Egy alig húsz éves kislány rettegett a sötétben, mindenfelől sóhajokat hallott, majd csupán az omlás folytatódott. A megtestesült rettegés lett belőle és ott, akkor az asztal alatt, megőszült a haja. Véletlenül esett, vagy reflexből keresett ott búvóhelyet, esetleg külső irányítással? Nem tudni, hogyan képes egy alacsony asztalka, mégoly vaskos deszka teteje is felfogni a rázuhanó tetőt.
A légiriadó lefújása után azonnal megkezdődött a mentés. Ebben nem létezett kivétel, mindenki odatette a kezét. Bizony ez a kislány nem lehetett volna annak az egykori őrvezetőnek a felesége, ha nem elég serények a segítséget nyújtó kezek.
Amikor ismét meglátta a napvilágot, dermedt tekintettel, egyhangú és mégsem magától indított dünnyögéssel, négy nyelven imádkozta el egymás után az “Üdvözlégy”-et úgy, hogy később nem is emlékezett rá. A magyar, illetve latin szövegeken kívül a másik két nyelvet nem is ismerte…
Tény, ami tény, a légós parancsnokok egy-egy házban, vagy kisebb körzetben sokkal inkább dirigáltak és hatalmat fitogtattak. Nem nagyon tették oda a kezüket a munka szálkás, görcsös nyelének végére.
A Szent László teret nézegetem, mennyivel másabb a mainál. Olyan csendes, alig járnak emberek. Automobil - azt hiszem, akkor még így nevezték -, alig dörög valamerre. A nagy csinnadrattás, fél várost felzavaró tömegrendezvények kora még messze...
Ekkor éktelen dübörgés szakította meg a béke látszatát. A Rulikowszki út irányából egy magyar katonai menetoszlop, az Aradi út felől egy SS egység, velük szemben, másik irányból egy egészen jól idomított levente sereg, a híd túloldaláról pedig egy Werhmacht alakzat nyugtatta a kedélyeket. Oly annyira, hogy némelyek tágra nyílt szemekkel és kipirult orcával figyelték az egyszerre mozgó egyenruhásokat, mások fák, vagy épületek árnyékába húzódtak. Zengett az Erikát kereső SS-sek talpdübörgéssel aláfestett önbuzdítója. A Werhmacht egység valamilyen más leányzót hiányolt éppen. A magyar század, a parancsnokáról énekelte a “Százados úr sej-haj”-t, és a leventék is egészen jól megbirkóztak az "Édesanyám de messzire mentem"-mel.
Vajon mi fog történni, ha ezek egyszerre találkoznak? Még a jobb kéz szabály sem alkalmazható, hiszen nem tudni, nem kanyarodnak-e el valamerre a barna és fekete egyenruhások.
Meghökkentem, mert a kereszteződés előtt, "nóta állj" után „Helybenjárás”ra vonatkozó vezényszó harsant fel, nehogy véletlenül hívatlan vendégeiket és egyben szövetségesüket megzavarják útvonalukban.
Megsajnáltam őket, de kesergésre nem maradt időm, mert az utat szegélyező járdákról mosolygó lánycsapat érdekesebb látványt nyújtott. Mintha odarendelték volna őket a még majdnem gyerek leventéket, illetve magyar katonákat boldogítani. Figyeltem ugyan, de nem volt köztük az a bizonyos Erika, sem a másik német leányzó... Hallgattam, ahogy a fülük mellett szállt el a keringőre - helyesebben menetelésre - hívás.
Újra csend lett, nagytata és nagymama egymásba karolva sétáltak át azon a bizonyos Szent László vashídon. Nagyapám már ujjait tornáztatva készült a kántorizálásra, bár nem sokkal előtte bombáztak.
Még mindig messziről lehetett hallani a háború csattogó fogát. Ködös hírekből sejtették, hogy közeledik az ellenség, de hogy milyen messzire, meddig... Remélték, megállnak, visszafordulnak és az erőviszonyokat sem lehetett átlátni. Állandóan egy csodafegyverről beszéltek, ami majd legyilkolja az összes nekik nem tetsző erőt. Nehéz megfogalmazni, vajon kire és kikre gondoltak, egyáltalán nem csak a keletről errefelé nyomulókra, hanem talán átmeneti szövetségeseikre is...
Egy konflis eldöcögött mellettük, a tér túlsó oldalán valakit még elevenen „felemeltek”, de már sosem került le a Földre élőn. Az idegek egyre hevesebben jártak, még a fegyelmezetten odaköszönő apácák menetserege is érzékeltette, hogy valami nincs rendben.
Most, az idő forgatagában hirtelen azt a katonaládásos, siető bevonulást látom magam előtt, ahogy Nagymama és keresztanyám kísérik nagyapámat. Kalap van a fején és átmeneti kabátot visel. Az a híd, amelyen annyit jár, most is főszerepet kap. A riadókészültség hőmérője éppen szét akar durranni és a Szent János utcában, egy kiürített ház udvarán sorakoztatják fel őket.
Udvariasan, de keményen megkérik a kísérőket, hogy szélsebesen menjenek és tegyék honleányi kötelességüket. Nem egyedül vonult be, csupán abba az egy udvarba kisebb tömeg érkeztek. Mint a börtönlakókat, felsorakoztatták a falnál és egy kackiás bajszú, pödört modorú őrmester, cifra szócsavarások közepette odahajigálja az egyenruhákat.
- Lépjen elő, aki nem volt még katona!
Senki nem léphetett, mert az életkor feltételezte a katonai szolgálat letöltését.
- Ott, a maguk mögötti mosókonyhában öltözzenek át, a civil ruhát rakják a fal salétromosabbik sarkába! Egy darabig úgysem lesz rájuk szükségük. Valakinek valami rendfokozata is van?
Néhányan, őrvezetőtől, szakaszvezetőig előléptek. Nagyapám fegyelmezetten, de már katonásan jelezte, hogy nincsenek megfelelő rangjelzések.
- Miért, maga micsoda?
- Tartalékos hadnagy, pontosabban újra aktivált, behívott, immáron hadnagy, csak így egyszerűen.
Az őrmester szóhasználatot és modort változtatott, összevágta sarkait, és a még rendfokozat nélkül álldogáló nagyapámnak keserű szájízzel, mert ugyan szeretett parancsikálni, de jelentett.
- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, máris hozom a csillagokat!
Miután elfutott, nagyapám felnézett az égre, elmosolyodott, mert az ide-odakúszó fellegeken kívül egy csillagot sem látott. Aztán megkapta, a rangjelzést és föl is rakta. A körfolyosó alatti átmeneti parancsnoki szobából kimenetelt egy őrnagy.
- Emberek, sorakozó! Neve?
- Bereczky Sándor!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
Továbblépett és végigkérdezte őket.
- Neve?
- Béres Sándor!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Gurzó Imre!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Hant Elek!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Huszár István!
- Rendfokozata?
- Szakaszvezető.
- Neve?
- Krammer Ferenc!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Katona József
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Nagy Gyula!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Seres János!
- Rendfokozata?
- Őrvezető.
- Neve?
- Simonovits János!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Szíki Gyula!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
Így ment végig, míg eljutott nagyapámig.
- Neve?
- Boér Péter Pál.
- Rendfokozata?
- Hadnagy.
- No, végre egy alkalmas ember. A tiszti kaszinó ma szünetel, mert erre robog az ellenség. Maga lesz a szakaszparancsnok! A kapu melletti lakás belső szobájában alakítsák ki a hálókörletet, bár a riadókészültség miatt nem hiszem, hogy sok idő lesz alvásra, de majd később bepótplják. Hadnagy úr, miután a járműpark minden darabja, valahonnan valahová folyamatosan igénybe van véve, magukat hírvivőkké nevezem ki. Reggel megkapja az egységek helyzetét és szakaszával körbejárja a terepet, hogy első kézből kapjak híreket azok mozgásáról. Ne feledje, ez nem propaganda, nekem a színtiszta igazat mondja. Amúgy meglepne, ha bármelyiküknek baj volna a fülével. Napok óta éjjel-nappal idehallatszik a nehéztüzérség ténykedése, annyi fegyverropogást egyetlen hadgyakorlaton sem hallottam, mint az elmúlt, nagyjából egy héten. Jut eszembe, ott, középen, a szenes pince lejárónál vételezzék fel fegyvereiket! Hadnagy úr, ön a legmagasabb rendfokozatú valamennyiük közül, ezért kinevezem kompetens személynek. A lőszerrel csínján bánjanak! Seregünkben sajnos még az ilyen harapófogóba szorított körülmények között is minden kilőtt tölténnyel el kell számolni. Evvel természetesen nem értek egyet, de az még természetesebb, hogy ezt maguk nem hallották.
A légiriadó lefújása után azonnal megkezdődött a mentés. Ebben nem létezett kivétel, mindenki odatette a kezét. Bizony ez a kislány nem lehetett volna annak az egykori őrvezetőnek a felesége, ha nem elég serények a segítséget nyújtó kezek.
Amikor ismét meglátta a napvilágot, dermedt tekintettel, egyhangú és mégsem magától indított dünnyögéssel, négy nyelven imádkozta el egymás után az “Üdvözlégy”-et úgy, hogy később nem is emlékezett rá. A magyar, illetve latin szövegeken kívül a másik két nyelvet nem is ismerte…
Tény, ami tény, a légós parancsnokok egy-egy házban, vagy kisebb körzetben sokkal inkább dirigáltak és hatalmat fitogtattak. Nem nagyon tették oda a kezüket a munka szálkás, görcsös nyelének végére.
A Szent László teret nézegetem, mennyivel másabb a mainál. Olyan csendes, alig járnak emberek. Automobil - azt hiszem, akkor még így nevezték -, alig dörög valamerre. A nagy csinnadrattás, fél várost felzavaró tömegrendezvények kora még messze...
Ekkor éktelen dübörgés szakította meg a béke látszatát. A Rulikowszki út irányából egy magyar katonai menetoszlop, az Aradi út felől egy SS egység, velük szemben, másik irányból egy egészen jól idomított levente sereg, a híd túloldaláról pedig egy Werhmacht alakzat nyugtatta a kedélyeket. Oly annyira, hogy némelyek tágra nyílt szemekkel és kipirult orcával figyelték az egyszerre mozgó egyenruhásokat, mások fák, vagy épületek árnyékába húzódtak. Zengett az Erikát kereső SS-sek talpdübörgéssel aláfestett önbuzdítója. A Werhmacht egység valamilyen más leányzót hiányolt éppen. A magyar század, a parancsnokáról énekelte a “Százados úr sej-haj”-t, és a leventék is egészen jól megbirkóztak az "Édesanyám de messzire mentem"-mel.
Vajon mi fog történni, ha ezek egyszerre találkoznak? Még a jobb kéz szabály sem alkalmazható, hiszen nem tudni, nem kanyarodnak-e el valamerre a barna és fekete egyenruhások.
Meghökkentem, mert a kereszteződés előtt, "nóta állj" után „Helybenjárás”ra vonatkozó vezényszó harsant fel, nehogy véletlenül hívatlan vendégeiket és egyben szövetségesüket megzavarják útvonalukban.
Megsajnáltam őket, de kesergésre nem maradt időm, mert az utat szegélyező járdákról mosolygó lánycsapat érdekesebb látványt nyújtott. Mintha odarendelték volna őket a még majdnem gyerek leventéket, illetve magyar katonákat boldogítani. Figyeltem ugyan, de nem volt köztük az a bizonyos Erika, sem a másik német leányzó... Hallgattam, ahogy a fülük mellett szállt el a keringőre - helyesebben menetelésre - hívás.
Újra csend lett, nagytata és nagymama egymásba karolva sétáltak át azon a bizonyos Szent László vashídon. Nagyapám már ujjait tornáztatva készült a kántorizálásra, bár nem sokkal előtte bombáztak.
Még mindig messziről lehetett hallani a háború csattogó fogát. Ködös hírekből sejtették, hogy közeledik az ellenség, de hogy milyen messzire, meddig... Remélték, megállnak, visszafordulnak és az erőviszonyokat sem lehetett átlátni. Állandóan egy csodafegyverről beszéltek, ami majd legyilkolja az összes nekik nem tetsző erőt. Nehéz megfogalmazni, vajon kire és kikre gondoltak, egyáltalán nem csak a keletről errefelé nyomulókra, hanem talán átmeneti szövetségeseikre is...
Egy konflis eldöcögött mellettük, a tér túlsó oldalán valakit még elevenen „felemeltek”, de már sosem került le a Földre élőn. Az idegek egyre hevesebben jártak, még a fegyelmezetten odaköszönő apácák menetserege is érzékeltette, hogy valami nincs rendben.
Most, az idő forgatagában hirtelen azt a katonaládásos, siető bevonulást látom magam előtt, ahogy Nagymama és keresztanyám kísérik nagyapámat. Kalap van a fején és átmeneti kabátot visel. Az a híd, amelyen annyit jár, most is főszerepet kap. A riadókészültség hőmérője éppen szét akar durranni és a Szent János utcában, egy kiürített ház udvarán sorakoztatják fel őket.
Udvariasan, de keményen megkérik a kísérőket, hogy szélsebesen menjenek és tegyék honleányi kötelességüket. Nem egyedül vonult be, csupán abba az egy udvarba kisebb tömeg érkeztek. Mint a börtönlakókat, felsorakoztatták a falnál és egy kackiás bajszú, pödört modorú őrmester, cifra szócsavarások közepette odahajigálja az egyenruhákat.
- Lépjen elő, aki nem volt még katona!
Senki nem léphetett, mert az életkor feltételezte a katonai szolgálat letöltését.
- Ott, a maguk mögötti mosókonyhában öltözzenek át, a civil ruhát rakják a fal salétromosabbik sarkába! Egy darabig úgysem lesz rájuk szükségük. Valakinek valami rendfokozata is van?
Néhányan, őrvezetőtől, szakaszvezetőig előléptek. Nagyapám fegyelmezetten, de már katonásan jelezte, hogy nincsenek megfelelő rangjelzések.
- Miért, maga micsoda?
- Tartalékos hadnagy, pontosabban újra aktivált, behívott, immáron hadnagy, csak így egyszerűen.
Az őrmester szóhasználatot és modort változtatott, összevágta sarkait, és a még rendfokozat nélkül álldogáló nagyapámnak keserű szájízzel, mert ugyan szeretett parancsikálni, de jelentett.
- Hadnagy úr, alázatosan jelentem, máris hozom a csillagokat!
Miután elfutott, nagyapám felnézett az égre, elmosolyodott, mert az ide-odakúszó fellegeken kívül egy csillagot sem látott. Aztán megkapta, a rangjelzést és föl is rakta. A körfolyosó alatti átmeneti parancsnoki szobából kimenetelt egy őrnagy.
- Emberek, sorakozó! Neve?
- Bereczky Sándor!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
Továbblépett és végigkérdezte őket.
- Neve?
- Béres Sándor!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Gurzó Imre!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Hant Elek!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Huszár István!
- Rendfokozata?
- Szakaszvezető.
- Neve?
- Krammer Ferenc!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Katona József
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Nagy Gyula!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Seres János!
- Rendfokozata?
- Őrvezető.
- Neve?
- Simonovits János!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
- Neve?
- Szíki Gyula!
- Rendfokozata?
- Honvéd.
Így ment végig, míg eljutott nagyapámig.
- Neve?
- Boér Péter Pál.
- Rendfokozata?
- Hadnagy.
- No, végre egy alkalmas ember. A tiszti kaszinó ma szünetel, mert erre robog az ellenség. Maga lesz a szakaszparancsnok! A kapu melletti lakás belső szobájában alakítsák ki a hálókörletet, bár a riadókészültség miatt nem hiszem, hogy sok idő lesz alvásra, de majd később bepótplják. Hadnagy úr, miután a járműpark minden darabja, valahonnan valahová folyamatosan igénybe van véve, magukat hírvivőkké nevezem ki. Reggel megkapja az egységek helyzetét és szakaszával körbejárja a terepet, hogy első kézből kapjak híreket azok mozgásáról. Ne feledje, ez nem propaganda, nekem a színtiszta igazat mondja. Amúgy meglepne, ha bármelyiküknek baj volna a fülével. Napok óta éjjel-nappal idehallatszik a nehéztüzérség ténykedése, annyi fegyverropogást egyetlen hadgyakorlaton sem hallottam, mint az elmúlt, nagyjából egy héten. Jut eszembe, ott, középen, a szenes pince lejárónál vételezzék fel fegyvereiket! Hadnagy úr, ön a legmagasabb rendfokozatú valamennyiük közül, ezért kinevezem kompetens személynek. A lőszerrel csínján bánjanak! Seregünkben sajnos még az ilyen harapófogóba szorított körülmények között is minden kilőtt tölténnyel el kell számolni. Evvel természetesen nem értek egyet, de az még természetesebb, hogy ezt maguk nem hallották.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése