F. Világa 31.-35. részek

31. rész

A holnapok nem állhattak helyre maguktól. Tudjuk, sokan azt szeretnék, hogy az idő rendezze el az azokat a dolgokat, balul sikerült történéseket, melyeket saját maguk okoztak maguknak, esetleg mások nekik, gyógyítson ő, de ez szemfényvesztés, hazugság. Túlteheti magát akárki a sokkszerű fájdalmon, nyugtathatja feledéssel, és ez legtöbbször elégnek bizonyul ahhoz, hogy elérje egy stabil állapotú beteg szintjét, ám a láz, a fertőző gondolat rajtaütésszerűen ismét leverheti a lábáról. Aki megbékél egy szeretettje elvesztésével, az feladta az érte való küzdelmet, aki belenyugszik, csak egérutat nyer lelkiismerete elől. Hogyan is adhatná át az emléknek a hús-vér közelséget, mikor C. ellenben mondjuk nagypapával igenis élő és viszontszerethető személyiség volt?

A döntés azonban, mely amellett, hogy szükségszerű, kimondottan rossz lett, megszületett.

Nem is okolt senki mást érte, hiszen önnön személyiségéből fakadóan sikerült ilyenre és az a tény, hogy C. mondta ki, nem változtatott rajta. Következménye ráadásul mindkettőjük számára keserűséget és csalódást hozott.

Kétszer próbált még beszélni C.-vel. Habár egyikük sem volt az a hirtelen indulatú – dühből támadó, haragtartó, vagy sértődésbe belebetegedő típus, akiket fölösleges békíteni – nem jutottak dűlőre. Éppen azért, mert ahogy C. megfogalmazta, túl jól megismerte F.-et, hogy elhiggye, tényleg meg tudna változni, változtatni tűrhetetlenül egyoldalú, egocentrikus magatartásán. Valahogy belátta: kár visszarángatni egy felhők közt járó illuzionistát ide, földi környezetbe, mert csupán saját és más lábát törné csak ki.

C. ugyanis éppen az ellenkezője volt F.-nek: gyakorlatiasan vezette háztartását, igazgatta két felnőtt gyerekét és a munkahelye is ilyen embert kívánt. Ha kellett, elkészítette adóbevallásaikat, sőt néha másokét is, eljárt különböző ügyekben és szerelőt megszégyenítő ügyességgel javította a lakásban elromló berendezéseket. Ez a másság sokszor nem baj, sőt ki is egészíthetik az ilyen emberek egymást, azonban C. talán rájött, hogy cseberből vederbe került: italozó férje helyett egy élhetetlen, valóságtól elrugaszkodott palit talált, akire ugyanúgy nem számíthat. Mindenesetre beláthatta, hogy egy időre jobb lesz a teljes függetlenség.

Mindent együtt véve mégis olyan fájdalmat szereztek egymásnak, melybe belerokkan a lélek, ha az az állapot úgy marad.

Ám az idő – ez a huncut játékos, aki mindig a pályán kívül figyel és részvétlen csóválja fejét az elvétett ziccerek felett – valahogy mégis képes meggyógyítani a halálosnak érzett sebesüléseket, ha nem is úgy, ahogy elképzeljük. Önnön erőnket és a tavaszi napsütést használva fel, no meg rövidnadrágos lurkók és pisze, szeplős, két-copfba kötött hajú szemüveges kislányok iskolaudvarra kirajzó hadát.

F. felidézve B.-vel történt első találkozásukat, óhatatlan ingert érzett egy fiatalabb társadalmi közeg jelenléte iránt, melyhez kiválóan alkalmas lett a közeli általános iskola napközibe csapott egyvelege ötödik bétől lefele és felfele.

Habár az élet nem állt meg, amikor munkába ment és jövet is még ott talált néhány dolgozó szülők miatt még túlórázó nebulót, F. megállt a kerítésen kívül, és szemlélődésbe mélyedt. Gyakran néhány perc után már nem is látott gyereket, de ez nem jelentette azt, hogy a gyerekek ne lettek volna ott, csupán a tarka mozgás elandalította és másfajta képek, történések tolultak látómezejébe, melyektől általában elérzékenyült, mert múltjából hoztak elő kedves részleteket.

Azután persze a kiabálások és a közeledő nyolcadikosok ordenáré megjegyzései magához térítették és jó, ha nem valami kődarab, csak egy eltévedt papírrepülő szállt felé az udvar mélyéből.

32. rész

A számvetések ideje volt ez. Nehéz, keserves, és kijózanító. Mert amikor ráeszmél valaki arra, hogy addigi élete szemétkosárba gyűrhető vázlatnak minősült, kellemetlen vitába szállni az azt minősítővel, főleg, ha úgy hívják azt, hogy: tények. Kénytelen volt ilyen aspektusból is végiggondolni megtörtént, tetté realizálódott életfolyamatát. És hát nem igazán tolultak örömkönnyek a szemébe; gyereknek visszahúzódó, tinédzsernek anti-tinédzser: otthonülő, szófogadó és engedelmes iskolába járó eminens volt, és amikor kikerült az életbe, akkor sem változott a helyzet, a hátán fát vághattak és talán még "köszönöm szépen"-t is mondott, ha pofon vágták, vagy kirúgták munkahelyéről. Ugyan ez a modor a mamának tetszett, de nem jutott előbbre vele. Akikkel együtt iskoláskodott, már mind megelőzték, már cégbirodalmak vezetőiként trónoltak valahol az Atyaúristen mellett, és ha véletlenül össze is találkoztak, rájuk volt írva fontosságuk és hogy mennyire elfoglaltak, milyen alkalmatlan az a helyzet, ami velük egy térbe összeszorította őt. Persze mókásan suhantak a könnyű évek, örök gyerekként kezelve sohasem vették annyira komolyan, hogy valami fontosabb megbízást kapjon a bárki által elvégezhető kulimunkánál. Emberi kapcsolatai ennek megfelelően kiürültek.

C. érkezéséig gyakorlatilag szingliként tengette életét és érezte, hogy nincs jól ez így: mások már második, harmadik rakoncátlan kölküket hordták, óvodába, iskolába, ő meg legfeljebb ilyen fajáték-emberkét vett karácsonyra magának, amit tetszőleges mozdulatba tudott merevíteni. És az a kínos – vagy sorsszerű, nevezze ki minek – hogy hamarosan beszélgetni is kezdett vele, mikor reggel munkába indult, vagy megérkezett haza, ilyetén:

- no, mi van kisöreg, megint eggyel több? – aztán vigyázni magunkra!

Képzelete azt az illúziót vetítette elé, hogy az emberke üres golyófején szemek, száj, orr képződik, és rekedtes hangon válaszol is neki:

- Egész nap itt egyensúlyozom! Hát mi vagyok én, balerina? Csinálj már valamit! Fáj a derekam, ülnék egy keveset!

És ilyenkor F. készségesen eligazította, mintha fotel lenne alatta, és felé kínálta a sört, amit apró pisszenéssel bontott meg:

– eeggs! Kérsz egy kortyot? – odaült a TV elé és nem kapcsolta be, csak bámulta merően. Voltaképp nem is volt szüksége rá, hiszen úgyis sejtette, mivel traktálnák: a hírekben balesetekkel, halottakkal, reklámokkal, idióta show-műsorokkal. Ha ezeket csak végig gondolta is, már ökölbe szorultak indulatai. De nem is azért ült oda: a TV képernyő csupán vízióinak kivetítésére szolgált. Napközben őt ért stresszei, meg miegymás. Ki így, ki meg úgy dolgozza fel, hogy bevesz valami nyugtatót, amitől aztán alszik reggelig, vagy megbeszéli kedvesével, aki komolyan bólogat hozzá: "ó, igen persze!", és amikor kell, összevonja szemöldökét: "ó, ne mondd, tényleg?". Hanem ezzel az emberkével nemigen tudott másról kommunikálni, így hát odahúzta a széket az ablakhoz, és nézte az esti forgalmat az utcán: olyan megnyugtató volt látni, hogy mások a saját problémáikba merülten, vagy éppen felszabadultan járkálnak odalenn, az autók tülkölnek néha, és az alapzaj állandó. A szemközti videotéka futófényei és a kigyúló utcalámpák ezzel együtt megadták azt a folyamatosság-tudatot, ami a civilizációhoz szokott polgárként biztonságérzetét táplálta.

Azelőtt ezen a helyzeten elmeditálva szépen elcsendesült benne a kérdéseket újrafogalmazó hang. Most az órát figyelte, mintha jelentősége volna az idő múlásának.

Mikor? – formálta hangtalan ajka a kérdést - Mikor jön vissza? – és tudta jól, hogy ma sem lesz elég a józanság kibírni holnap reggelig.

33. rész

Apámat és nagyapáimat személyesen ismertem, egyik dédapám (az anyai) már haldoklott, amikor először megpillanthattam, másik háromról csak hallottam. Szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt is éltek emberek, akiknek a létezés ugyanolyan örömforrásként szolgált, vagy olyan - inkább hasonló- gondok sora töltötték ki napjaikat, mint ma nekünk. A civilizáció jelenlegi legfelső rétegeként kenődünk rájuk, majdan elveszve e palacsinta-toronyban valahol középen-alul. Elmondhatnám, hogy számunkra mi a természetes, és ezzel majd jó kétszáz-kétezer éven belül a történész egész pontosan be tudja majd határolni, hova is tartozott földkerekségnyi nemzedékünk, korunk. Persze nyilván címszavakkal, pl. így: Legújabb kori európai civilizáció, elektronikus, első-második számítástechnikai kor, jellemző volt rájuk az internethasználat, gépesített munkavégzés, vállalati- és vállalkozói gazdálkodás…, gépkocsival közlekedtek és sokemeletes panelházakban laktak… és ezzel a szinte semmitmondó információhalmazzal máris egy újabb határvonalat húztam az ipari forradalom kora, vagy a középkori reneszánsz mellé, létjogosulttá téve önállóságunkat.

Kűzdünk, mintha egyéni akcióink világrengető hatással bírnának kései ükunokáink világára, holott összesített statisztikai adatnál sokkal több nem marad belőlünk. Persze születnek és születni fognak Newtonok, Petőfik, Pasteur-ök, akikre méltán emlékezhetnek majd, de tudjuk, hogy milyenek legtöbbször ezek a megemlékezések: szinte a külsőségnél nem több közéleti események, kipipálandók és felejthetőek.

Mégis olyan érdekes ez az örökkévalóság-téma! Mikor ott vagy és terajtad a sor, a fókusz rád összpontosít, nem is tudatosítod magadban ennek a létezősdinek a fontosságát (legalábbis kevesen képesek ezt jelentőségében egyszerre értékelni is). Főleg, ha nap, mint nap pörögsz, úgymond másokért élsz, és sodor a történések áradata, azok izgalma elfoglal, aztán hazamész, és otthon a gyerekek, a főzés, átjönnek a barátaid beszélgetni és késő éjszaka lesz, mire a pároddal is sikerül egy oltári jót szeretkezned, azután azzal a rejtélyes és igazán gyönyörű mosollyal az arcodon beléhullasz az álom újrateremtő, pihentető mélységébe. Persze, ha minden napod hasonló, akkor elmondhatod, hogy boldog életet éltél.

Ám a vége ugyanaz. Véget ér mindez. Nem leszel, nem lesz, aki helyetted megélje ezeket és az örökkévalóság azt mondja: ennyi volt. Nem neki, neked. Az értékességed mérője így az a hányados marad, mely azt fejezi ki, hogy az adott (összes, vagy eddig eltelt) időd alatt mennyi mindent éltél át, és ne aggódj – míg ezek az előbbi pillanatok elröppennek, hosszúak a keserves évek-, bőven bele fog férni, hogy kiszámold te is magadnak az aktuális értéket.

F. gyakran vigasztalgatta magát úgy, hogy lehetne még sokkal nulla egész x-hez közelebbi is ez a szám, ami tulajdonképpen elég ok az optimizmusra, de az abszolút érték kezdett rohamosan, mondhatni exponenciálisan fogyni és valahogy elfogta a valóság számára nem-örökkévaló voltának szorongató érzése.

Csak a vívódás örök, a sör mindig elfogy a hűtőből – erre jutott, mintegy konklúzióként egyszer, amikor éppen hiába próbált szomjúságán könnyíteni.

Folyton átverte magát valami ostoba reménységgel, ami kis időre csillapította és elnyomta a súlyos igazságok bántó fényét. Igaz, megtették ezt vele mások is, hol okító, bölcs szándékkal, hol meg csak azért, hogy meglopják értékes idejét.

Barátian a vállára téve kezét, mintegy félreérthető cinkossággal a matematika tanára mondta valamikor régen, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak.

Hú, ez is izgalmasnak tűnt elsőre! Mert akkor mégsem kell végig csak távolról nézegetniük egymást. Úgy el is gondolta magában, hogy azért biztos jó sokáig kellene gyalogolnia mellettük, míg ez bekövetkezik. Talán az út képzelt tört részénél meg is állt volna ellenőrizni, hogy közelítettek-e kicsit, mert hát pedáns módon aránypárral utánaszámolt volna. Szóval ennyire naiv volt és ez már a hülyeség határát súrolta.

Az életben pedig úgy tűnt, hogy mindig azok álltnak hadilábon a matematikával, akiktől anyagilag függött. Például nem értették meg, hogy hetvenezerből nem lehet lakást is fenntartani, meg megélni úgy, hogy ne kelljen fizetés előleget kérni minden áldott hónapban, és következetes logikával sem lehetett meggyőzni őket arról, hogy akkor ezek szerint többre volna szüksége.

Így aztán az örökkévalóság magasztos egészéből örült, ha azt a néhány napot sikeresen átvészelte, ami a fizetésig rendszerint hátra volt.

34. rész

Régóta ette magát mindenféle dolgokon. Magánéleti és filozófiai problémák felváltva gyötörték. Egyikből következett a másik, és a másikban felszínre került kéréseket nem tudta feloldani az egyik. Vívódása örök gyötrelemmé vált, kiúttalan állapotában a legsötétebb gondolatok is megfordultak már ott belül. Egy este nem bírta tovább, odalépett íróasztalához és kihúzta a fiókot.

Hamuszürke arcélén leírhatatlan feszültség vonaglott. Leszegte fejét és megadó, nehéz sóhaj közepette kimondta végre: "meg kell történnie!" Kivette onnan a tárgyat, kezébe fogta és lassan, drámaian forgatta körbe. Fegyvere töltve volt.

Halcsont mintás markolata ujjaihoz simult, szinte várva az utasítást. Céljáért létezett, mely valakit kidolgozott szépségével ragadhatott volna meg, mást pedig indulattal indíthatott volna el maga felé, hogy felvéve megtegye azt az áhított mozdulatot…

Ám ez nem olyan fegyver volt, amit az előbbiek alapján elképzelhet a tisztelt olvasó, ez betűket "lőtt" a fehér lapra, vagy inkább tintapöttyöket engedett ki. A kis, gyöngyház tokjából előbukkanó golyó lassú, dőlt elliptikus írásmintát képzett, és ahogy immár egyenes előredőlő derékkal ülve egyre inkább belemélyedt a gondolatokba, úgy szaporodtak a cirkalmak és sor sort követett. A lakkozott asztalka a meggyújtott íróasztali lámpa visszfényét derítette szét el-elábrándozó arcán.

C.-nek írt levele tulajdonképpen az a szerelmi vallomás lett, melybe mindent belesűrített, amit nem – vagy csak érintőleg – mondott el neki az évek alatt. Nem felejtett el felelősséget vállalni és kifejezni mély fájdalmát a történtekért, de nem a görcsös kapaszkodás vezette már, meghagyva és elismerve a nő szabad döntésének jogát. Leírta, mit jelentetett és jelent még most is neki – és ezt a "Mindent" szép, árnyalt hasonlatokkal írta körül. Korábban elképzelni sem tudta, hogy ilyenre képes. Édes-búsan, egy nagy mackó elhagyatott fájdalmával vette számba a már meg nem történhetőt, és azt, ami úgy lett jól, emlékkoszorúval fonta körbe. Szívéből folytak tova a szavak, hogy meggyűlve lencseként irányítsák a figyelmes olvasót mondanivalójának lényegére. Mindezt oly szépen és természetes gördülékenyen, hogy kétségbe sem lehetett vonni őszinteségét. Végül dátummal, aláírással ellátva egy nagyobb borítékba helyezte a több oldalnyi írást és megcímezve leragasztotta.

És akkor kezdett vívódni, hogy joga van-e így beleavatkozni a már lezárult ügybe? Hiszen C. egyértelműen a tudomásra hozta, hogy nem kíván többet beszélni róla. Bizonyára kegyetlen volna vele, ismét felszakítana vele egy sebet a lelkében, melyet ő okozott. Talán már más tölti ki mindennapjait, de ha igyekszik is elnyomni munkába temetkezéssel, vagy fontosnak tűnő ügyintézéssel, F. azért biztos volt benne, hogy egy-egy percre C. is elkalandozik, és talán megtörli szemét, mikor visszagondol együtt töltött éveikre.

Azután úgy vélte, C. mégsem gyengül el ilyen látványosan, s ha bensőjében érez is valamit, azt inkább keménységgel és határozottsággal fogja palástolni. Igen, tenni fogja a dolgát és nem tekint vissza. Nincs szüksége más részvétére és főleg ilyen érzelmi túlreagálásokra. Így aztán F. visszacsúsztatta fiókjába a borítékot és hagyta, hogy más papírok, írószerek, bizonylatok rátelepedjenek. Végül el is felejtette, csak valamilyen meghatározhatatlan szomorúság lepte időnként, ha a közelébe ért. A levél sorsa azonban nem ért itt véget. Talán ha lesz időm és kitartásom, hogy befejezzem F. későbbi történetét, erre is fény derül majd.

Sürgősebb dolgok kerültek látóterébe, mondhatni lépéskényszerbe került.

35. rész

Egy nap ajánlott küldeménye érkezett, melyben jelentős tartozásokról írtak, melyek állítólag őt terhelték. Már végrehajtási szakaszban járt az ügy és az volt a furcsa, hogy tudomása sem volt róla. Ez egyébként könnyen elképzelhetőnek tűnhetett azok számára, akik jobban ismerték F.-et és még csak rossz szándékot sem feltételezhettek róla. Nem úgy, mint Balogh-éknál, akiknél a mágneses kölcsönhatások egészen elképesztő módon működtek mérő-leolvasó berendezéseik körül, meghazudtolva a fizika törvényeit. Sajnos ők annyira magas szintre fejlesztették ezt (vagy talán túlbuzgóságuk okozta tévedés áldozataivá lettek?), hogy amikor az elektromos művek olyan számlával jelent meg, hogy a műveknek kellett volna már őfeléjük fizetni, nem maradt választásuk, ugyanis a szakembereket néhány rendőrségi kolléga is elkísérte e furcsa találkozó helyszínére. A pénzkereső őrizetes kivonásával viszont tényleges mínuszba fordult át a család költségvetése, így egyetlen vagyontárgyuk - lakásuk felélését választva hamar házon kívül helyezték magukat.

Végiggondolva F. – re is hasonló karrier várt. Pedig ellenben velük, ő szinte azt se tudta, hol található a villanyóra a lépcsőházban.

Mint kiderült, az Elektromos Művek azonban ugyanolyan intézmény, mint a többi bürokratikus állami pénzbehajtó hely: elég volt egy halasztó hatályú, az adósságot vitató tartalmú levelet küldenie, hogy beinduljon az önpusztító mechanizmus: a porszem megállította a rettenthetetlen végrehajtókat és elodázta a véget. Mondhattuk volna persze azt is, hogy F. kitűnően bánt a szavakkal és az ügyintéző gyenge pontját, szociális érzékenységét találta meg – sokan hiszik magukat ilyen ElintézőJánosoknak, azonban hozzá kell tennünk, hogy ez nem felel meg a valóságnak; ugyanis bármilyen kifogás elég egy ilyen ügylethez, csak a megfelelő időpontban ráütött érkeztetési keletbélyegző és a varázsszavak: "Halasztási kérelem", vagy " Fogyasztói reklamáció" rajta legyen a pontosan megcímzett és fogyasztói adatokkal ellátott levélen.

Azért hősünk sem farral állt a dologhoz, érezve a fenyegető kiszolgáltatottságot, és igaza érdekében elment a végsőkig. Végül, vizsgálatok során át ez fényre is derült: valami rosszul volt összekötve valami másvalamivel, és ez a komplexen túlmelegedő rendszer ellenállása megnőtt, ami látszatra többletfogyasztásként tüntette fel ezt a hibát. De ebbe most ne menjünk bele mélyebben.

Az a néhány ősz hajszál az újabb tapasztalatok gyümölcsével gazdagította Mickey-Egeresre formálódó gyérülő üstökét.

Aztán eszébe jutott, hogy az életben még sok hasonló, függőben maradt elintéznivalója van,

és ez kizökkentette – vagy éppen vissza – normál filozófiai kerékvágásából abba a realitásba, amely mindig is körülvette, legfeljebb nem vett róla a felszínesnél alaposabban tudomást.

Kiderült, hogy a tavasz nem csupa szeszélyes szélkergetés, zivatarfelleges borulat, mely a pesszimista életérzések aláfestését szolgálja, hanem azért le lehet hajolni a bimbódzó természet öléhez is, sőt leheveredni is, ha úgy tetszik és a napsütés képes akár úgy elandalítani közben, hogy az ember észre sem veszi néhány fél óra elmúlását. Erre legfeljebb a nyugdíjas, vagy a parkőr piszkáló botja emlékeztetheti ismét – utóbbi fájdalmasabb módon.

Passzív időtöltései mellett egyre többször indult útnak céltalanul, hogy azután egy régi ismerős helyen kössön ki: hol a kisbisztró, vagy a délelőtt ásítozó kocsmaajtó marasztalta leperegni vágyó filmekkel, aktív mozgásra vágyó teste azonban a kerített focipályáig is elvitte. Új generációk csatároztak itt rendületlenül a régi probléma megoldásán: a hálóba juttatni a labdát valahogy az ellenfél figyelmének elaltatásával.

Mégis leginkább azok a helyek állapodtak meg talpa alatt, melyek C.-vel közös andalgásaik alatt találtak bejárásra, szerelmük hajnalkorát idézve fel. És akárhogy igyekezett túllépni, azok a gyökerek áttörve az aszfaltot termőföldet találtak és szívéig nyúló fát növesztettek benne, hogy meg kellett állni és mozdulatlan emlékezésnek átadni az órák megszámlálhatatlan, néma perceit.