Főnix

Mint egy szénakazal, egyedül, szárazon,
Úgy aludtam én is megvetett ágyamon.
Lelkem még gyermek volt, szívemen zárt lakat,
Csak elvétve láttam efféle álmokat.

Majd egy októberi szellő rohant felém,
És egy szikrát hozva szalmaláng lett helyén.
Semmi sem volt, csak fény, csak füst és semmi más,
Akkor még azt hittem, most rám csak ennyi várt…

Tán még izzott szívem, a gyúlékony máglya,
Mikor tündérem jött s fellobbant a fáklya!
Parázsból szavától ébredt fel a madár,
A hatalmas főnix, tisztelte a határ.

A szerelem tüze égett rőt szemében
És a sötét erdő világlott hevében.
Ki életre hívta, mégis ellökte őt,
Magát elemésztve teremtett jégmezőt.

Eső mosta sírját, holt hónapok alatt,
Amíg csak egyetlen járható út maradt:
Kelj fel hamvaidból, repülj hát főnixem!
Hagyd, hogy egy szelídebb, új tündér őrizzen!

El kell mennem innen, a jövőbe lépni,
Ha nem akarok már holt világban élni.
Mert úgy hiszem, néha elveszítjük magunk,
Ám abban a percben új esélyt is kapunk…