Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. október 5., vasárnap

Az elszalasztott esély

with 0 Comment


A hold már az ég tetején járt, mire befüttyögött a gyors. Hosszan tekergőzött jól megszalasztva a várakozókat.  A tülekedő, ideges hangzavarban vasúti  munkások  kopogtatták  egykedvű  nyugalommal  a  vagonok   kerekeit. 
 A fülkében, ahová a Réka jegye szólt, még egy tűt se lehetett volna elejteni.  Álmosan pislogtak rájuk az utasok, aztán tovább bóbiskoltak.   Az  előtte  felszálló  két  hölgy  hangosan trécselt sokáig, ügyet se vetve  a többiekre,  majd félrebillent fejjel versenyt horkoltak egymással.  A szemközti ülésen két öregúr szunyókált csendesen,  mellettük  fiatal  pár  álmodott   egymásba simulva. 
 Csak ő szenvedett a párolgó testek szagától, a zsibbasztó üléstől.  Ha el is koppant a szeme, hamar felriasztották az elsuhanó fények,  a   horkantások, s az  állomások hercehurcái. 
 Úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek az utazásnak.  A  hajnal  lassan  beszivárgott  az ablakon, s ahogy szétterjedt a virradás, ébredni kezdett a  fülke. 
 Hosszú füttyszó közeledő állomást jelzett.
 Réka  sajgó  derékkal  vette  a csomagját,  s az ajtó felé iparkodott. Elsőként   szállt  le  a vonatról, a friss levegő arcul csapta, felüdítette. Alig bukdácsolt át a másik vágányra, éles sikkantással indult is a helyi vicinális.
 Észrevétlenül zöldült ki a rideg kővidék, a fák, bokrok erdővé tömörültek, az ágak hegyén rózsaszínben játszott az ég, s  diadallal  előbukkant   a nap.  
Útitársai ujjongva bámulták e csodát, s vidám hangjukkal kibillentették fásultságából   Rékát. Nem elsőször járt itt, s magába süppedve észre se vette a kivirult világot.  A   közös  úti  cél s a kíváncsiskodó társak hamar szóra bírták, oldódni kezdett, s   egyre lelkesebben beszélt nekik az elsuhanó vidékről. 
 Felvillanyozta az  előtte álló üdülés. 
Összeismerkedtek. A két fiatalember messziről jött. 
 Mihály jóval fiatalabb lehetett Rékánál, telt, szép ívű ajka fölött kis anyajeggyel, arcán szégyenlős, kisfiús mosollyal. 
 Gábor, szemébe lógó, kunkorodó fekete fürtökkel, vele egyidősnek látszott, csengő   kacajával  életet lehelt még a fába is.  
Kiderült, hogy  ugyanabban  a  szállóban  foglaltak helyet.
 Réka zárkózottsága úgy elillant, mint a tavalyi hó, magányos lelkének gyógyír volt a vidám társaság. Amióta kilépett az életéből Zoli, mintha kiégett volna, s bár az érzelem megkopott már, senkihez sem vonzódott. Társaságban vidám volt, nevetett, de lelke magányosan bolyongott. 
Az ebédlőben újból összefutottak, s utána együtt mentek ki a strandra. Elbágyasztotta őket a meleg víz,  de  az  úszómedence  hűvöse  frissítően hatott.   Mind a hárman jól úsztak, ám  Réka  boldog nevetéssel került az élre, s ez  rejtett büszkeséggel töltötte el. 
Napozás közben Gáborból dőlt a tréfa,  nem  lehetett  azon  nem nevetni.  Egyszerre   éles  sikítással egy hölgy borult a mókamester nyakába. Régi ismerőse, Vali volt az. Úgy örültek egymásnak,  mint  a  gyerekek! Azonnal melléjük is hurcolkodott, s Gáborral belefeledkeztek az emlékezésbe. 
 Ők meg együtt fürödtek, napfürdőztek, beszélgettek.
 Remek volt  ez a  nap!
 Rékának tetszett a kisfiús mosolyú Mihály, úgy érezte, valami láthatatlan villámok cikáznak  köztük. Furcsa, jó érzés volt, maga se értette.
Mindenhová együtt mentek, Gábor  mókázása  kacagásra  késztette őket,   öröm  lebegett  körülöttük.  Sok ismerősre tettek szert,  vidámságuk  úgy vonzotta az üdülőket, mint méheket a virágok.
 Mihály rajongott Rékáért, még tavirózsát is csent neki, leste minden szavát. Szikrázott köztük a levegő.   Csak  ez  a  nagy korkülönbség ne lenne köztük,  sóhajtott olykor magában Réka.
 Észrevétlenül szaladt el az idő, együtt utaztak hazafelé.  Hiába az emlékek,  a   nevetés, az elválás bánata feszült a levegőben  .
 Gábor is  érezte  a  nyugtalanságot,  sziporkáival próbálta oldani azt.
 A  hosszú  út  megrövidült, s Réka alig hitte el, hogy megérkezett.  Búcsúzáskor oly szorosan ölelte  őt  magához   Mihály, hogy alig kapott levegőt.  Mosolygott, de a szíve majd megszakadt.
  Hosszan nézett az állomásról kizakatoló vonat után,  a  fiúk  integettek   az ablakból neki, s Rékának  végigcsordult arcán a könny.  



Fotó: Halász Péter




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.