26. rész
Ízlelgette a szót:”pszichiátria”, vajon tényleg szükséges volna ez? Egyenlőre önmagával akart tisztába jönni, az után felderíteni, hogy van-e nagyobb baj. Hátha ő az oka ezeknek a szájszéli megvonogatásoknak és miért kellene tudnia erről C.-nek, ha megoldást lelhet rá az ő feszélyezése nélkül is?
Egyszóval kétségekkel bőven megrakva érkezett az ódon, világháborús sebeket viselő, kvádervakolatos ház bejárata elé, azzal a határozott elképzeléssel, hogy választ talál és azt rögtön alkalmazni is tudja majd.
A találkozás felkavaró lett. Egészen más elképzelés élt benne a turkászokról.
Bizonyára az olvasmányai, és a média közvetítette egyéb tartalmak tehettek róla. De nem a XIX század boszorkányos-vámpíros rémtörténetei, amelyekben adott esetben halott emberek testrészeit (agyát) ültették át mutánsokba, életet lehelve azokba, hanem a tiszta elmebajjal, és hasadásos őrület témájával foglalkozó filmek például, mint a Viharsziget, vagy a K pax- belső bolygó, ahol mindig volt egy külső és egy belső személy, akik –akár lehetett ugyanazon személyek- közöttük nehezen kibogozható viszony alakult ki.
A magasföldszinti lépcső tetején lévő lakásban egy középkorú, inkább háziasszonynak látszó hölgy nyitott ajtót. Semmiképpen nem lehetett annak a hagyományosan közképzeletben élő akkurátus és szigorú fekete ruhás vénkisasszonynak nevezni, akiktől még a jó szándékú és toleráns beszélgetőpartnerek is tartózkodni igyekeztek, nehogy valami vajákos módon, kifürkéssze gondolataikat.
A szobabelső és a légkör sem hagyott nyugtalanító utóérzéseket, nem voltak füstölők, vagy fekete macska a párkányon, továbbá búbos kemence, görbe bottal. Ettől felengedett kissé szorongása. Teával és ülőhellyel kínálták, de elhatározta még odaérkezése előtt, hogy semmiféleképpen nem fogad el házi főzetet, talán még előtte kibontott üvegből sem. Sokat hallott az ópiátok hatásáról és nem kívánta kiszolgáltatni magát ilyen olcsó trükkel.
A fotel süppedő, marasztaló, kényelmes mélyéből hiába próbált szabadulni.
Hamar a tárgyra akart térni, elejét véve a személyeskedésnek, aztán rájött, hogy épp ez itt tartózkodásának az oka: hogy személyiségét elétárja az egyébként kedves, de idegen hölgynek. Ő, mármint a hölgy, azonban szemmel láthatólag élvezte a helyzetet: egy megzavarodott, félszeg férfi ült a nappalijában, sorolva életének legbizalmasabb részleteit és még csak megküzdenie se kellett ezekért az információkért. No már most, hogy ennek szólt-e az a kis mosoly, vagy tán más mulatságos dolgot tett-e, miközben beszélt, ezt nem lehetett kideríteni.
Mintegy fél óra múltán még mindig tinédzserkori problémáinál jártak, ekkor eszébe jutott, vajon mennyibe fog ez fájni neki – a végére.
Az első alkalomtól szemlátomást ő sem várt sokat és a terapeuta hölgy is jelezte, hogy legalább hat-hét megjelenésre számítana, hogy tényleges segítséget tudjon nyújtani. A hölgy mindenképpen a bizalmába szeretett volna férkőzni, persze nem tolakodó módon, de például fizetnie sem kellett azonnal és későbbre sem kért túl sokat. Emellett érezte, hogy óhatatlanul kialakult valamiféle szimpátia közöttük és azonnal vészcsengő szólalt meg belül, hogy állj, eddig és nem tovább. De oly régóta először vélte, hogy emberére akadt a már korábban írt mélyvíz járás terén és ez a szellemi impulzus, bármennyire igyekezett ellene állni, felébresztett benne egy elveszettnek, rég kialudtnak hitt elemi ösztönt.
27. rész
Két hónap múlva már szinte régi ismerősként érkezett és fogadtatott, ugyan színleg megtartva azt választóvonalat, ami embert és embert, férfit és nőt, két egyéniséget fizikailag elválaszt, azonban egyre kevésbé érezve a különbözőséget. Nagyon sokat beszélgettek. Mint az olyan távolba szakadt barátok, akiknek bármely alkalom apropó tud lenni egy hosszú éjszakás sörözéshez, felgyűlt dolgaikat kicserélve egymással. Már fel sem tűnt, hogy legtöbbször a hölgy hasonlót, netán ugyanazt a ruházatot és frizurát viseli, és kívülről inkább emlékeztet egy egyszerű hivatali ügyintézőre, mintsem, hogy a lélekbúvárkodás avatottja. Külső megjelenése nem okozott maradandó élményt, még alakja is átlagosnak volt mondható. De amikor fakó arcára pillantott az ember azonnal feltűnt a kontraszt. Leginkább szemei fénylettek valami sötét parázzsal. Kérdései és magyarázatai kivétel nélkül odaillőnek bizonyultak és hasznos irányba terelték a további beszélgetéseket. Sosem volt tolakodó, vagy rámenős, de nem eresztette el addig, amíg a téma mélyére nem hatolt és különös borzongással töltötte el a felismerés, hogy maga sem ismerte magát annyira, mint ahogy kezdte megismerni őt Eleonóra. Ahogy várható lett, rég túljutottak azon a problémán, amiért F. valójában felkereste - és igen, meg is oldotta, a továbbra is zajló önismereti tréningre azonban nem lehetett nemet mondani.
-Kér egy teát?- kérdezte egyszer váratlanul
-Köszönöm, igen, nagyon kedves…, Eleonóra!
-Ne gondolja, hogy megsajnáltam, amiért már húsz perce folyamatosan beszél, vagy hogy az udvariasság indított volna, látva, hogy a végén még kiszárad a torka, de ..emlékszik, amikor első alkalommal elutasított? Bizony, nagyon jól láttam, hogy inna, de tartja magát. Talán félelemből, talán félszeg udvariassági protokoll. De teszt volt ez is-az is.
Talált! Ismét talált, bár ezt nem érezte annyira fájó pontnak, hamar kiderült, hogy mégis az.
-Kedves ügyfelem! - vette fel a szándékosan hivataloskodó, de igazából csak tanárnénis hangnemet Eleonóra – mindez idáig a szakma és a hivatás oldaláról tekintettük ezt az ügyet, és Ön a bizalom vékony jegére eddig nem merészkedett. Ezt több szempontból is igazolni tudnám, de nem akarom. Miért fogadja el most azt a vélhetően rettenetes boszorkány- konyvalékot?
Levette, nagy, fekete SZTK keretes szemüvegét és kieresztve hátravetette hosszú, barna haját. Ilyet még sosem tett, és ettől kissé emberibb, mondhatni nőiesebb lett a kinézete. Úgy nézett F.-re, mintha most először fedezné fel beszélgetőpartnerében az embert.
-Láthatja, hogy eljutunk egy bizonyos pontig, de nem tovább. Maga bezárkózik a saját kis világába, vagy legalábbis szeretne. Nézze, nem áltatom, Ön az egyik legreménytelibb páciensem, és kezdek ráúnni a „részeg feleségem”, meg az eltűnt a macskám és emiatt begolyózom” típusú ügyekre. Önnel olyan távlatokat jártunk be, melyeket a mai pszichiátria gyakorló kutató központjaiban szokás. Laikus létére bármely végzős megirigyelhetné tapasztalati tudását, bár bizonyos reflexiók és végkonklúziók tekintetében erősen elmarad.
Ha megengedi, most zárjuk le ezt az órát! Ön rég végzett, ami idejövetele konkrét célját illeti, de az elején van annak, ami valójában foglalkoztatja – olyan tűz lobbant fel ekkor szemében, ami –nincs jobb szó rá- elképesztette F.-et. Szemtanúja lett az átváltozásnak, olyasfélének, mint ahogy a türelmes kismacskából kitör vérszomjas, párzásra kész leopárd.
-Figyeljen rám! A kutatómunka nem nélkülözheti a gyakorlatot, mint mondtam korábban is, sokan ezért mennek kukázni a hajléktalanok közé, változnak olyanokká, mint ők, mert a szociográfiájukat így tudják a leghitelesebben tanulmányozni. A patkánnyal el lehet végezni bizonyos alapkísérleteket, és sablon cselekvéseikből le lehet vonni újra és újra ugyanazokat a következtetéseket, de akkor marad ezen a szinten. Az embert is lehet laborkörülmények közé terelni, ám ekkor nem a saját környezetükben figyelhetjük meg – észre sem vette, hogy hadarni kezd, és emelkedő hangszíne izgatott lesz – tehát ki kell menni a sűrűbe! Hogy is folytassam? Szükségem volna egy kísérleti kutatópárra, aki hajlandó egyúttal alany is lenni. Ön már rég nem csupán páciens a szememben –szinte kérlelő volt a tekintete, mielőtt kimondaná az elutasításra okot adó szavakat – Önben minden szükséges megvan, motiváció, képesség…-elakadt és nem tudta befejezni ezt a nyilvánvalóan képtelen gondolatsort
F.-nek úgy érezte, segítenie kell. Megértette a szándékot, de nem volt ideje mérlegelni ezért hangosan kezdett gondolkodni:
-Megértem a szándékát, kissé meglepett ezzel a lehetőséggel, bár úgy érzem, nem állna messze, hogy mi együtt bármilyen kutatómunkában részt vegyünk. Persze elsődlegesen teljesen más terület az enyém, emiatt az időm is odaköt és távolról sem bízom magamban annyira, mint Ön bennem. Mégis, valahogy képtelenségnek tűnik.- felsejlett előtte C. és B., ők vajon hogy viszonyulnának hozzá, ha időtöltésképpen mondjuk kukázni menne ki egy pszichiáter hölggyel „az élet sűrűjébe”? Egy nagyon régi harc elevenedett fel benne, mely a megállapodott, polgári lét és a bármire kész, csavargó életforma közötti antagonisztikából fakadt, s melyekre olykor felváltva látott igazolást. De mára egyértelműen az előbbi szerepében élt. Hogy mondja el, hogy belül néha sóvárog az utóbbi felhőtlen és kötetlen szabadsága után, de a biztonság és a józan 2x2 mégis az előbbi felé hajtja?
Eleonóra felnézett, arcán nyoma sem volt kiscicás, vagy hivatalnoki vonásnak, csak egy varázslatosan gyönyörű mosolynak:
-Kedves F. , hát kértem én valamit is? Akik kérni szoktak, azok ott ülnek, az Ön helyén.
És én elég ostoba szakmabeli volnék, ha nem tudnám elérni, hogy az a kérés elhangozzon!
De tudja mit, gondolkodjon rajta! Azt hiszem lelkének egy jelentős része kiéhezett az efféle kenyérre, míg a másik fele már jóllakott és eltunyult. Most el fog ítélni érte, később majd megbocsát, de hadd adjak még egy ispirációt!- azzal áthajolt a kis asztalka felett, és megcsókolta a döbbent férfit. A csók íze csak az első pillanatban volt idegen, majd édes és gyöngítő lett, elfeledtetve mindent. Összekapcsolva azt, ami szellemben régóta együvé tartozott. Túl hosszú lett - végtelen - ez a pillanat és veszélybe sodorni látszott mindent, amit felépített. Szinte visszaölelt, amikor a feleszmélés karjának másfajta lendületet adott és eltaszította magától a nőt. Még dühét is mímelnie kellett először, annyira hatalmába kerítette ez a váratlanul esett, ámde hízelgő dolog
-….Nóra! ….Nóra!...mégis ….mit képzel…., nem mondtam többször is, hogy családom, barátném van? Most szeretném, ha elrendeznénk az eddig történteket és…
-Jól van, erre semmi szükség – szakította félbe, heves indulatát palástolni igyekezve, megigazítva kacéran szétbomlott hajzatát - nemde mondtam, hogy el fog ítélni? Tisztában vagyok a körülményeivel, és nem akarom senkitől elszakítani. Ez a másik út. – talányos pillantásában nyoma sem volt a megbánásnak, de észrevette, hogy előszörre túl messzire ment.. Mostanra kissé lecsillapodott – bocsásson meg, úgy gondoltam, ez az, - mármint nem az, amit …most..hanem amit eddig…szóval érti, ugye? – amelyik foglalatosságra olyan nagyon vágyott. Azt hiszem, nincsenek véletlenek. Kár volna hátat fordítania egy nyitott ajtónak, egy olyasvalaminek, ami Önt is szívből vonzza! …Most menjen, de egyszer feltétlenül jöjjön még el!
Az események fölötti kábulatában nem is emlékezett, hogy került az ajtón kívülre végül, aztán a kapun át ki a kis mellékutcába és végül haza. Bár elhangzott, érzései szintjén eldönthetetlen maradt, hogy Eleonóra mennyiben beszélt komolyan, mennyire csupán a pillanatnyi meggyőzés eszközéhez folyamodott, vagy ez valami mélyebb dolog akart-e lenni? Valóban hívták, húzták az elfeledett erővel áramló ifjúkori évei, szinte beleszédült az emlékezésbe. És ez a rafinált kis hölgy támasztotta fel mindezeket! Ős vihar cibálta, mint a felcseperedett fácskákat, melyek még képtelenek ellenállni az olyan erőknek, amik a magasba is emelhetik, de le is dönthetik őket.
28. rész
Azt hitte, nem érhetik már meglepetések az életben. Polgáriasult, sebesült énje lélekszakadva iszkolt haza, C.-hez a meleg, biztonságos otthonba, űzve, felejtésre ítélve e szabadságharcos eszméket. Megtalált világát feladta egykor szenvedéllyel dúló, talán önzőbb, és magányosabb szférájánál, melyben azonban kedvére játszadozhatott. Nem mintha a mostani élete ellenére való lett volna, de végignézve magán határozottan szembe tűnt a változás: a nyűtt, hosszúkás ábrázata joválisan kerekké lett, kitelt, kopaszsággal párosulva. Inas, szálas, vékony termetén mintegy lassú háború nyomaiként itt-ott kisebb-nagyobb golyócskák és horpadások jelentek meg, köldöktájékon egy termetesebb bombatalálatot kaphatott, mert görnyedten, ölbe ejtett vállakkal igyekezett cipelni azt kéretlenül, e közelre mind jobban homályosuló világban.
Ám ezek olyan jelentéktelen, férfiszépségén nyomot alig hagyó momentumok voltak, melyek felett szívesen és gyorsan átsiklott. A legnagyobbakhoz hasonlóan belülről kifelé égett el – szerette ezt a hasonlatot és mind addig ragaszkodott is ehhez, amíg a kívülről befelé tartó perzselés el nem érte fontosabb szerveit. Ötven felé pedig hamar kereszttűzbe kerül az ember.
Izületi és hasi fájdalmai, heveny hurutjai alázatos, az élet biológiáját is tisztelő, csöndes állampolgárt faragtak belőle, aki nem kért többé a tavaszok derékfájdító viharaiból. És a hév lassan lopakodott csak vissza belé, már okosan olyan botra támaszkodva, mely nem hagyja összeesni és valami méltóságot is kölcsönöz, mielőtt egy sutba támasztanák elköltözött gazdája nélkül.
C.-vel gyakorta sétáltak a közeli és távolabbi ligetekben és idézték azt a múltat, melyből egymáshoz kanyarodott életük. Ez a szövet varródott egész ruhává és oly jó volt betakarózni vele a lélekcsend hidegében! B. hamarosan leérettségizett és úgy gondolta, a műszaki pálya áll legközelebb egyéniségéhez, ezért egy alkatrész összeszerelő üzembe jelentkezett, ahol mindet vállalt: az olajos, félészáruk mozgatásától az udvartakarításig, meg persze a futószalagot. Azt hitték, hamar megcsömörlik ettől, de a fiatal létére inkább kihívásként fogta fel, és nemsokára műszakvezetővé léptették elő. Megértették, hogy elege volt az iskolából és nem nyüstölték tovább a tanulással. Nővére műkörmözésből élt. Illetve ez csak a másodállása volt, de a napközbeni munkájára bármi jellemzőbb volt a jövedelemszerzőségnél. Azért látogatta F.-éket és megcsinálta édesanyjának is, szép virágmintákat, vagy épp diszkrét fekete sávocskákat téve egyes körmeire. Ilyenkor együtt lehetett a család, mert B.-t, aki önálló háztartásba költözött, szándékosan úgy hívták meg.
Amilyen nehezére esett korábban elképzelni az idilli család képét, olyan természetes és gazdag forrása lett mindennapjainak.
Észrevétlen csendesült ez a sodrás: még hinni akarta, hogy nem győzhetik le a napok, a megszokás és egymás megismerése, hogy nem baj az, amikor a korábban vágyat és kíváncsiságot tápláló kis titkok sorjában nyilvánvalók lesznek.
Azon kapta magát, hogy elgondolkodva figyeli C. háta ívének, karcsú nyakáig tartó vonalát. Ő talán megérezhette valahogy, pedig néhány pillanatra fordult el csupán, de válla mögül visszapillantott rá. E pillantásban múlt jelen és jövő elevenedett meg: az asszonyé, akit megleptek, aki gyönyörű és ennek tudatában is van, és aki megriad egyúttal ettől a vizsgáló nézéstől, és mindaz a félelem, ami egy öntudatlan lejátszott elutasítottságtól származna.
A tiszta rózsaszínbe itt, talán ekkortól kezdett vegyülni egy fátyolszerű fekete füstcsík, mely kimondatlanul kérdéssé tette a dolgok örök voltát, alig érezhető, halovány méregpermetet eresztve az éltető légbe. Nem akarta, hogy az érzelmek, melyek hozzáfűzték, átalakuljanak valami mássá, legfőképp, hogy elmúljanak. Megvizsgálta bensőjét és feltette a szokásos kérdéseket: mit is jelent Ő neki? Amit most érez, az még mindig az, amit akkor kezdett érezni, amikor az után a gyanús telefonhívás után álomba szenderült? Ragaszkodása, szerelme ma is teljesedik-e még iránta és kíváncsi-e még jobban rá, mint előtte?. Igen – gondolta – és igen? – érzései között felbukkant a kétség – bizonyára túl sokat jár a feje és nem hagyja látni a nyilvánvalót!
Hiába nyugtatta magát a sokaktól hallott frázisokkal, miszerint a bensőséges szerelemnek át kell adnia magát valami hasonlónak, ami mégis más: az élethosszig kitartó szeretetnek. Folyton maximumon akart teljesíteni, ebbe valahogy nem fért bele a leáldozott, szelíd megnyugvással viselt csupán-közelség. Érintésre vágyott, és amikor csak tehette, elment mellette, megcirógatta, simította, karját hozzáérintette kedveséhez. Ahogy jóval később megfogalmazódott benne: nem hagyta feltámadni a hiányt, minden vonzalmak mozgatóerejét.
Az eszébe sem jutott, hogy C.-nek esetleg már kellemetlen lehet ez a „dörgölőzés”, koslatás utána, személyének állandó – igaz jó szándékú - fixírozása. Mivel hasonlóképpen érzett, nyilván jólesett neki is- így gondolta. De minduntalan? És meddig? Lehet, hogy ez is benne volt abban a pillantásban?
-Valami baj van? - kérdezte C. aggódóan – nem tetszem…vagy a ruha?
-Gyönyörű vagy! – felelte F. és ebben semmi hazugság sem volt. Hátán is kivágott, fekete selyemblúza, akár egy elegáns váza, méltó foglalat ölelte a feslő virágot. De nem válaszolt, elkerülve a kérdést és hagyva, hogy a bátortalan felhőcske kiterjedjen árnyékba vonva élete delét.
29. rész
Ebéd közben szólalt meg, pont egészen más témáról beszélgettek, ráadásul B. egyik barátja is vendég volt náluk és B. nővére is az asztalnál ült. Hétvégére sátoros, kerékpáros kalandtúrát terveztek a gyerekek és C. is helyeselt. Pazar étkezés közepén jártak, mert C. kitett magáért és ezért ez örömteli megszokássá lett. B. feltett egy kérdést, ezen tanakodtak és C. is részt vett jó tanácsokkal ellátva már felnőtt fiát
- Pszichológushoz járok..- mondta halkan, de a szó röppent tovább, mint egy lendületből elhajított labda, Két-három mondattal később fordult felé döbbenten C.
- Hogy mondtad..? Várjatok, ezt később is folytathatjuk – fékezte le a kommunikáció iramát a gyerekek felé – erről nem is hallottam még – teljesen kizökkent az előbbi beszélgetésből – és miért kell neked odajárnod? ...Na jó, gyerekek, csak egyetek tovább, minden az asztalon van, B. tölts kérlek a poharakba, mi most…, gyere ezt nélkülük kell megbeszélnünk - fogta meg F. karját és határozottan a kisszoba felé invitálta.
Odabenn egy kissé ingerülten támadt neki:
- ezt miért a gyerekek jelenlétében kellett? De mi a baj? Már hónapok óta érzem, hogy húzódsz el, pontosabban nem fizikai értelemben, csak valami távolság van…- a homlokának támasztotta a tenyerét – hiszen tudod, hogy minden meg lehet együtt…te olyan jó ember vagy.. talán a munkahelyeden ért valami stressz?- próbálta megérteni az asszony, de ez nem használt.
F. ismét látta azt a kaput – mely egyébként más vízióiban is előjött már , mely hatalmas és erős, vaspántokkal fogott, tölgyből készült várat védett, hogy ez a kapu záródni kezd előtte, ő pedig kívülről tehetetlenül szemléli. Látomása megrémítette és nem engedte szólni.
- nem…nem,..nem tudom..-motyogta. Tovatűnt az idill és ott állt vergődve elhatalmasodó kétségei között. Egyszerűen nem lehetett ilyen röviden összefoglalni, szavakká alakítani azt a rég zajló folyamatot, ami belülről ette.
És hiába könyörgött sírásig kedvese, valami nagyon mély és sötét helyiségbe került, ahova nem hatolt utána a szó, csak fájdalmának és önsajnálatának ragadós, nyúlós masszája vont újabb- és újabb lepedékes hártyát köré. Üresen nézett, megmerevedett egy bizonyos pozícióban, kívülről is úgy tűnt, tényleg szüksége van segítségre.
C.-t is kibillentette egyensúlyából ez az incidens, s mivel estig számottevően nem változott F. viselkedése, úgy gondolta, lépnie kell.
Sorra kiürítette F. kabátjainak zsebét, mígnem egy gyűrött papírszeletkét talált „lelki segélyhely” felirattal. – Ez az? –mutatta F. felé, aki csak bánatos ábrázattal bólintott, azután lehajtotta fejét és nem reagált többé.
C. megremegő kézzel tárcsázta a felírt számot, és alig leplezett, sírásba forduló hisztérikus hangon szólt bele: - jó …jónapot, nem zavarom? C. va…gyok! Ön az, aki a férjemet,..a páromat keze..li, izé…pszihológiailag?..Hogy?... F.-nek hívják…--rövid szünet következett- Igen? Szóval…szeretnék magával beszélni!
És akadozva előadta az elmúlt hónapokban, valamint mai nap észlelt benyomásait.
A vonal végén nehezen tapintható gondterheltséggel várt, hallgatott a hívott. Csak legvégül, a feszültséget oldva szólalt meg:
- Nyugodjék meg, hölgyem! Ez kissé meglepő nekem is – igyekezett lassan, egyenletesen ejteni a hangsűlyt– még nem fejeztük be a terápiát, sajnos ilyenkor…
- De én nem is tudtam erről!- vágott a szavába C. – miért tartották titokban előttem? - egymásban feltétlen megbíztunk eddig. Olyan más lett!
-Ha megengedi - terelte el figyelmét az indulatairól Eleonóra – gyakran előfordul, hogy nem tudunk szerettünknek a legbelső világához hozzáférni, bármennyire is igyekszünk. Ezért jó, hogy idejében szakemb…..
- Ne, ne…! Ezt nem akarom hallani! – tiltakozott – ki más ismerné jobban? Hosszú évek óta együtt…nekünk nincsenek titkaink egymás előtt!
- igazán? – a hang mögött valami bajlóslatú, finom gúnyt vélt felfedezni és végül az egész beszélgetésből ez az egy kérdés maradt meg C.-ben, mintegy elültetve a kétség párját benne is.
Azután sokáig nem esett szó erről és a felszínen folyt tovább életük. Úgy gondolták, helyesebb úgy tekinteni erre, mintha baleset történt volna, és az így lett sebesülésnek gyógyulásáért legtöbb, amit tehetnek, hogy megvárják a rá szánt idő elmúlását.
Hanem a vetemények lelkük fóliasátraiban szépen fejlődésnek indultak és karfiolos, nagy, tüskés terméssel szomorították gazdáikat, mert a föld, a táptalaj kövérnek bizonyult és a bizonytalanság derengő egéről is átszüremlett a növekedésre ható homályos fény
Csak idő kérdése volt, hogy kitörjön az, amit az időnek lett volna hivatott megoldania.
30. rész
Novemberre járt. 9 éve múlt, hogy megismerték egymást, mert a sors – és saját döntéseik kacskaringós következményei úgy hozták. Ehhez a biztos fogódzóként kínálkozó ponthoz mintha egyre gyakrabban tértek volna vissza emlékezéssel tartva ébren reménysugaruk elszáguldó, sziporkázva ragyogó- tűnő, fogyatkozó csillagát.
Nem vitatkoztak, és rossz szó sem hagyta el ajkukat – túlontúl érzékenyek és visszafogottak voltak ehhez – mások talán úgy mondták volna: jó nevelést kaptak – minden esetre, ami zajlott közöttük, az egy érzelmi skálán jobban felrajzolható lett volna, mert számottevő cselekvés nem érzékeltette ezeket. Arcvonások változása, metakommunikációs jegyek, sóhajok, leszegett fejjel tett dünnyögések és lélekbe hatoló pillantások beszéltek helyettük.
Azonban nem kerülhették el, csak tisztázni kellett e felemás helyzetet. Mivel C.-ben érett meg először a döntés igénye. Egyszer, takarítás közben, félbehagyva azt, lekapcsolta a zajos porszívógépet és odalépett F.-hez, aki könyvespolcán rendezgette irodalmait.
Nem kellene végre megbeszélnünk ezt? – kérdezte átmenet nélkül nekiszegezve a láthatatlan kardot a háttal álló férfinek. F. persze elsőre nem vette a lapot. Lassan megcsavarodva törzsében, két kupac könyvvel C. felé fordult:
-már mondtam, hogy szombaton nem tudok eljönni veletek! De ígérem jövő héten bepó…
-nem ezt, hanem a mi kettőnk ügyét.
F. még mindig úgy állt ott, bénává merevedve. Nem tudta, mit mondjon, megzavarták és különben is legfeljebb egy felé tudott figyelni egy időben. Később a nehézzé váló kötetek kiperegtek a kezéből, de akkor már nem ezzel foglalkozott.
Tegyük hozzá, F. nagyon rossz döntéshozó volt, mivel rendszerint sodródott mások véleményével, így borítékolható volt, hogy C. fogja viselni ennek súlyát és következményeit. Fölösleges leírni az elhangzott beszélgetést, hiszen a rohamokban feltörő érzelmek, a csalódás, a remény, a múlni látszó szerelem, és a fájó szeretet indította szavak formálták, tolták a végkifejlet felé a döntést, melyet jóval korábban pár szóval semmivé lehetett volna tenni.
-…elfáradtam – mondta végül C. – belefáradtam abba, hogy megfeleljek az ideádnak, ami nem lehetek, mert az nem én vagyok – tudom, hogy ragaszkodsz és szeretsz is a magad módján, de annyira máshol jársz! Mintha csupán kellékek volnánk a te álomvilágodban, hogy azt tovább tudd építeni. B. sokat köszönhet neked és bizonyára fog is, de ő sincs már itt, ez a kettőnk élete. Elég sokat éltem veled, hogy tudjam, bármilyen halogatás, csak a hiú reményeinket növelné. Ismerlek. Ezért döntök úgy, hogy elköltözöm.
Hallgatott. És mert nem jött rá, hogy mást is tehetett volna, hagyta, hogy az események ebbe az irányba teljesedjenek ki. A keserűség és tehetetlenség megbénította, kisöpört a fejéből minden értelmes gondolatot. Nem maradt elég akaratereje, mersze, hogy odaálljon C. elé:
„- nem drágám, kissé eltúlzod ezt, és az érzelmeid irányítanak. Most megiszunk egy pohár Whiskey-t és átgondoljuk még egyszer!”
Persze mondott valamit biztosan, de az épp az ellenkezője lehetett ennek.
Mivel úgy látszott, nem is tanúsít annyira heves érzelmeket, C.-nek ezzel is egy lökést adott.
Néhány nap múlva C. elrendezett mindent, szállítómunkások jöttek a lakásba és kocsira rakták közös életük előttről származó bútorait, valamint egyéb holmijait, elragadva életéből az egyetlen értelmet és fénysugarat, akivel leélhette volna hátra lévő idejét.
December elején a linóleumos padlón ült törökülésben – pedig a fotel az ablak mellett, az időközben szépen megnőtt páfránnyal nagyon várta – családi fényképeik egyikét nézte – könnyezett, és hangtalan zokogás rázta. A kétségbeesés hullámszerűen tört rá és fojtogatta. Rendkívül rossz bőrben volt. Elhanyagolta magát és munkahelyén kivett szabadsága utolsó napjait töltötte így. Lakása ismét legényszálláshoz volt hasonló, ahol mosatlan, romlott étel, por, pókháló adott találkát, míg ő maga ezek között ücsörgött és volt magának.
Sokára vett észre távolabb egy kisebb, felfordítva leesett lapot a földön. Odahajolt érte és felfordította. Egy elpiszkolódott névjegykártya volt az: „lelki segélyhely” felirattal, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: „Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta”.
Az ablakszegleten át szürke felhő és leveleit veszített, kopár ágak részlete volt látható.
Nem tudta, milyen nap van.
Vége a III. fejezetnek
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése