2014. szeptember 21., vasárnap

A kocsma füstje

with 0 Comment


Nem a mai kocsmáké, manapság a kocsmák előtt pöfékelnek a füstfüggők, de a hatvanas évek végén, amikor három hétre megkaptam azt a nem kívánt lehetőséget, amivel belülről is megismerhettem a kocsma világát, még vágni lehetett a füstöt benne. A talponálló a Főutca végén álló háztömb sarkára nyílt, lehetőséget kínálva az ivásra mindenkinek, aki buszról leszállt, vagy a szembe lévő mozi előadására várt, netán az átellenben álló ABC, régi nevén Hangyaboltban megszomjazott a bevásárlás után. Mára már egyiknek sincs nyoma, helyükön elegáns bankok állnak, a buszmegálló eltűnt, helyette szemet gyönyörködtető parkon pihenhet meg az arra járók tekintete. A mozi is, a kisbolt is kiment a divatból, nem kifizetődő üzemeltetni őket, de a kocsma az maradt, azt gazdaságos fenntartani.
Az állami vendéglátóhelyeket akkoriban mindig három főnök üzemeltette, én a harmadikat helyettesítettem, amíg ő az ágyat nyomta. Ez azt jelentette vendéglátós szóhasználattal, hogy fregolis lettem, és mint minden harmad főnök, mindig annak helyébe álltam, aki szabadnapos volt, ha mindenki dolgozott, akkor a sarokban álló magas pénztárból néztem a gomolygó füstöt, na meg az embereket. Ide mindenféle figura járt, lecsúszott részegeskedő, zugivó, megszomjazó, várakozó, társaságra vágyó, úriember, melegedő, eső elől bemenekülő, ingyen ivó rendőrök rendszeresen, és még a jó ég tudja ki.
A pénztárnál mindig várakoztak, mert minden egyes fröccs vagy feles után, jöttek a következő tikettért. Amikor a sokadikért jött némelyik nagyivó, már beszélni is alig tudott, csak odadobta pénzt. Én meg a részegeket becsaptam, no, nem sokkal csak fillérekkel, mert akkoriban még volt az is. Nem szerettem a piásokat, mondhatnám utáltam őket. Nem mintha rossz tapasztalataim tetették volna mindezt velem, nem, csak szórakozásból, és némi büntetés gyanánt a részeg állapotért. Otthon sem a szüleimnél, sem az apósom családjában nem ivott senki, még egy üveg bor sem volt a háznál. Ünnepekkor szörpöt ittunk és bambit, egyébként vizet és tejet. Nem is értettem, hogy lehet szeretni a keserű sört, a savanyú bort, és az erős cseresznyepálinkát. Mára már szívesen megiszom a finom bort, és az édes pezsgőt, de fiatalon nem ment.
A törzsvendégek fura szerzetek voltak, nekik kijárt az odafigyelés, és még nők is bejöttek olykor. Két nő rendszeresen betért, az egyik csak délelőtt, ő volt a Főutca utcaseprője. Hórihorgas sovány cigányasszony, a hajában hatalmas masnival vonult be málnaszörpért egy alacsony sétapálcás zenész cigánnyal, az urával, aki mindig úgy ki volt rittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján.
A másik csak esténként jelent meg, ha volt pénze, ha nem, akkor kuncsorgott az ivócimboráitól. Őt sajnáltam, mert nyomorult volt a sok alkoholtól, megitta az otthagyott fröccsöket is. Bejött utána, esténként, az újságot áruló kisfia is, akitől mindig el akarta szedni a pénzét, de a pultos lányok ráripakodtak. Egy este elterült a kocsma mocskos kövén, rángatózott, felakadt a szeme. Majd elvitte a mentő, és soha többet nem láttam, a fiát sem.
Ott volt szinte minden délután az öreg Fejes, aki egy alkalommal alaposan megijesztett, mert megszólalt délután ötkor az ébresztőóra a zsebében. Rémültömben ledobtam a visszajáró aprót a kőre.
- Nem köll idegeskedni kislány, az idegesség úri betegség, nem parasztlánynak való!  Csak korán húztam föl, no! Azt hittem előbb berúgok, biztos, ami biztos, nehogy elaludjak – mondta.
Itt verekedés ritkán esett meg, egyszer a kocsma mögötti utcában ütötték egymást a cigányok, de fehér ember abba soha nem avatkozott, mert félt, hogy akkor a verekedők őt csépelik tovább. Jöttek a rendőrök, szép nyugodtan megitták az ingyen piájukat, és a gumibotjukat lóbálva hátra mentek. Láttukra rögtön megtörtént a békekötés.
A kocsma csak a vendégeiben különbözött az előző munkahelyeimtől, a cukrászdáktól, ott is vágni lehetett a füstöt, meg itt is. Részegek, csótányok és patkányok mindkét helyen akadtak. Na, jó, ott leültek a betérők, itt állva könyököltek az asztaloknál, és a sarokban hangosan rabló snapszeroztak.
Bejárt minden munkanapon, pontosan fél háromkor egy fura figura, és úgy négy, vagy öt felest ivott, cseresznyét. Nem beszélt az senkivel, nekem is csak foghegyről köszönt oda, ha jött a pénztárhoz, pedig ismert, mert a szomszéd bérházban lakott a földszinten, a béna öccsével, a feleségével, és a két iskolás gyerekével. A béna öccse egész nap az ablaknál ülve nézte a járókelőket. A feleség olyan sovány volt, hogy csak hálni járt belé a lélek, és a seszínű haja mindig az égnek állt. Egy nap nem jött, és utána se láttam többet, csak az asszonyt talpig feketében, és a bénát, aki továbbra is az ablaknál ült. Ekkor megállapítottam magamban, hogy bénán száz évig is elnézegetheti az emberfia az utcát, de szeszelve a gyerekét sem biztos, hogy fölneveli.
Kocsmába viszont zugivó asszonyok nem jártak be, de cukrászdába igen. Egyszer dolgoztam egy csöppnyi kis cukiba, ahol mindössze öt asztal volt csak, de annál nagyobb a sütemény forgalma, mert ide jártak a gazdász egyetemisták krémest zabálni, mert ők nem ették a krémest, hanem falták. Vasárnaponként krémes evő versenyt tartottak. Minden szombaton este fél nyolckor megjelent egy piros arcú kis hölgy, és a két decis pálinkás üvegét teleöntette tripliszekkel, bedobott a gallér mögé egy indító felest, és már rohant is a moziba. Itt volt a titkos randevúk helye is. A hatalmas ablakon ki lehetett látni, de be nem, és mivel ez is sarkon állt, gyorsan el lehetett tűnni.
Visszatérve a kocsmába, örültem, amikor felgyógyult az eredeti harmad főnöknő, és végre megszabadultam az állandó hangzavartól és a szörnyű füsttől, a cukrászdák csendesebbek voltak, kevésbé füstösek és még fagyi is volt. Pincérként jönni-menni sokkal jobban szerettem.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.