Félmutatványosok

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, túl az Óperencián, azaz a Csendes óceánon s az Üveghegyen, azaz a Himaláján innen, egy borongós tél végi napon hatalmas szürke felhők kerekedtek. Milyen volt szürkeségük, nem is tudom már, halvány galambszürkétől komor grafitszürkéig terjedt az egyre gomolygó, úszó, evező, evickélő, halmozódó, egymás fölé, mellé, mögé tornyosodó, fodrozódó égi mutatványok színtartománya. Csodálkozva bámultam a mindig megújuló kavalkádot, s eszembe idéződött egy régi, gyermekkori álmom, amikor égen épülő palotáknak véltem a magasban úszó képződményeket, s ezer történetet képzeltem a paloták képlékeny falai közé. Tündérek s angyalok tömkelege röpköd, játszik, kacag és kergetőzik a fejünk fölött fátyolruhákban, hófehéren, míg a nap sugarai simogatják, csalogatják őket ,öltözzenek  a szférák még fényesebbnek tűnő rétegeibe. De jaj, néha a játéknak vége szakad, s az elszomorodó tündérek ilyenkor ezüstkönnyeket hullatnak.

Egy csöpp az arcomra hullik, s a képzet elillan, látom, hatalmas zuhé van kilátásban-uccu, nyakamba veszem a lábam, s menekülök az óriási fák recsegő fenyegetése elől valami fedett menedékhely felé. Egy ház sötétlik a láthatáron, most nem riaszt, inkább ellenállást nem tűrően hívogat-, oda kell érnem, mielőtt a vihar igazán tombolni kezd. Futok, ahogy birok, s már egész közel jutok, talán meg is torpannék hirtelen, hisz ez a lak mégiscsak teljesen idegen, de bentről vidám zenét hallok, dallama ritmusosan keveredik az érkező esőcsöppek sűrűsödő hangjaival. Bezörgetek- menedéket kérve- ajtót nyit egy medve, aztán jön egy majom, egy víziló, barátságosan invitálnak beljebb-beljebb, odabenn vannak még lovagok, ördögök, angyalok, tündérek s más álarcos népek, hívnak, mulassunk velük, búcsúztassuk együtt a telet, köszöntsük vígsággal a tavaszt. Beljebb lépek, s érzem, magával ragad a vidám, sokszínű forgatag.