hanem a frizurás! Kérem mentsenek ki! Eszembe jutott, hogy nincs értelme morzézni, mert itt, a körülöttem állók úgysem értik amit mondok.

- Micsodázni?

- Semmi! Jeleket küldtem.

- Hapsikám, én Magyarországról emigráltam ebbe a rezervátumba! - Uffolt egy indián.

- Atyavilág! A végén ez fog megskalpolni? Hallotta, nem? Az a baj, hogy semmilyen idegen nyelvet nem beszélek, angolul sem. Tolmácsot hoztunk magunkkal, aki nem tudom merre jár, mert nem jött be a rezervátumba. Mit csináljak?

- Majd nagyon hangosan ordítson, lélegezzen, mint a kismamák, közben körbetelefonálunk, keresünk egy tökéletes plasztikai sebészt, és mindent helyreállítunk.

- Mindent? Akkor ezeket, az amerikai föld mocskos bitorlóit végre elviszik az őket megillető helyre?

- Az Egyesült Államokat sajnos nem tudjuk visszaadni az indiánoknak. Fizikai képtelenség, egyszerűen túl sokan vannak az egyik oldalon, a másikon túl kevesen, és talán az igény is megszűnt... Egészen tevékenyen szüntették meg.

- Maga marha, nem erre gondoltam! Épp fordítva!

- Teljesen összezavart. Vajon mire gondolhatott? Hallom, hogy valami történik. Igen, a nagy ordítás! Arra kérem, szuszogjon még legalább egypárat. Ja, kiesett kezéből a telefon? Te Jóska, most mit csináljunk?

- Még nem tudom, gondolkodom...

- Halló, halló! Itt Fejebúbos.

- Ilyen könnyen ment a dolog?

- Nem kérem, én a magyar indián vagyok.

- Túlélte a pacák?

- Már régen nem csinálunk olyan igazi, békebeli skalpolásokat, csak jelképeset. Az elsősegélynyújtás is megkezdődött. Egyetlen kérésem van, tényleg keressenek neki plasztikai sebészt és fizessen baromi nagy számlát a baromsága miatt, mert - ugyan megpróbáltuk kitépni, talán sikerrel vagy siker nélkül -, de gyökér. Ez a nagy jóindulattal maroknyinak sem nevezhető csoportocska még mindig szálka az ilyenek szemében.

- Megdumált, jóember, uff! További jó indiánkodást, uff! Beszéltem, uff!

A lovakat belövik ugye?

- Patatata, maga hány éves?

- Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.

- Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.

- Na mondjad!

- "A lovakat belövik ugye?"

- Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?

- Nem tudom. A múltkor itt volt az állatorvos az istállószolgával és valami ilyesmit mondott. Ennyi év alatt úgy megtanultam emberül, hogy egészen sok mindent megértek.

- Tudod Patata, én már teljesen értem az istállószolga nyelvét, csak sajnos rosszul hallok... Azelőtt a hátamon ülve csináltam belőle sztárt.

- Megjegyzem, én is. Előbb belemerültem az élet sűrűjébe, züllöttem. Állandóan elszálltam az abraktól és csak úgy buktak rám a nők!

- Patatata, erre jól emlékszem!

- Mire? Téged még most is hurcolnak a lányokhoz!

- Igen, hetente kétszer, kényszermunka formájában... Azelőtt olyan nagyon jó volt, de már semmi kedvem az egészhez, végre én is a nyugalmat szeretném, továbbá dőzsölni. Szolgáljanak ki, vakarásszanak, csutakoljanak, meg minden. Azt hiszem, maga aludt a múltkor, amikor itt voltak.

- Tény, ami tény, nem emlékszem semmire.

- Vigyázzon, nagyon egészségtelen fekve aludni!

- Tudom, ezt most miért mondod?

- Mert majdnem leheveredett. Én hetente két és félszer néhány percre dobom le magam. Gyönyörű, friss szalmapamlagunk van!

- Na jó, jó, de tulajdonképpen micsoda ez a belövés?

- Azt mondták, tudatváltoztatást csinál...

- Nem lehet rossz! Nekem már olyan rossz tudatom van, alig emlékszem a dolgokra...

- Még valami hídról is beszéltek, úgy emlékszem rágóhíd nevűről...

- Mindig rendes volt a doktor úr, úgy látszik kijárta nekünk, hogy tegyék végre rendbe a fogainkat. Már alig van egy kopott rétegecske a számban.

- Hagyja már abba, tata! Én a maga fia vagyok, mégis mindig huszonötre becsülnek, magát meg csak tizenhétre.

- Akkor már nem is emlékszel mit mondtak, mikorra számíthatunk a nagy fog és kedélyjavításához?

- Öregem, ha ilyen bonyolultan beszél, akkor soha. Tegnap mondták.

- Igen, de mikorra?

- Mára.

- Végtelenül tisztességes dolog, hogy odavisznek. Talán díszhintón!

- Ugyan, gondolkodjon már, azt lovak húzzák!

- De nem olyanok mint te, meg én! Mi versenyparipák voltunk, közben bevittek a züllés nagy zsákutcájába. Mi tagadás, ha jól feljavítanának és elegendő belövést kapnék ahhoz, hogy a tudatom olyanra változzon, mint 6-8 éves koromban, azt hiszem visszavágyódnék...

- Hová, Patatata, ugye nem a versenypályára?

- De! Talán már nem venném zaklatásnak a hölgytársaságot sem... Lazulnék és csak vedelném, nyakalnám, na jó rágnám a zabot.

- Jaj, ha odakerülünk, megint elgyerekesedünk... Mit kezdek, miből tartom el őket, Ratatata?

- Csak azt ne mondd Ratata, hogy eddig gyermekeltartási gondjaid voltak!

- Meg kell adni, nagyon jó hátteret biztosított, öreg. Az összesnek nagyon jó szakmája van. Ügetnek, vágtatnak, fürdenek a sikerben, a sok másodosztályút beelőzve jutnak célba. Milyen mámorító!

Ratatata nagyot sóhajtott és felnyerített, neki is felderengett az a régi, múlni látszó, élettel teli, biztos múlt. Mindig rendes a doki, jöjjenek már végre!

Nyílott az istálló ajtaja, belépett a gondozóvá zsugorodott, nyugdíjas kis zsoké és a doktor.

- Ők azok.

- Ismerem mint a kettőt. Fogja meg Hamilton kötőfékét. Gyors leszek, nem szeretném, hogy a másik ijedezzen.

Elővette a fecskendőt, szúrt és egy pillanat múlva már a másodikat is. Másodpercek töredéke alatt rogyott össze a két kimustrált, útban lévő, már pároztatásra is alkalmatlannak vénség.

- Nyúzzák meg őket, a bőrükért egész jó pénzt kaphatnak, ha enyvet főzetnek a maradékból ki tudják fizetni a beavatkozást. Szerintem érdemes volna a csontokat is felhasználni, akár eladhatnák szuvenírnek lakkozott formában, mert ismertek voltak, valamikor ünnepelték őket. Na ne legyünk olyan szívtelenek, egy félmásodpercnyi főhajtást is megérdemel ez a két összeroskadt...

Világhír!

Kovácsné ráunt a hétköznapi jólétre. Villájuk kertjében, medencéje mellett a garázst fürkésző szemeivel vette lajstromba értelmetlen életét. Huszonöt év után, a tizenhat szobás vityillón, a gyárnak beillő műhelyen, villának beillő nyaralón, hét darab első osztályú kocsin kívül mit is mondhat magáénak? Rádöbbent, hogy semmit! Ekkor eszébe jutott a bankbetétjük is, de mi az a 2 000 000 Euró! Sosem fog Paris Hiltonnak a nyomába lépni, akit egy világ ismer, egyszerűen és simán a nevéért. 

            Műszak vége után, a vezérigazgatóvá serdült főnök és mindenes férj, meglepődve vette tudomásul, hogy tejben-vajban fürösztött neje lekapja a tíz körméről a szerinte mit sem érő életük miatt. Röviden vázolta a tényállást: őket senki sem ismeri!

            – De drágám, legalább ezren ismernek… 

            – Jó, jó, de ki ismeri a nevünket? 

            – A nevünket még többen ismerik, két-háromezren is talán. 

            – Én két-hárommilliárd embert szeretnék!

            – Mit szeretnél két-hárommilliárd emberrel? 

            – Azt, hogy ennyi ember ismerje a nevemet! 

            – A tiedet, vagy a miénket? 

            – Természetesen az enyémet, kit érdekel a te hétköznapi, Kovács neved. 

            – Akkor a leánykori nevedre gondolsz? 

            – Nem, én Kovácsné vagyok, és szeretnék olyan híres lenni, mint Paris Hilton! 

            – Az a liba? 

            – Engedelmeddel, Kovács úr, liba vagy nem, ismeri az egész világ. 

            – Azért az túlzás! 

            – Akkor a fél világ, mondjad már! 

            – És mit ismernek róla, csupa jót és szépet? 

            – Az nem érdekel, a lényeg, hogy ismerjenek! Amíg odavoltál, ki is dolgoztam, hogy ezt hogyan érhetjük el. 

            – Úgy érted, lelkecském, hogy a te becses Kovácsné nevedet világhírűvé tesszük? 

            – Ahogy mondod, kincsem. Kincsem? Még hogy kincsem! Pipogya, semmirevaló, Mézga Géza-szerű műbútorasztalos! 

            – Csendesen jegyzem meg, nem emlékszem, hogy az utóbbi húsz évben egyszer is, ha szeszélyből kedved szottyant bármire, meg ne tudtam volna adni. 

            – Bármit igen, de a világhírt nem! 

            – Az nem úgy megy, bogaram. 

            A férj úgy gondolta, hogy az elmezavarnak e fázisában megértően igyekszik viselkedni, különben is Salamon doktor telefonszámát nem mentette, így most nem tud értekezni vele, ő pedig a hasonlóan szédült magatartás esetére az egyetértést és meghallgatást ajánlotta. 

            – Mondd, aranyom, hogyan gondolod kivitelezni a Kovácsné neved világhíressé tevését? 

            – Az én Kovácsné nevemet a következőképp tudjuk világhírűvé tenni. Hányszor csaltál meg életedben? 

            – Soha, drágám, a huszonöt év alatt soha! 

            – Ne hazudj, ez most fontos. Ne keserítsd itt a helyzetet, végül is a jövőnkről van szó! 

            – Nézd, Zsuzsin, Ildikón, Margiton, Etelkán, Irénen, Sacin, Amálián, Zsókán, Eszteren, Editen kívül nem ugrik be, hogy mással megcsaltalak volna. 

            Kovács úr hirtelen őszinteségi rohamot kapott a neje irritáló viselkedésétől, de nem azt kapta, amire gondolt. Nem fejmosást, hanem egy tenyeres ütést a jobb arcára. Nem volt egy verekedős férfi, így a bal arcára irányult szabályos tenyerest sem védte ki, illetve nem ütött vissza. Kicsit begurult, és még huszonnyolc hölgyet kapásból sorolt fel. A feleség lendülő kezeit erős markával, csukló alatt röptében kapta el; az asszony edzett volt, de a teniszleckében tanult tenyeres bevitelét nem tudta összehozni. 

            – Kovács úr, tudod miért kaptad ezeket a pofonokat? 

            – Van elképzelésem, gondolom, a hölgykoszorú felsorolásáért. 

            – Ezt bizony azért, méghozzá az ostobaságodért, amiért nem befolyásos nőkkel, országos szinten kulcsfunkciókba kerültekkel hetyegtél – visította Kovácsné. – Bezzeg, akikkel én lefeküdtem, ma mind kormányzati, parlamenti csúcspozíciókban vannak kis hazánkban, jelen pillanatban a legeslegmagasabb szinten. 

            – A mindenedet! Te fűvel, fával összevissza csaltál!? 

            – Kérlek alássan, drágám, jövőnk érdekében feküdtem le olyan emberekkel, akiből kinéztem, hogy egyszer majd hasznunkra lehetnek.

            – Nekünk? Neked kell a világhírnév!!! 

            – Akkor hasznomra – mondta Kovácsné. 

            – Te eszement Lujza! Ki mindenkivel feküdtél össze huszonöt év alatt? 

            – Név szerint akarod? 

            – Majd eljutunk oda is, most szám szerint kérném. 

            – Fogalmam sincs, drágám. Arra nagyon ügyeltem, hogy mindenki emlékezzen rám. Egy kapcsolat mindig legalább három hónapig tartott. Tettem róla, hogy minden nap találkoztunk és akcióztunk, nehogy véletlenül elfelejtsen. 

            – Mit akarsz ezekkel a hányingert keltő ostobaságokkal? 

            – Ebből a hányingert keltő ostobaságból kijutni! Te ügyefogyott, ha mindenünket eladjuk, akkor a világhírnevet megvehetjük. 

            – Neked?

            – Nekem bizony, nekem! Ez persze anyagilag téged sem érintene hátrányosan. 

            – Anyagilag most is elvagyok briliánsan, veled együtt, drágaságom! 

            – Ó, de kisstílű vagy! Nos, milyen kozmetikumokat használok én? 

            – Mindenből az elképzelhető legdrágábbat! 

            – Azon belül a csúcsmárkákat veszem meg. Rövid idő után rájöttem, hogy pocsékabbak az uborkapakolásnál és a kamillaborogatásnál, így mikor elméletileg elfogy, kiöntöm őket, majd veszek újakat. 

            – Te pocsékolod a pénzünket! 

            – Nem, csak eredményes kísérletet tettem. 

            – Már végképp kíváncsivá tettél, hogy mit szült nem éppen szokványosan működő agykerekeidnek forgása. 

            – Nos, drágám, az összes engedélyt megszereztem. A szabadalmazási és márkaeljárást, úgy gondolom, hetek alatt lebonyolítom. 

            – Mit akarsz szabadalmazni és milyen márkát?

            – A Kovácsné-féle regeneráló krémről lenne szó, amit az ország összes kozmetikusának használni, illetve propagálni kellene külföldre. 

            – Tudod te, mennyi pénzbe kerül ez? 

            – Nahát! Csak ez kerül pénzbe, mert a kozmetikum előállítása nem. Hazamész és hozol egy tonna agyagot a szülőfalud széléről, azt négy tonna, legolcsóbb kozmetikummal összekeverjük. Nincs az a szakbizottság, amely jó pénzért a világmárka címet meg ne adná. 

            – Honnan akarod ezt a nem csekély ügyletet finanszírozni? 

            – Már mondtam, mindent eladunk, az utolsó és utolsó utáni ingó és ingatlan vagyonunkat, valamint a bankszámlánkat felaprózzuk. 

            – Akkor már holnap mondjak fel a munkásoknak? 

            – Nem holnap, már ma írd meg az összes felmondást! 

            Kovács úr elég pipogya volt ahhoz, hogy cseppet sem hűséges felesége, cseppet sem hűséges férjeként mint rongybábut hagyja magát vezetni. Megtette ezt a nem egészen normális lépést. Kovács úr előrelátásának köszönhetik, hogy ennek a vállalkozásnak a csődjéről nem a kék ég alatt, hanem egy első osztályú, juszt sem eladott sátorban, két első osztályú, azért sem eladott hálózsákkal felszerelve beszélgethetnek a városi park kevésbé látogatott szegletén, tábortűz ropogásának közelében, ami a központi fűtést helyettesíti. Kovácsné teljes meggyőződéssel vallja, hogy ez az egy darab sátor és két hálózsák elszabotálása hiúsította meg világra törő tervét. Csak azért nem hagyja ott Kovács urat, mert már összeszoktak, még egy ilyen marhát nem találna.

Fair play

Embermilliókat döbbentett meg a kegyetlenül valóságszerű, rövid televíziós hír, amelynek értelmében a kómába esés gyorsasági világrekordere kómába esett. Sportszeretők, szurkolók vagy csak egyszerű, igaz emberek kétségbeesetten, döbbenettől lesújtva, imára kulcsolt kézzel fohászkodtak a hatalmas egyéniség gyógyulásáért.

Nem kevesebb, mint nyolc olimpián vett részt. Ha belegondolunk, ez harminckét esztendő, és minden alkalommal a világcsúcson egy icipicit képes volt javítani, a kómába-esés sportágban. És most kómába esett! A kétségbeesés hullámhosszára minden ember, mint egy vevőkészülék igyekszik rácsatlakozni. Arra a hullámhosszra, amelyre világrekorderünknek a nyolc nyert olimpián kívül még több ezer alkalommal sikerült. És – a világrekorder szerint – ebben a közös hullámhosszban, a nagy központi adóról vesszük a jeleket, hogy ne csak a vevők, hanem az adók is interaktív módon besegítsenek a kiemelkedő sportoló mielőbbi felépülésébe. Neki, aki még az utolsó nagy versenyen is képes volt 0,002 másodpercet javítani előző világcsúcsán, a férfi kómába-esés Európa Kupán. 

Elfojtott hangú, csaknem zokogó sportriporterek, könnyeikkel küszködve a kórterem közeléből – hogy az orvoscsoportot ne zavarják –, napról napra fokozódó aggodalommal, suttogó hangon tájékoztatták a világot, hiszen a helyzet nem változott. Amikor baj van, első dolog a szolidaritás. Ilyenkor még a sokszorta legyőzött nagy ellenfelek is lépnek. Gyűjtési akciókat, humanitárius koncerteket terveztek, de a sportember állapotának változatlansága egyre aggasztóbbá vált. A pánik fokozódott, és az érintettek legfőbb gondja az lett, hogy ki fog indulni a következő kómába-esési versenyen, ha a kómába-esés világrekordere kómában van. Teltek a hetek és hónapok, verseny versenyt követett, valahogy senki meg sem közelítette a nagy öreget, aki világszerte méltán elismert egyedi stílusával, a nevével fémjelzett technikát alkalmazva, tulajdonképpen pillanatok alatt képes volt kómába esni. Az egész sportágat eluralta az apátia. Mi lesz itt, ha nincs egy igazi húzóember, aki képes valódi teljesítményre? Azt gondolhatnánk, hogy a riporterek és érdeklődők száma idővel csökken. Tévedés! Még az együtt érzők is egyre izgatottabban festették a fekete jövőképet, a sportág teljes hanyatlását. És megtörtént a csoda. Az ötödik hónap elején, csillogó szemű, mosolytól felajzott arcú orvos, két gömbölyded, csini nővérkével az oldalán, diadalmasan jelentette be:

– Magához tért! 

Mindenki megnyugodott. Maga a rehabilitáció, miután mégiscsak profiról van szó, pár nap alatt megtörtént. A következő két kómába-eső-versenyen, már címvédőhöz és biztos esélyeshez méltón indult a sportember. A háttérben még néhány apró tranzakciót lebonyolított. Kifizette az orvoscsoport kétszázszoros díjazását. Megköszönte a professzornak, hogy megmentették a hanyatló sportágat, melyet néhányan minden oldalról igyekeztek aláásni, sőt, száműzni az olimpiai számok közül. 

Nem okozott csalódást, 0,007 másodperces világrekordját 0,002 másodperces álomcsúcsra javítva esett kómába a legelső világversenyen. A pontozásnál az is számít, hogy mennyi idő alatt tér magához a versenyző. Elég bonyolult a számítás, de stábja ezt előre kiszámította, így tökéletes pontossággal, igazi profihoz méltóan tért magához a világrekorder.

Szép az élet, víg az élet...

Szokatlanul gerinces tartással, intellektuálisan tekintett egymásra a két toprongy, és kicsit udvariaskodó, nyakatekerten cifrázott körmondatokban kezdtek el beszélgetni.

– Igen tisztelt egykori igazgatóhelyettes úr, engedelmével az egész mérnöki diplomája és valamikori titulusai nem jogosítják fel arra, hogy saját körzetemben meggátoljon beszerző tevékenységben. 

– Nézze, tanár úr, mindenki úgy szerez be, ahogyan tud. Ez a két utca történetesen az én fennhatóságom alá tartozik, mint azt voltunk bátrak megbeszélni, emígy nem lehet szemrehányása.

– Tisztelettel emlékeztetném, az a megbeszélés inkább monológ volt, amiben elmondta, hogy maga mely utcákban kíván gyűjtögetni, és nekünk, többieknek mely utcák járnak. Ez nem a mi köreinkre jellemző magatartás!

– Ugyan már, ne rázzuk itt a rongyot, két csóresz hajléktalan vagyunk!

– Erről beszélek, igen tisztelt mérnök úr. Hagyhatna nekünk, többieknek is elemózsiához jutási lehetőséget.

– De tanár úr, akkora ez a város, rengeteg az utca, miért pont ez a kettő zavarja?

– Tudja, jó lenne már egyszer egy olyan nagygyűlésfélét tartani, ahol nem egy vagy két személy mondja meg, hogy kinek melyik utca jár, egyeseknek zsírosabb, másoknak kongó kukájúak.

– Bizarr ötletei vannak! Hajléktalan-nagygyűlés?!

– Tudja, mérnök úr, arra gondoltam, ha a geológus, a szociológus, a közgazdász és bíró ismerőseik felosztanák a beszerző területeket, talán kevesebb panaszra és szemrehányásra lehetne számítani.

– Meg tudja szervezni?

– Meg, de nem elég ez a néhány ember, az egész intellektuális kasztnak ott kellene lenni.

– Miért nevez bennünket kasztnak, tanár úr?

– Szakmai ártalom, történelmet és filozófiát tanítottam, tudja, és itt tényleg vannak kasztok, mi vagyunk az értelmiségi kaszt.

– Akkor csinálja meg!

– Engedelmével magát is megkérném, hogy hívjon ide mindenkit, akit tud.

– Ez néhány napot igénybe fog venni. Mindennap találkozunk, tudja jól, de úgyis képtelen az ötlet, mert túl sokan letahóztak már ahhoz, hogy ha a csillagos ég a hálószobám teteje, akkor legalább a gerincem maradjon a régi. 

– Igen, mérnök úr, a családjaink és lakásaink odalettek. Van egy bíró is közöttünk, akiről el sem tudok képzelni, hogy került ide…

– A bíró esetét ismerem. Egy igen magas pozíciójú gyanúsított perében meg akarták vesztegetni, de ő, balga, elutasította a szép summát, kirótt neki vagy tizenöt évet. Szépen megszervezték, hogy az utcára kerüljön, a fellebbviteli bíróság pedig felmentette az elítéltet.

– Nem annyira meglepő, csak azt ne mondja, hogy van itt olyan, aki saját hibájából került ide.

– Van, de kevés... No, néhány nap alatt megcsináljuk. Maradok tisztelettel, de most kérném szépen, szabadna további gyűjtögető tevékenységemet folytatnom? Nagyon éhes vagyok...

– Alászolgája, megyek én is a magam körzetébe.

Ősz eleje volt, olyan három-négy nap után sikerült megszervezni a nagygyűlést. Addigra mindenki tudta, miről van szó, és tulajdonképpen örültek is neki, kivéve azokat, akik a kimondottan zsíros körzetek korlátlan urainak gondolták magukat.

– Barátaim, megnyitom az ülést... Bocsánat, most nem én ülnökölök, szakmai ártalom… – szólalt meg a bíró.

– Ha szabad javasolnom – bólintott a szociológus a bírónak –, igenis ott lenne a helye a döntők között, ismerjük és tiszteljük magát.

Egy másik irányból valaki azt mondta:

– A szociológusnak még inkább, mert jól ismeri az egyes körzetek lakosságának anyagi helyzetét, ami a kukák tartalmát gyökeresen meghatározza.

– Na, és a geológus úr! – jelzett valaki egy másik irányból –. Neki még térképe is van, fel tudná írni, kinek melyik utca dukál. 

– Úgy van, továbbá a közgazdász urat is javasolnám! – szólt egy csendes határozott hang. Mindenki odanézett. 

– Maga ki? Hoppá! Úgy néz ki, mint egy pap, olyan papi-civilszerű van a nyakában.

– Jól gondolja, hajléktalan-pasztorációt végzek.

– Á, akkor maga csak átmeneti hajléktalan.

– Nagyon téved, a püspököm azzal a feltétellel engedélyezte a plébániám otthagyását hajléktalanok lelki gondozásáért, ha ez egy életre szól.

– Farkasok közt van már egy papunk is. Orvosunk korábbról volt, Szűcs doktor személyében, aki az élhetetlenebbek közül való. Nem zsebelt be magának elég hálapénzt, így ő is ide került. Mindenesetre, nélküle nagyon nehezen húznánk ki a telet.

Elvégezték a beosztást. Nem mondhatjuk, hogy teljes egyetértésben, de a végeredménnyel majdnem mindenki egyetértett. A bíró mint jogi szakember ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki aláírásával hitelesítse a felosztott területeket. Ez meg is történt. Ekkor emelkedett szólásra a lelkész.

– Ha nem veszik zokon, nem kellene még szétszéledni. Van itt egy mindenkit mindennél jobban érintő időszak, a tél. A mínusz húsz fok tesz legnagyobb kárt bennünk.

– Így van – helyeselt a doktor –, van valami elképzelése?

– Annyit szeretnék kérni, ha valaki tud olyan melegvizes, vagy fűtéscsövekről, amelyek hosszabb szakaszon a szabadban vannak, jelezze.

– Atyám – szólt oda valaki –, olyan már régen nincs!

– Nem úgy gondoltam, hogy több száz méteren. Legyen csak néhány méter, vagy néhány tíz méter, azt gyönyörűen leszigeteljük fóliával, rongyokkal kibéleljük, aláfekszünk egymás mellé, mint a heringek, és ami a leglényegesebb, a mindennapi biztonságos alvásunk meglesz.

– Nem elvetendő ötlet, de mondjon egy ilyen helyet!

– Geológus úr, megkaphatnám a térképét!

– Parancsoljon, kérem.

– Itt, itt meg itt.

– Én magam is ismerek néhány olyan helyet, ha valaki még tud, jelölje be. Amennyiben ezt meg tudjuk valósítani, senki se csak magára gondoljon, hanem tényleg szóljon mindenkinek!

– Abban a pillanatban, ahogy ott hagyjuk, mindjárt birtokba veszik mások!

– Nem! Minden nap ketten fogják őrizni, és annak a kettőnek az elemózsiáját a többiek összegyűjtik.

Ekkor a híres, de peches színész elkezdett szavalni.

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet...”

– Művészkém, ezt már megoldottuk.

–„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek.”

– Ezen dolgozunk, művészkém.

– „Ej-haj, víg az élet, szép az élet, vidámak vagyunk...” – fakadt dalra.

– Ezt nem ismerem, ez mi?

– Egy operett első két-három taktusa, különben ismeretlen. Valamikor játszottam benne, de már elfelejtettem a szöveget.

– Az nem árt, ha vidámság is van – szólt a lelkész –, aki igényli, annak minden lelki segélyt megadok, de jó lenne esetleg egy olyan himnuszféle.

– Teljes mértékben támogatom a gondolatot – szólalt meg jó katonásan az egykori főtiszt, aki szintén elég pancser volt ahhoz, hogy utcára kerüljön. – No, emberek, ki vállalja a himnusz elkészítésének feladatát?

– Ezredes úr, ne játsszon az idegeinkkel! – szólott a zongorista. – Ki más, mint én! A kezdősor már megvan. 

A színész újból elkezdte, magába roskadtan. 

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”

– Vehetünk a bőség kosaraiból... Milyen szép nevet adtunk a kukáknak!

– Akkor, „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek!”

– Éppen ezt próbáljuk megoldani, meg azt is, hogy szép legyen az élet, és legyünk vidámak...

– Hej-haj, szép az élet, víg az élet, vidámak vagyunk... 

 

Magávalragadó

Böndörfi és Saburján utolsónak maradtak. Már nem emlékeztek a nevükre sem, arra az ősi, szép Sajtosra. Mikor megmozdultak, hasuk odaszikkadt bőre vissza-visszacsattant hátgerincükről.

Nagyon biztonságos lakást akart a mama, ezért beköltözött a Romtelekiék fürdőkádja alá. Minden oldalról fémes védelem. Acélos, mert szerintük az egész létezés célja a biztonság. Kijárat ugyan csak egy volt, bejárat meg sehol, így nem számíthattak támadásra. A helyiség nem étkezési célokat szolgált, ezért eleve nem hízókúrára készültek, csupán a telet átvészelni, gondok nélkül, könnyedén, mondhatni hátradőlve.

Meglepődtek, mikor nagy füstölt szalonnával lepte meg őket az egyik éj. Már este odakerült, de csak hajnalba ment ki Tönkremegy. Nem értették mi történik vele, beleragadt, s miután megpróbált a szájával segítve akart kikecmeregni, így az is beragadt. Nem tudott hátrakiáltani... 

Miután valaki, valahonnan, valahogy elvitte és visszatett egy ugyanolyan finom sajtocskát, Duanga vett egy nagy levegőt és ráugrott. Ez a levegő majdnem az utolsója lett. Bár elég sokáig tartott a szétesés megragadása, de a veszély mibenlétét ő sem tudta pontosítani, aprólékosan körülírni, pedig ez családjogi alapkötelesség. Ha valaki egy csapdabelső kellemetlen helyzetébe kerül, a családi törvénykönyv 897. paragrafus, hetedik cikkely, "a" bekezdésének 12. sora értelmében taglalnia kell tapasztalásait.

Ezután egy hétig vártak. Nem bírták tovább az éhséget és szomjúságot, Sürgönyrücsök rádobta magát az ellenállhatatlanul hívogató dióbélre.

- De jó!

Ezt még hátra tudta kiáltani, sőt talán többet is, mert csak az oldalát érte a ragacs. Orral matatott a dió körül, még úgy is meg akarta enni, bár az nem volt ragasztós. Bele is harapott.

- Finom, gyerekek, nagyon finom!

Kiáltozta, aztán eluralta a pánik.

- Vissza akarok menni, de nem enged! Oldalra tapadtam, úgy megragadtam! Nagyon megragadott ez a megragasztó!

Sokáig heverészett, aztán a kijárat, már horrorcellaajtaja előtt reggel cserélték a kijárási tilalom felragasztott diós kartonlapját. Három hét étlenség után ez a két utolsó hős már cikázó karikákat látott. Nem tudni, hogyan kerültek egymás mellé a kiszáradt éhkopp rusnya tombolásában, de katonás egyenugrással dobták magukat, “de jó” kiáltással a dióra.

Ilyen az, mikor tulajdonképpen szándékosan öngyilkosságot követ el két falánk egér. Soha nem derült ki honnan maradt annyi erejük, hogy ugrándozzanak, mert felnőtt voltukat megcáfolva, a ma született kisegérnél is véznábbak maradtak. Valami mosolyféle ragadt fickándozó ábrázatukra, végül is bedióztak.

Romtelekiék további három biztonsági hétig még odatettek egy vendégcirógatót a repedezett, megragadni vágyó egerek kedvéért, mikor meggyőződtek az egerek csoportos jólétbe vándorlásának véglegességéről, befalazták a ki-bejáratot.

Ott lógott előtte...

Úgy nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel átgondolt szándékkal lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt és a kilincset eltalálva visszataszította az ajtót.

A helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte... Vajon mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.

Belépés előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni... Már olyan volt, mint egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp a lába elé zuhan...

Közelebbről még áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással nézte. "Mi lenne, ha levágná?" Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak...

Az illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte és hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.

A nagy virulás előtt

Lenn sárga tenger, felül ágak-bogak kopaszodó gyöngyei. Hold világít és dagerrotípiát készít egy-egy hullócsillagról. Leszállók gyűlnek a törzs alatt, a kiálló ágak némelyike is hegyesedik. Megkúposodott, rőt és sárga árnyékok cikáznak. Távolról néhány fényes "fekete" pötty terül a halódó erdőnek látszóra.

Fák száradnak, sárgától sápadtig csoportosulnak a szenvedők, de bíborvörös seregek is tartják még magukat. Béka szökdös, odébb egy felhők felé fordult gyökérforma. Néhány héttel korábban ő is fa volt, letarolt vékony ágainak sarjai hajnövesztő hatást érzékeltetnek.

Két levél, pottyanás előtt madár benyomását kelti még, majd egyik jobbra, másik balra lebben le. A macska térdig avarban gázol, az egyik fa kérge is sír. A tél opáltükrén át burjánzó, kékes pöttyök és szétszórt időgorombulat dúl.

Az irányok felcserélhetetlenek, sem a lent, sem a fent, de a jobbra és balra sem. Az aláhullók eltakarnak mindent, ami még menthető volna. Egy sütőtök loccsan szét váratlanul és visszavágyódik a frissen szántott földbe, ami legalább barna és kiszámítható. Vagy nem?

Tavasszal a kidőlt fa is újra éled elméletileg. Ha tudná szegény, hogy kályhában végzi... De egy tüskebokornak látszó pici meggyfa éjjeli árnyékában, a lecsupaszodott ágak alatt, mindenféle egyéb alélt körvonalú növények, dideregve-vacogva, talán mégis joggal számítanak, hogy eljön még a nagy virulás. Igaz, addig a türelem nem rózsát, sőt sokaknak túlélést sem terem, de talán így van ez rendjén és most dobjuk félre a talánt.