Életfa

Megjelentél, mint köd,
mint harmat, férfias lehelet
mi tavaszi fákon zsong, s mint ki a réten
csendben bolyong szívemmel kéz a kézben.
 Mint kő a tóba, úgy zuhantál szívembe.
Semmi voltam, s minden lettem, egy pillanat alatt,
mígnem minden könnyem leveleidre rohant.
Gyökere vagyok a fádnak,
kötlek a léthez, s mégis föld alá temetsz
szelíd madár, mely ágaidon pihen
pusztíthatatlan,
vágyom rád, ó igen,


a napok, ha
nem kapok
egyebet
remény veszett
bolyongó létre
térek,
s szemedbe, ha nézek,
még magamat látom.